Epilógus

Gondolom, mindannyian kíváncsiak vagytok, mi is történt miután újra az SM falain belül voltam. Hát. Otthonra leltem. Családra. Egy hatalmas és szerető családra. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ez az egész megtörtént velem. Tudod?! Ő meg én...

Mégis mi történt, amikor odalépett elém azzal az egy szál virággal? Úgy kérdezed, mintha nem tudnád! Újabb lépésre szánta el magát az én imádott kispapám. Pontosan! Azt tette, amire gondolsz! Megkérte a kezem, én pedig – gondolkodás nélkül – igent mondtam. Ott, mindenki előtt. Tudom-tudom! Mindig azt hajtogattam, hogy én márpedig nem megyek férjhez. Nos. Tévedtem. Naná, hogy nem vertük nagydobra. A szertartást az SM falain belül kívántuk megtartani, és csak szűk Családi körben. Persze az SM tagjain kívül, noha közülük se mindenki. Aki nekünk számított.

Izgalmas volt a gömbölyödő pocakommal ruhát próbálni és igazítani minden alkalommal. Végül MinGi megoldotta a gondot. Tervezett egy olyan ruhát, aminek a mellrészénél volt egy varrás, onnantól lefelé pedig teljesen lenge szabást kapott. Kényelmes, és nem kellett állandóan engedni belőle. Meseszép volt a ruha; mondanom se kell, hogy az végre egy olyan gönc lett, amiben nem éreztem magam bálnának. Jó, na! Senki nem mondott még hasonlót sem, ez igaz, de én akkor is annak éreztem magam. Mivel sok elfoglaltsága adódott a Vőlegénynek, így mindig változott az időpont is, ezért kellett olyan ruha, amibe még az utolsó időben is beleférek.

A titokban szervezett esküvő után, amit végül majdnem héthónapos pocakméretre sikerült véglegesítenünk az elfoglaltságok miatt, mindenki ment tovább a dolgára. Velünk együtt.

Az SM épületéhez nagyon közel találtunk egy kicsi lakást is, aminek nagyon alacsonyak voltak a fenntartási költségei. A szülésig abban a pici kuckóban éltünk kettesben, vagyis inkább hármasban. Meg persze a felvigyázóim, amikor a kispapa épp dolgozott. A srácok ott kíméltek ahol csak tudtak – még Lee elnök is kicsit visszavett a tempóból –, úgy éreztem magam, mint a legértékesebb porcelánbaba a Világon.

Egyedül sehova nem mehettem, ezt Oppa és JongHyun egybehangzóan jelentette ki. Ha nem valamelyik Húgom – esetleg mindkettejük – vagy JongHyun volt mellettem, akkor természetesen Oppa felügyelt vagy a többi hat Bátyám közül valaki. De olyan eset is akadt, hogy az egyik SHINee tag vigyázta minden lépésemet. Szóval érted? Valaki a Családomból.

JongHyun mint kispapa? Képzelheted. Minden nap újra és újra beleszerettem a várandósságom alatt. Nem tudom, hogyan csinálta, de magába szédített. Mégis milyen volt? Hm. Lelkes. Nagyon lelkes. Talán ez a legtalálóbb szó rá.

Az egész várandósság alatt minden órában felhívott, és a hogylétemről kérdezett. A munka végén mindig sietett haza hozzánk, és nem volt olyan alkalom, hogy ne hozott volna valami meglepetést. Általában egy doboz Peperoval lepett meg. Vagyis az mindig volt a szatyor alján. Nem mondhatnám azt, hogy túlzottan kívánós lettem volna, de ez az édesség minden alkalommal lecsúszott a torkomon. No, meg elengedhetetlen kelléke lett az estéinknek. Akarsz hallani egy példát? Legyen. De lehet, hogy kettő lesz a végére, úgy vigyázz!

Este hazaesett, bár látszott rajta a fáradtság és kimerültség, soha nem említette egy árva szóval sem. Amíg vett egy forró fürdőt vagy frissítő zuhanyt, addig én összeütöttem valami vacsorafélét. Ami éppen otthon akadt, vagy amit éppen szeretett volna enni. A fürdés után első dolga az volt, hogy „köszönt” a pocaklakónak. Várj! Majd megtudod! Csak türelem. Tehát megpuszilgatta és megszeretgette őt, és természetesen jó kispapa lévén, várta az élménybeszámolót is a részéről. Ahogyan JongHyun is elmesélte a napját. De mindig ugyanazzal a mondattal fejezte be a röpke beszámolóját.

- Te hiányoztál a legjobban... – egyetlen apró puszival zárta szavait.

A köszönés után megettük a vacsorát, és bekucorodtunk az ágyunkba. Én elindítottam az éppen aktuálisan imádott animének a soron következő részét, JongHyun pedig bekészítette a nassolnivalót. Amennyire tudtunk, összebújtunk; általában ő ölelt hátulról magához, és bal kezét mindig a hasamon pihentette.

A doboz egyik felét magunkba tömtük, a másikat pedig egymással etettük meg... hmm. Igen, lehet képzelegni, hogyan és miként fogyasztottuk el a maradékot. Fúj! Piszkos a fantáziád! De van benne ráció. Elvégre a várandósság egy állapot, és nem kell mindenről lemondanod, amiért gyereket vársz. Kövezz meg, de én egy valamiről még a várandósság alatt sem akartam lemondani. Ez pedig a Férjem Szerelme és Törődése volt, és viszont. Szeretni és Törődni vele...

Meséljek még egyet? Nem volt elég ez az egy? Na, jó! De csak egyet! Az eleje természetesen ugyanez. Hazaérkezett, felfrissítette magát, megvacsoráztunk, köszönt a babánknak, és ugyanúgy befészkeltük magunkat az ágyba. De nem mindig hódoltunk az egyik kedvenc időtöltésének. Olyankor még az is előfordult, hogy kimaradt az édesség is. Tehát, bevackoltuk magunkat az ágyba, én a hátamra feküdtem, kényelmesen megtámaszkodtam, és a derekam alá is becsúsztattam egy párnát. JongHyun pedig a hasamra hajtotta a fejét. Behunyta a szemeit, és énekelni kezdett. Ugyanazt a lágy és nyugtató dallamot, amit aznap este dúdolt, mikor megtudta a terhességet.

Ez a dallam lett Seonmul altató dala...

* * *

Igen, a mai napig erre alszik el a hároméves kislányunk. Úgy van! Jól érezte a kispapa. Alig több, mint három évvel ezelőtt egy csodaszép hercegnőnek adtam életet, akit Seonmul névre kereszteltünk. És úgy tűnik, hogy a második kislányunk is ugyanerre a dallamra fog elaludni. Legalábbis jelenlegi pocakbérlőként erre a hangra alszik el. Sejtettem, hogy érdekelni fog. Seonmul húgának a nevét ezúttal én választottam. Egyszerű. Ami először az eszembe jutott, amikor a Lányomra és a Férjemre néztem. Jó-jó! Elárulom! Sarang. A kisebbik hercegnőnk neve, Sarang.

Azt kérdezed, hogy épp hová tartunk ezekben az elegáns cuccokban? Elmondom én neked nagyon szívesen. Esküvőre, kérlek szépen tisztelettel. Még kérded?! Természetesen a Húgom esküvőjére! Hogy’ kérdezhetsz ilyet?! Ó, igaz, te még nem is tudsz róla. Bocsáss meg nekem, kérlek, nem akartam ilyen morcosan válaszolni. A kérdésedre a válasz: a kisebbik Húgom, MinGi, készül férjhez menni. Bizony-bizony! Hozzá!

Hát, szerintem is. Beletelt egy kis időbe, míg a Díva igent mondott MinGi napi szintű lánykérésére. Jaj, dehogy! Beszélsz itt össze-vissza! Még szép, hogy KiBum volt az, aki kitartóan ostromolta a Húgomat. Ő azért nem adta be olyan könnyen a derekát, mint én. Csak a második megkérdezés után válaszolt igennel. Egyáltalán nem így történt. Viccet félre téve, és komolyra fordítva a szót.

KiBum volt az, aki a harmadik évfordulójuk estéjén – néhány hónappal ezelőtt - megkérte MinGi kezét egy romantikus és meghitt vacsora záróakkordjaként, és persze a Húgom igennel válaszolt a kérdésre. Boldogan egyezett bele a Házasságba, bármennyire is állította az ellenkezőjét. Nem. MinGi csak KiBum mellett akart lenni, és szeretni Őt, semmi mást. KiBum pedig elkötelezni akarta magát MinGivel. Tudatni mindenkivel, hogy egymáshoz tartoznak. Igen, rettenetesen szép gondolat.

Szóval most azért állunk itt talpig díszben és kicsit idegesen, ahogyan MinGi is emiatt van picit feszültebb állapotban. Hogyan? Ó, hogy Ő? A Csöppnyi kis Tünemény kicsoda JongHyun karjaiban? Ha ennyire szeretnéd tudni, akkor elmondom ezt is Neked, mert látom, majd’ megöl a kíváncsiság.

Ez a Szépség itt nem más, mint MinYoung és TaeMin kislánya. Én csak egyszerűen Haedodinak szólítom, azt jelenti, Napkelte. Miért így hívom és miért nem a keresztnevén? Mert két Angyal Szerelméből született, és a Ragyogást hozza el, valahányszor elmosolyodik. Ő a szülei saját Napja, és beragyogja a csodás életüket. De a miénket is sok Csillogással tölti be.

Természetesen! MinYoung is hozzáment Élete Párjához. Seonmul első születésnapját ünnepeltük, amikor az én imádnivaló Férjem fogadást ajánlott a maknae-nak, miszerint nincs annyi vér a pucájában, hogy megkérje MinYoung kezét. Szerinted? Há! Még szép, hogy volt. Ajh! Az én Bolondos Férjem meg az Ő haláli humora; buktunk egy nászutat miatta. Dehogy, csak vicceltem.

Habár tényleg egy fogadással kezdődött, és persze TaeMin nem akarta elbukni ezt az egyezséget. MinYoung mit szólt? Mi mást szólhatott volna? A kezdettől fogva támogatta TaeMint, gondolod, hogy egy ilyen pillanatban nem állt mellé? Igennel felelt a picit dadogós, de annál édesebb kérdésre. Szóval a Férjem elbukta a fogadást, viszont kibugáztuk végre TaeMinből azt a fránya lánykérést. Tudom! Imádom is érte JongHyunt, amiért így oldotta meg a dolgokat. Néha kell egy kis löket mindenkinek. Emlékeztet valamire? Nos, igen. Annak idején nekünk is kellett némi löket, hogy egymás karjaiban kössünk ki. Jó, nem nekünk. Csak nekem. Egy jó nagy, egészen JongHyun védelmező tagjaiig.

Egyébként pedig a következő ünnep, amire kiöltözünk, az Haedodi első születésnapja lesz. Remélem, hogy Sarang is osztozik a véleményünkön, és nem lep meg minket idő előtt. Elvégre Haedodi szülinapja két hónap múlva esedékes, Sarangnak pedig három hónap múlva kell érkeznie.

Igen. Így élünk mi. A Férjeink még mindig sikeresek, és mi ott vagyunk mellettük, hogy osztozzunk az örömükben és a nehézségeikben is. Mindegy miben, csak a Férjeink mellett legyünk.

Még egy gyors kérdés? Igen? Kérdezz bátran, de azért gyors legyen, ha lehet! Mi a helyzet MinGivel és KiBummal? Mármint? Most mondtam, hogy összeházasodnak! Nem figyeltél? Ja, hogy Te arra gondolsz! Ez legyen majd inkább egy másik történet, rendben? De ha szeretnéd, akkor kérdezd majd meg tőle... ott áll az oltárnál, és éppen kimondja a Boldogító Igent. Tessék, itt van egy zsebkendő, de csendben fújd ki az orrodat! Most már ideje nekem is elnémulnom és ünnepelnem.

A Családommal...

28. fejezet

JongHyun kissé gondterhelt arccal lépdel közelebb a kórházi ágyamhoz, nagyot nyelek, a látásom egy pillanatra elhomályosul. Nem szeretem, amikor ilyen. Tudom, hogy ezekben a pillanatokban a szokottnál is jobban forognak azok a fogaskerekek, és mindig a legjobb megoldást akarja megtalálni. Kérdőn nézek rá, majd egy mély lélegzetvétel után végre megszólal.

- Lee elnök úgy döntött, hogy meglátogat téged, Jagiya.

- É-értem – motyogom – Tud rólunk?

- Nem mondott semmit menedzser Hyung. Csak annyit, hogy készítselek fel Lee elnök érkezésére.

- Jó. – sóhajtom remegős hangon.

- Ne aggódj, Jagiya, itt leszek veled végig – leül mellém az ágyra, és a kezemre fog, majd gyengéden megszorítja.

- Biztos, hogy jó ötletnek tartod, JongHyun? – félve kérdezem meg.

- Mi kell még ahhoz, hogy elhidd, hm? – féloldalas mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait.

- Mit? – rebegtetem pilláimat.

- Veled. Akarok. Lenni. – egyetlen csókkal pecsételi meg tagolt válaszát, majd homlokát az enyémnek dönti, mélybarna szempárjában megszűnök létezni – Szeretlek, Kim SungYeon, és szükségem van rád. Minden nap. A nap minden percében. Egyetlen másodpercre sem akarok távol lenni tőled soha többé.

- ... – álmodom, elájultam Lee elnök érkezésétől, és ezt most képzelem.

- Hallottad, Sung-ah? Hallottad, amit mondtam? Hah?

- Hm?

- Szeretlek, Sung-ah! Téged, nem mást. Téged. Te és én soha többé nem válunk el. Együtt leszünk most már mindig. Legyen bármi!

- JongHyun – motyogom könnyes szemekkel, egyszerűen nem tudom feldolgozni a szavait. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Mindennél jobban. – dünnyögöm ajkaira hajolva.

A nyakára kulcsolom a karjaimat, és magamhoz húzom. Mélyen, de közben szerelemmel telve csókolom meg puha párnáit, és még jobban a testéhez préselem az enyémet. Gyengéden átkarolja a derekamat, és JongHyun is egyre jobban magához von. Belefeledkezünk a csókba és a lágy simogatásokba.

Jobb tenyerét arcomra csúsztatja, és az arcélemet cirógatja végig, majd nyakamat is gyengéd érintésekkel halmozza el, végül visszatér az arcomhoz, és mindkét kezét a bőrömre simítja. A csókba sóhajtok, jobb kezem szőke tincsei közé siklik, finoman megmarkolom bársonyos haját, bal kezemet lapockájára vezetem, és kicsit bőrébe nyomom a körmeimet.

Nem szeretnék, de lassan el kell válnunk egymástól, legalábbis ami a csókot illeti. De egyikünknek se nagyon akaródzik, végül mégis én vagyok az, aki ujjaim segítségével szakítom meg az édes érzést. De búcsúzóul még egy apró csókot lehelek szájára.

- Megbeszéltük akkor? – kérdezi mosolyogva.

- Mit beszéltünk meg?

- Sung-ah – felkuncog. – Az előbb mondtam neked valamit. Elfelejtetted, Jagiya? Mert akkor gyorsan emlékeztetlek.

- Nem felejtettem el. És köszönöm.

- Köszönöd? Mit köszönsz?

- Azt, hogy itt vagy. Maradsz, és azt is köszönöm, hogy engem. Hm. Szóval, hogy engem választottál. Magad mellé – mormolom pironkodva.

- Nem én választottalak, Jagiya.

- Dehogynem. Te vagy Idol, ismert ember, én meg csak egy mindenes.

- Az lehet, de akkor sem én választottalak téged, Jagiya – az értetlen fejemet látva folytatja tovább gondolatát – Te voltál az, aki rám nyitott a zuhanyban, és másnap belém gyalogolt. Én csak jókor voltam jó helyen.

Szélesebb mosolyra húzom a számat, és keresem a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre. Mivel? Mivel érdemeltem én ki egy Angyalt? Hogyan képes egy ilyen Balcsillagot ennyire szeretni? Hogyan tudnám ezt Neki valaha is meghálálni? Miért épp én lehetek az a szerencsés, aki mellette lehet? Hogyhogy én vagyok az, aki a legszebb ajándékot adhatja neki?

- Tudod, mit? – szólalok meg néhány elfojtott könnycsepp után.

- Mit? – mosolyog.

- Ha tehetném, akkor még egyszer rád nyitnék abban a zuhanyban, és még egyszer beléd gyalogolnék.

- Helyes – szélesedik a görbület ajkain –, de a második alkalommal ne rohanj ki a fürdőből, hanem inkább csatlakozz.

- Te! – vállon csapom, amiért teljes zavarba hozott a megjegyzésével, de ha őszinte akarok lenni, akkor van abban valami, amit mondott – Legyen! - biccentek.

- Hm? Mi legyen?

- Ha legközelebb rád nyitok a zuhany alatt, akkor be is mászok melléd.

- Alig várom, hogy végre otthon legyünk – a derekamra szorít, és fogai közé szorítja alsó ajkát.

Lendületből szeretnék visszavágni valami frappáns szöveggel, de egyrészt semmi nem jut eszembe – mert egy bizonyos okból kifolyólag hirtelen elszaladt a fantáziám a zuhanyt és a vizes testét illetőleg -, másrészt pedig JongHyun telefoncsörgése zavarja meg a boldog perceket. Sóhajt egy nagyot, de nem veszi fel a mobilját, hanem kinyomja a hívó felet.

- Itt vannak.

- A menedzserrel együtt jött Lee elnök?

- Igen. Mindketten bent lesznek.

- Értem.

- De ne aggódj, Jagiya, én is itt leszek veled, nem hagylak magadra.

- Köszönöm.

- Nem kell.

- Akkor is.

- Akkor se kell megköszönnöd.

Még egy megértő és egyben törődő csókot ad a számra, majd leül az ágy melletti székre, én pedig a hátammal a párnának támaszkodom. Egyszerre veszünk egy nagy levegőt. Most már csak pillanatok vannak hátra, és tényleg megváltozik végleg az életem. Most eldől mindkettőnk sorsa, de kiváltképp az enyém. Mert mi lehetne JongHyunnal? Maximum megrovásban részesíti őt Lee elnök, kellőképpen lebaltázza, amiért felelőtlen volt, engem pedig egy szülőotthonba zárnak, aztán boldogulhatok magam az életben.

A szememben összegyűlnek a könnyek, ahogy az elméleteimet gyártogatom. JongHyunnak feltűnik a zavarom, és jobb kezem ujjait összefonja bal kezének ujjaival. Gyengéden megszorítja a kézfejemet.

Egyetlen figyelmes, de mégis határozott ajtókopogtatás után nyílik a térelválasztó, elsőként a fiúk menedzsere lép be a kórterembe, de szinte alig két lépésnyi távolságban követi is őt Lee elnök.

Lee elnök beljebb sétál a szobában, a menedzser bezárja az ajtót, és a falnak dől. Nagyot nyelek, ahogy egyre közelebb érzem a szigorú szempárt, JongHyun ujjaira szorítok félelmemben. A szívem felszáguld a torkomba, a mellkasom is hevesen süllyed és emelkedik.

- Kim JongHyun, maga? – pillant a kezemet szorító lelki támaszomra.

- Lee elnök – lazít picit ujjai szorításán, de nem engedi el, ahogy felemelkedik a székről, és illedelmesen köszönti az elnököt – szeretnék váltani néhány szót Lee elnökkel, és azért vagyok~

- Később – egyetlen kézmozdulattal inti hallgatásra, majd rám emeli szigorú tekintetét, két kezével az ágykereten támaszkodik meg. – Hogy’ van? – nem csak a pillantása mogorva, de még hangja is erről árulkodik kicsit.

Feljebb fészkelem magam, de JongHyun ujjait nem tudom elengedni. Muszáj, hogy fogja a kezemet, különben elveszítem a kapcsolatot a külvilággal idegességemben.

- Jól vagyok, Lee elnök, köszönöm a kérdését!

- Mi történt magával, Kim SungYeon? Hogy’ került ide?

- Ügyetlen voltam, Lee elnök, megcsúszott a lábam, és végiggurultam a lépcsőházban. – JongHyun hirtelen az ujjaimra szorít a kissé fájó emlék pillanatában.

- Miért volt figyelmetlen? Hogyan történt? Miért nem vigyázott magára, Kim SungYeon?

- Telefonon beszéltem épp, amikor megcsúsztam, és~

- Kivel társalgott a lépcsőházban?

- Öhm. Choi MinHo Sunbae-vel, Lee elnök.

- Miért? – nagyot nyelek, úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson.

- Mert MinHo Sunbae volt olyan kedves, és értesített arról, hogy a lift nem működik.

- Miért tette ezt? – egyszer JongHyunra néz, egyszer pedig a menedzserre sandít, majd ismét rajtam áll meg az ellentmondást nem tűrő szempár.

- Mert. Azért, mert JongHyun~

- Én kértem meg MinHo-shit, Lee elnök, hogy vigyázzon SungYeonra, mert nekem épp dolgom akadt, és nem tudtam elérni őt.

- Miért érdekli magát SungYeon állapota?

JongHyun magabiztos pillantása összefonódik az én rémült tekintetemmel. Újabb gombócot próbálok letuszkolni a nyelőcsövemen, ő pedig megcirógatja hüvelykujjával a kézfejemet. Lee elnök a kezünkre fordítja figyelmét, majd ismét velem néz farkasszemet. Belül már reszketek, és szinte látom magam előtt, ahogy pakolom össze a bőröndjeimet, és végleg búcsút veszek az SM-től.

- Mikor akarták nekem elmondani? – szólal meg Lee elnök néhány idegtépő perccel később.

- Lee elnök, kérem~

- Távozzon, Kim JongHyun! Négyszemközt akarok beszélni Kim SungYeonnal.

- Kérem, Lee elnök, sze~

- Most menjen! Majd szólok, ha visszajöhet!

JongHyun erőt vesz magán, és fejet hajt Lee elnök kérése előtt. Az ujjaim ragaszkodóan kapaszkodnak az ujjaiba, de el kell engednem. Most nem marasztalhatom, bármennyire szeretnénk mindketten. Most egyedül kell megvívnom a harcot, és győztesként kell kikerülnöm. JongHyun miatt is, és a babánk miatt is.

- A bátyja a minap fent járt nálam, SungYeon – elengedi az ágykeretet, és oldalaz párat, majd kijjebb húzza JongHyun székét, helyet foglal.

- Igen, Lee elnök? – alig bírom kimondani a szavaimat.

- Hosszas győzködés árán vallotta csak be a kapcsolatot maga és Kim JongHyun között.

- ... – nem tudom, hogy most mit mondjak erre.

- Az orvosa is tájékoztatott az imént – hirtelen változik meg a hangsúlya, a korábbi fegyelem eltűnik belőle, és egy kisebb aggodalom veszi át a helyét.

- Lee elnök? – pislogok rá, mint pocok a lisztben.

- Mivel ebből a csapatból ketten engedélyt kaptak a kapcsolatukra, így nem hozhatok másmilyen döntést az önök esetében sem. Azt tudnia kell, SungYeon, hogy a reggeli órákban nyilvánosságra is került a két Idol kapcsolata, és ha ön is újra a ház falain belül lesz, ugyanígy járunk majd el.

- Igen, értem, Lee elnök.

- Aztán pedig változtatunk a pozícióján is. – egy alig látható félmosoly költözik a szájára, bennem ragad az összes levegő – Az állapotát tekintve mindenképp szükség van a változtatásra, és gondolom, ön is örülne, ha a gyermek apjával dolgozhatna együtt a jövőben.

- Lee elnök, én ezt igazán nem kérhetem Lee elnöktől, és nem is~

- Nem kell kérnie, csupán aláírnia majd a szerződését, hogy a SHINee menedzserének lehessen hivatalosan is a segédje. Ami annyit jelent, hogy ön fog közvetlen kapcsolatban állni a csapattal, és segíteni fogja a menedzser munkáját.

- Hálásan köszönöm, Lee elnök! Köszönöm a megértését, és köszönöm~

- Végezetül pedig.

- Igen, Lee elnök?

- Gratulálok! – egy pillanatra megszorítja a kezemet, majd felemelkedik a székről, és elsőként hajol meg előttem.

- Köszönöm, Lee elnök! Hálásan köszönöm!

- A viszont látásra, Kim SungYeon!

Már csak motyogni tudom a búcsú szavait, mert rohanó léptekkel távozik a teremből, de az ajtót nyitva hagyja maga után. A menedzserrel egyetlen szívdobbanásnyi időre összenézünk, majd ő is a távozás mezejére lép. Szinte be sem csukja az ajtót a háta mögött, amikor lendül is vissza, JongHyun siet hozzám. Kisebb idegösszeomlással együtt.

- Mi történt, Jagiya?! Mit mondott az elnök? Ugye nincs baj? Ugye nem~

- Hangseong, nyugodj meg – mosolyogva nyújtom felé a karjaimat, ellágyulnak az arcvonásai, amint meghallja a becézést.

- Jagiya – sóhajtja könnyeivel küszködve, az ágyra ül, és összekulcsolja az ujjainkat – Mi volt? Elmeséled?

- El. – biccentek egy aprót.

De mielőtt még belekezdenék a mesébe, elengedem az ujjait, és két tenyeremet az arcára teszem. Lágyan megsimogatom bársonyos bőrét, a könnyeim akaratlanul indulnak útjukra. Nemes egyszerűséggel hajolok közelebb az arcához, és igyekszem úgy megcsókolni őt, ahogy még soha eddig. Minden érzésemet átadva; hálával telve, szerelemmel, boldogsággal, örömmel. Mindennel, amit valaha kaptam tőle...

* * *

Lee elnök kórházi látogatását követően még pár napig bent tartottak. Seonmullal minden rendben volt, nem lépett fel komplikáció, és belső vérzésem sem alakult ki. JongHyun kikérte magát arra a néhány napra az elnöktől, egyedül a rádióba ment be arra a két órára. Addig pedig JinKi és MinHo ült mellettem. MinHot egy kicsit a lelkiismerete vezérelte, JinKit pedig leader-kötelessége. Persze nem nehezteltem MinHora egy cseppet sem, és próbáltam ezt mindkét alkalommal a tudtára adni. Mindenki más nappal volt az ágyamnál, és vigyázták a meg nem tett lépteimet JongHyunnal egyetemben.

Az SM épületéhez vissza Oppával érkezem meg, segít kiszállni az autóból, majd a kölcsönzött tolószékbe ültetnek LeeTeukkal. Ragaszkodtak, hogy csak ők jöjjenek értem, mindenki másnak a házon belül kellett maradnia, bármennyire is ellenkezett. Mosolyogva tolnak az üvegajtó felé, a szívem a torkomba csúszik, és izgatott lüktetésbe kezd odafent.

Azonnal könnybe lábad a szemem, és ki is buggyannak az első sós cseppek, ahogy átlépjük a küszöböt. A teljes SM Család a hatalmas előtérben ácsorog, és mindenki engem vár. Mindenki. Az összes Idol, az összes alkalmazott, és még Lee elnök is megbújik az első sor közepén. Nem tudom visszatartani a könnyeimet, folytonosan hullanak, és az ölemben végzik. Felcsendül egy nagyon is ismerős dallam, még jobban sírni kezdek a boldogságtól, végül egyszerre kezdenek énekelni.

♪Nincs még egy olyan, mint te. Nincs még egy olyan, mint te, még ha körül is nézek, ugyan ki mást keresnék? Valaki, aki ilyen jó. Ilyen jó szívvel, mint a tiéd. Nagyszerű ajándék vagy. Micsoda szerencse, hogy én lehetek az, aki elszántan védelmez téged. Ugyan ki mást keresnék? Egy olyan boldog srác, mint én. A srác a legboldogabb mosollyal, én vagyok... ♪

Nem találok szavakat. Nem tudom, hogy mit mondjak, így csak tátogni vagyok képes a dalszöveget, és törölgetni a könnyeimet. Oppa lehajol az arcomhoz, és megpuszilja a homlokomat, majd LeeTeuk cselekszik ugyanígy, aztán pedig a teljes Super Junior követi őket. A Nagyok után a Kisebbek rohamoznak meg. Az EXO körém gyűlik, és ők halmoznak el a szeretetükkel, utánuk a Red Velvetes lányok veszik át a stafétát, Yerit a többi lánynál is jobban megölelgetem. A Kicsik után a megmaradt négy tagú F(x) sétál hozzám, Krystal elsuttog a fülembe egy halk bocsánatkérést, de nem akarok foglalkozni a köztünk történtekkel.

Az F(x) után pedig a Girls Generation lányok vesznek körbe, és tőlük is megkapom a szeretgetést. Utolsóként szívemhez legközelebb álló banda lépdel hozzám, a két húgom társaságában, de JongHyun nélkül. Kérdőn nézek rájuk, mire csak mosolyogva átölelnek és megpuszilnak. TaeMin és KiBum a legtovább a két lánnyal együtt. Őket, Yesungot és LeeTeukot leszámítva mindenki más visszasétál a korábbi helyére, némi rést hagynak a sorok között. Egyetlen egyenes sort, már csak a vörös szőnyeg hiányzik.

A számhoz kapok a felhőtlen boldogságom pillanatában, egyik kezem lecsúszik a hasamra, a másikat a szám előtt tartom. JongHyun lépdel felém. Olyan, mint egy Angyal. Hófehér öltönyben közelít, ujjai között egyetlen szál fehér rózsát szorongat. Mi ez, ha nem egy Valóra Vált Álom? Lassan lehajol hozzám...

27. fejezet

Miután újfent ketten maradunk JongHyunnal, egy halkabb sóhaj szakad fel belőlem. Szinte még fel sem fogtam igazán Yoo doktornő szavait. Nem veszítettem el mindkettejüket. Az egyikük itt maradt nekem. Nekünk. A hasamra csúsztatom bal kezemet, és megsimogatom a legerősebb családtagot. JongHyun a hasamon lévő kézfejemre simítja a tenyerét, és finoman megszorítja. Egymásra nézünk.

Ugyan az egyik babánkat elveszítettük, de a testvére itt maradt nekünk. Megajándékozott minket a Sors, hogy az erősebbet életben hagyta. De mégis fáj, hogy csak egyikük lesz velünk. Soha nem fogom őt elfelejteni. Mindig emlékezni fogok rá. Mert ő mentette meg Seonmul életét.

- Bohomul – suttogom kissé könnyes hangon, mire JongHyun oldalra biccenti a fejét, és kérdőn néz rám.

- Mire gondolsz, Jagiya?

- A másik hercegnőnk neve legyen Bohomul.

- Biztos?

- Szeretnék rá emlékezni, JongHyun. Nem akarom őt elfelejteni, mert megmentette Seonmult. Az életét adta a testvéréért, és én emlékezni szeretnék rá mindig – az utolsó szavam pillanatában kicsordul az első könnyem, aztán a többi is szépen útnak ered.

- Anélkül is emlékezni fogunk rá, Jagiya, de ahogy szeretnéd.

- Szeretném, JongHyun – motyogom könnyes hangon. – Őt is szerettem volna. Ő is kellett nekem, és nem akarom, hogy bármikor is feledésbe merüljön. És Seonmulnak is tudnia kell majd a nővéréről.

- Jól van, Jagiya. Jól van. Mindent a maga idejében, de most kérlek, ne izgasd fel magad! – elengedi a kezemet, és felül az ágyon.

- Ígérd meg, hogy soha nem fogjuk őt elfelejteni, JongHyun! Ő mentette meg Seonmul életét, és én mindig emlékezni akarok rá. Ha ő nincs, akkor most~

- Cssh. Jól van, Jagiya. Nem is tudnám elfelejteni őt sem. Egyiküket sem. Nekem ők mindig ketten lesznek. És tudni fog a nővéréről Seonmul is. Mindent elmondunk majd neki, ha elég nagy lesz hozzá. Tudni fogja, hogy mi történt vele, rendben? – belebújok a nyakába, és csak bólogatással válaszolok a szavaira.

- Remélem, hogy nem fog rám haragudni, amiért elvettem a testvérét.

- Ne is beszélj butaságokat, Jagiya! – a derekamra szorít picit, majd nyom egy puszit a hajamra – Meg fogja érteni, és nem fog rád soha haragudni. Csak egy baleset volt, Jagiya. Nyugodj meg.

- Nagyon szép nevet választottál – suttogom a nyakába bújva.

- Te is – hallom a hangjából, hogy mosolyog, az én ajkaim is halvány mosolyra húzódnak. - Azért ne hagyjuk majd egyedül Seonmult, és gondoskodjunk egy testvérről néhány év múlva.

Nagyot nyelek a megjegyzése hallatán. Egy kicsit a testére szorítok, majd felemelem a fejemet a vállgödréből, homályos szemmel nézem a mosolygós arcot. Mélybarna tekintete a csillagoknál is szebben ragyog, elveszem ebben a tökéletes lélektükörben.

- Nem szaladtál egy picit előre? – szólalok meg néhány némasággal töltött perc után.

- Egy kicsit sem – megpuszilja az orromat – Az egyáltalán nem előreszaladás, hogy a jövőnkről beszélek.

- JongHyun~

- Nem szeretném, ha bármibe is belekezdenél. Felesleges. Egy kis család leszünk, szépen egymás mellett fogunk megöregedni, és nézni fogjuk az unokáinkat, ahogy egymást kergetik a réten.

A fülem tövéig vörösödöm a rám törő zavaromban. Eddig még csak arról volt szó, hogy vállaljuk ezt az apróságot, aki tulajdonképpen összehozott minket, de JongHyun már meg is tervezte a közös jövőnket. Nem mintha nem egyezne az én elképzeléseimmel, de akkor is nehezen tudom még mindig elhinni, hogy ő és én tényleg egy pár vagyunk, ráadásul egy kis család leszünk alig hét hónap múlva.

- Amíg te aludtál, és arra vártam, hogy végre kinyisd a szemedet, addig volt időm gondolkodni.

- Min gondolkodtál? – pillázok piciket.

- Mindenen.

- De mégis?

- Főleg kettőnkről. Mi lesz, ha semmi biztatót nem tud mondani Yoo doktornő, te hogyan fogod megélni és egyáltalán átvészelni ezt az időszakot, és mikor álljak Lee elnök elé a terveimmel.

- Mire jutottál?

- Történjék bármi, én melletted maradok, és veled akarom leélni a hátralévő napjaimat, legyen az bármennyi is.

- Biztos, hogy ember vagy? – kérdezem mosolyogva.

- Ezt most miért kérded?

- Mert nem tudom elhinni, hogy egy olyan valaki, mint te, ember lenne. Valamiféle földöntúli lénynek kell lenned, aki a Földre jött, hogy elhozza az embereknek a fényt. Vagy nem tudom. De nem lehetsz ember.

- Pedig találkoztál már az édesanyámmal és Noonával is volt szerencséd nem egyszer összefutni. Ember vagyok.

- Akkor te vagy az egyik legkülönlegesebb ember ezen a bolygón.

- Te meg vagy a másik – súgja ajkaimhoz hajolva, aztán egy sóhajommal később össze is simítja őket néhány pillanatra.

- Az egész életem kevés lesz hozzá, hogy megköszönjelek téged a Sorsnak.

- Nem kell megtenned. Csak maradj mellettem, és ne jusson eszedbe több butaság, jó?

- De tudod, hogy milyen vagyok. Néha nagyon is hülye tudok lenni, és akkor~

- Vannak a legjobb ötleteid – vág közbe sietve, és egy újabb puszit nyom a számra – Csak gondolj bele.

- Hah?

- Ha nem leszel féltékeny Bummie-ra, aki mellesleg a füle hegyéig bele van habarodva a kisebbik húgodba, és soha más nőre nem nézett még az Ügynökségen belül, akkor nem akarod, hogy bizonyítsak neked. Ha pedig ezt nem kéred tőlem, akkor most nem lennék ilyen boldog.

- Mindig tudod, hogy’ vegyél le a lábaimról?

- Miért? Megtettem volna? – kuncogja.

- Már az első nap, amikor találkoztunk.

- A zuhanyzóban? – duruzsolja bizsergető hangon a fülembe, mindenem beleremeg a dallamba.

- Ott – motyogom teljes vörösségben úszva.

- Máshol nem vettelek le a lábaidról? – dünnyögi továbbra is a fülembe, egyre jobban zavarba hoz a tetteivel.

- Mindig és mindenhol megteszed. Állandó jelleggel.

- Hm. Akkor ez bizony kölcsönös – kuncogja, elhajol a fülemtől, és homlokát az enyémnek támasztja.

- Micsoda kölcsönös? – dadogom meglepetten.

- Te is állandóan ezt csinálod velem.

- Mit?

- Ne legyél ilyen kis butus. Szerinted miért nem tudtam távol maradni tőled? Hah?

- De azt mondtad, hogy egy ideje változtak meg az érzéseid. Akkor most mi van?

- Egy ideje. Igen. Úgy majdnem öt éve. Mondjuk a második találkozásunkkor. Amikor szépen lassan belém gyalogoltál, én meg beléd estem.

- J-jong-Hyun. – hebegem zavarodottan, szerintem elaludtam az ölelés pillanatában.

- Ne nézz így, mert tényleg ez történt. A zuhanyzóban láttalak meg először, és azonnal érdekelni kezdtél. Meg akartalak ismerni. Meg akartam tudni mindent rólad, mire és hogyan reagálsz. Minden egyes pillantásodat ismerni akartam attól a naptól fogva. Az összes rezdülésedet meg akartam fejteni. Minden, ami te vagy, SungYeon-ah.

- Hihetetlen vagy, ugye tudod? Hihetetlenül tökéletes.

- Azért nem vagyok tökéletes, mert nekem is vannak hibáim.

- Kérdezd meg, hogy érdekelnek-e a hibáid.

Átkulcsolom a nyakát, és mielőtt még kérdezhetne, ajkaira hajolok. Forrón, de mégis szerelemmel telve csókolom meg, és igyekszem minden érzésemet átadni neki. Szorosabban fonja át a derekamat, és még közelebb húz magához. Megkapaszkodom a nyakában, és átadom magam az érzéseimnek.

Óvatos és nagyon halk ajtókopogtatás szakítja félbe az édes érzést, szinte már fáj elszakadnom JongHyun puha párnáitól. De meg kell tennünk. Még egy apró puszit nyom a számra, végigsimít az arcélemen, és visszaül a székére. A kopogtatás után fél perccel nyílik is az ajtó, egyszerre pillantunk a vendégünk irányába. Mindketten meglepődünk, de talán én még JongHyunnál is jobban.

- SungYeon Unnie, JongHyun Oppa! – lépdel lassanként közelebb hozzánk, elmosolyodom.

- Yeri-shi? – szólalok meg, amikor megáll az ágy lábánál.

- JinKi Oppától hallottam, hogy mi történt, és szerettem volna meglátogatni téged, SungYeon Unnie. Remélem, hogy nem baj.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy, Yeri-shi!

- Ezt neked hoztam, SungYeon Unnie – egy plüssfigurát nyújt felém, kissé könnyes szemekkel.

- Nagyon szépen köszönöm, Yeri-shi, ez igazán kedves dolog tőled! – elveszem az apró ajándékot, és az ölembe teszem.

- SungYeon Unnie? – megremeg a hangja.

- Igen?

- Öhm. JinKi Oppa nem mondott semmit, meg úgy senki nem beszél semmiről, de látjuk, hogy valami komoly dolog történt. Szabad tudni, hogy mi az?

JongHyunnal összenézünk, a jobb kezemre szorít, majd mosolyogva bólint egyet. Én nyelek egy nagyot, és egy újabb lélegzetvétel szökik ki a számon.

- Inkább ülj le, Yerim – szólal meg elsőként JongHyun.

- Ide nyugodtan. Az ágy szélére – megpaskolom a helyet, Yeri pedig biccent egy aprót, és helyet foglal.

- Mennyit hallottál JinKi Sunbae-től?

- Csak annyit, Unnie, hogy leestél a lépcsőn. De pontosan nem tudjuk, hogy miért és miért ennyire zaklatott MinGi Unnie és MinYoung Unnie. Meg TaeMin Oppa és KiBum Oppa is elég nyugtalan. Ráadásul találkoztam Yesung Sunbae-vel is, és ő is nagyon rossz állapotban van.

- Ugyan előbb-utóbb ki fog derülni, szóval akár meg is tudhatod, Yerim.

- Oppa? – pillant JongHyunra, aki féloldalas mosolyra húzza a száját.

- Volt egy kis kalandunk SungYeonnal, és annak volt egy eredménye. Az eredmény miatt vagyunk most itt, és amiatt zaklatott mindenki.

- Ezt most nem értem, Oppa.

- Yeri-shi – megfogom a reszkető kezeit, és finoman rászorítok – JongHyunnak és nekem kisbabánk lesz, és azért vagyok bent, hogy ne legyen baja.

- Unnie? – széles mosolyra húzza a száját, és szinte majd kiugrik a boldogságtól – Akkor szabad gratulálnom is?

- Ha szeretnél? – elmosolyodom, és elveszem a kezemet az összekulcsolt kézfejeiről.

Yeri felpattan az ágyról, és átfut a másik oldalra, hogy először JongHyunt ölelhesse magához. Édes kishúgként bújik bele JongHyun hosszú karjaiba, szinte elveszik az ölelésében. Nagyokat sóhajtozik a boldogságában. Tudom, furcsa, de jól esett ez a kis figyelmesség. Hiszen Ő már az Idolokhoz tartozik, én meg még mindig mindenes vagyok. De emlékszem, hogy nagyon nehezen viselte az egészet, amíg a lányokhoz került, főleg a rajongóktól kapott bántásokat, és szinte mindannyian azon voltunk, hogy támogassuk őt. Most pedig ő az, aki aggódik értem, és mindent megtesz, hogy meglátogasson.

Bevallom, kezdetben kicsit féltékeny voltam rá, hogy még JongHyun is keresi a társaságát, ahogyan mindenki más is a bandából, de végül rájöttem a dologra. Yeri nagyon hálás a törődésért, és tényleg mindenki csak egy édes kishúgot lát benne, akire vigyázni kell, és mellette lenni.

Mosolyogva nézem, ahogy hosszú percekig ölelik egymást, JongHyun mérhetetlen mennyiségű szeretettel rendelkezik, és ezt igyekszik kimutatni mindenki felé, és a legnagyobb támaszt nyújtani még a legnehezebb időkben is. Lassan elengedik egymást, majd Yeri az ágyhoz araszol. Feljebb ülök, hogy rendesen magamhoz tudjam szorítani a piciny testét. Átfonom a derekát, és JongHyunhoz hasonlóan igyekszem átadni neki a szeretetemet. Kedvelem ezt a lányt, egy igazi kis cukorbomba, akit tényleg csak szeretni lehet. Jólelkű és kedves teremtés, akit néha védeni kell ettől a rémes világtól.

Kicsit magamhoz ölelem még, majd szabadjára engedem. Még egyszer megköszönöm az apró ajándékot, amivel meglepett, és persze nem győzi mondogatni, hogy senkinek nem fog beszélni erről a dologról. Sietve meghajol mindkettőnk előtt, és az ajtóhoz szalad.

JongHyun visszaül a székre, én is a hátamra fekszem. Az ujjaink ösztönösen megtalálják egymást, és össze is kulcsolódnak. Halk sóhaj szakad fel belőlem, ahogy JongHyun arcát vizslatom. Ujjaival gyengéden cirógatja az én ujjaimat, és összefont kézfejünket nézi meredten. De alkalmanként a hasamra pillant, és egy parányi sóhaj szalad ki ajkai között.

- Minden rendben lesz, JongHyun – megszorítom az ujjait.

- Remélem, hogy vele tényleg nem lesz semmi baj.

- Nem lesz, hangseong. Nem veszítjük el.

- Hah? – felkapja a fejét, kitágult szemmel néz rám.

- Nem veszítjük el. Seonmul velünk marad.

- N-nem. Nem azért nézek úgy rád. Mert tudom, hogy vigyázni fogsz rá.

- Hanem?

- Először nem hívtál a keresztnevem. Feltűnt?

- Öhm. Én csak. Nem tudom, miért. Csak egyszerűen kicsúszott.

- Szeretem, amikor kicsúsznak a szavak a szádon.

Közelebb hajol az arcomhoz, majd érzékien összeérinti puha párnáit a számmal. Egyszerűen lehengerel mindenével. Nem kell szólnia sem, és szinte azonnal megteszek neki bármit. Lágyan és gyengéden csókol, még ebbe a csókba is képes vagyok beleszédülni. De mielőtt még jobban belegabalyodnánk ebbe az érzésbe, megszólal imádott Idolom telefonja.

Halkan felmorran, nem tetszését kifejezve, végül elszakad tőlem, és előhúzza a zsebéből a telefonját, majd a kijelzőre néz. Nagyot nyel, ahogy a villogó nevet bámulja, aztán rám néz.

- Jagiya, ezt most muszáj felvennem. Menedzser Hyung hív. Mindjárt visszajövök.

- Persze, menj csak.

Még egy gyors csókot ad a számra, aztán a füléhez emeli a készüléket, és kirobog a kórteremből. Néhány percig bámulom az ajtót, közben a Yeritől kapott plüssállattal játszadozom. Vannak sejtéseim, hogy miért hívta őt a menedzserük, és kezdek egy kicsit idegesebb is lenni a kelleténél. Valószínűleg most már nincs visszaút, hogy mindenről beszámoljunk. Hogyan és miként kezdődött, és mikor lesz vége. Mit akarunk és egyebek. Éppen úgy, ahogy TaeMin és KiBum esetében tette Lee elnök. Most rajtunk a sor. Veszek még néhány mély levegőt, miközben JongHyun érkezik vissza. Kissé gondterhelt.

- Lee elnök úgy döntött, hogy meglátogat téged, Jagiya...