28. fejezet

JongHyun kissé gondterhelt arccal lépdel közelebb a kórházi ágyamhoz, nagyot nyelek, a látásom egy pillanatra elhomályosul. Nem szeretem, amikor ilyen. Tudom, hogy ezekben a pillanatokban a szokottnál is jobban forognak azok a fogaskerekek, és mindig a legjobb megoldást akarja megtalálni. Kérdőn nézek rá, majd egy mély lélegzetvétel után végre megszólal.

- Lee elnök úgy döntött, hogy meglátogat téged, Jagiya.

- É-értem – motyogom – Tud rólunk?

- Nem mondott semmit menedzser Hyung. Csak annyit, hogy készítselek fel Lee elnök érkezésére.

- Jó. – sóhajtom remegős hangon.

- Ne aggódj, Jagiya, itt leszek veled végig – leül mellém az ágyra, és a kezemre fog, majd gyengéden megszorítja.

- Biztos, hogy jó ötletnek tartod, JongHyun? – félve kérdezem meg.

- Mi kell még ahhoz, hogy elhidd, hm? – féloldalas mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait.

- Mit? – rebegtetem pilláimat.

- Veled. Akarok. Lenni. – egyetlen csókkal pecsételi meg tagolt válaszát, majd homlokát az enyémnek dönti, mélybarna szempárjában megszűnök létezni – Szeretlek, Kim SungYeon, és szükségem van rád. Minden nap. A nap minden percében. Egyetlen másodpercre sem akarok távol lenni tőled soha többé.

- ... – álmodom, elájultam Lee elnök érkezésétől, és ezt most képzelem.

- Hallottad, Sung-ah? Hallottad, amit mondtam? Hah?

- Hm?

- Szeretlek, Sung-ah! Téged, nem mást. Téged. Te és én soha többé nem válunk el. Együtt leszünk most már mindig. Legyen bármi!

- JongHyun – motyogom könnyes szemekkel, egyszerűen nem tudom feldolgozni a szavait. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Mindennél jobban. – dünnyögöm ajkaira hajolva.

A nyakára kulcsolom a karjaimat, és magamhoz húzom. Mélyen, de közben szerelemmel telve csókolom meg puha párnáit, és még jobban a testéhez préselem az enyémet. Gyengéden átkarolja a derekamat, és JongHyun is egyre jobban magához von. Belefeledkezünk a csókba és a lágy simogatásokba.

Jobb tenyerét arcomra csúsztatja, és az arcélemet cirógatja végig, majd nyakamat is gyengéd érintésekkel halmozza el, végül visszatér az arcomhoz, és mindkét kezét a bőrömre simítja. A csókba sóhajtok, jobb kezem szőke tincsei közé siklik, finoman megmarkolom bársonyos haját, bal kezemet lapockájára vezetem, és kicsit bőrébe nyomom a körmeimet.

Nem szeretnék, de lassan el kell válnunk egymástól, legalábbis ami a csókot illeti. De egyikünknek se nagyon akaródzik, végül mégis én vagyok az, aki ujjaim segítségével szakítom meg az édes érzést. De búcsúzóul még egy apró csókot lehelek szájára.

- Megbeszéltük akkor? – kérdezi mosolyogva.

- Mit beszéltünk meg?

- Sung-ah – felkuncog. – Az előbb mondtam neked valamit. Elfelejtetted, Jagiya? Mert akkor gyorsan emlékeztetlek.

- Nem felejtettem el. És köszönöm.

- Köszönöd? Mit köszönsz?

- Azt, hogy itt vagy. Maradsz, és azt is köszönöm, hogy engem. Hm. Szóval, hogy engem választottál. Magad mellé – mormolom pironkodva.

- Nem én választottalak, Jagiya.

- Dehogynem. Te vagy Idol, ismert ember, én meg csak egy mindenes.

- Az lehet, de akkor sem én választottalak téged, Jagiya – az értetlen fejemet látva folytatja tovább gondolatát – Te voltál az, aki rám nyitott a zuhanyban, és másnap belém gyalogolt. Én csak jókor voltam jó helyen.

Szélesebb mosolyra húzom a számat, és keresem a válaszokat a ki nem mondott kérdéseimre. Mivel? Mivel érdemeltem én ki egy Angyalt? Hogyan képes egy ilyen Balcsillagot ennyire szeretni? Hogyan tudnám ezt Neki valaha is meghálálni? Miért épp én lehetek az a szerencsés, aki mellette lehet? Hogyhogy én vagyok az, aki a legszebb ajándékot adhatja neki?

- Tudod, mit? – szólalok meg néhány elfojtott könnycsepp után.

- Mit? – mosolyog.

- Ha tehetném, akkor még egyszer rád nyitnék abban a zuhanyban, és még egyszer beléd gyalogolnék.

- Helyes – szélesedik a görbület ajkain –, de a második alkalommal ne rohanj ki a fürdőből, hanem inkább csatlakozz.

- Te! – vállon csapom, amiért teljes zavarba hozott a megjegyzésével, de ha őszinte akarok lenni, akkor van abban valami, amit mondott – Legyen! - biccentek.

- Hm? Mi legyen?

- Ha legközelebb rád nyitok a zuhany alatt, akkor be is mászok melléd.

- Alig várom, hogy végre otthon legyünk – a derekamra szorít, és fogai közé szorítja alsó ajkát.

Lendületből szeretnék visszavágni valami frappáns szöveggel, de egyrészt semmi nem jut eszembe – mert egy bizonyos okból kifolyólag hirtelen elszaladt a fantáziám a zuhanyt és a vizes testét illetőleg -, másrészt pedig JongHyun telefoncsörgése zavarja meg a boldog perceket. Sóhajt egy nagyot, de nem veszi fel a mobilját, hanem kinyomja a hívó felet.

- Itt vannak.

- A menedzserrel együtt jött Lee elnök?

- Igen. Mindketten bent lesznek.

- Értem.

- De ne aggódj, Jagiya, én is itt leszek veled, nem hagylak magadra.

- Köszönöm.

- Nem kell.

- Akkor is.

- Akkor se kell megköszönnöd.

Még egy megértő és egyben törődő csókot ad a számra, majd leül az ágy melletti székre, én pedig a hátammal a párnának támaszkodom. Egyszerre veszünk egy nagy levegőt. Most már csak pillanatok vannak hátra, és tényleg megváltozik végleg az életem. Most eldől mindkettőnk sorsa, de kiváltképp az enyém. Mert mi lehetne JongHyunnal? Maximum megrovásban részesíti őt Lee elnök, kellőképpen lebaltázza, amiért felelőtlen volt, engem pedig egy szülőotthonba zárnak, aztán boldogulhatok magam az életben.

A szememben összegyűlnek a könnyek, ahogy az elméleteimet gyártogatom. JongHyunnak feltűnik a zavarom, és jobb kezem ujjait összefonja bal kezének ujjaival. Gyengéden megszorítja a kézfejemet.

Egyetlen figyelmes, de mégis határozott ajtókopogtatás után nyílik a térelválasztó, elsőként a fiúk menedzsere lép be a kórterembe, de szinte alig két lépésnyi távolságban követi is őt Lee elnök.

Lee elnök beljebb sétál a szobában, a menedzser bezárja az ajtót, és a falnak dől. Nagyot nyelek, ahogy egyre közelebb érzem a szigorú szempárt, JongHyun ujjaira szorítok félelmemben. A szívem felszáguld a torkomba, a mellkasom is hevesen süllyed és emelkedik.

- Kim JongHyun, maga? – pillant a kezemet szorító lelki támaszomra.

- Lee elnök – lazít picit ujjai szorításán, de nem engedi el, ahogy felemelkedik a székről, és illedelmesen köszönti az elnököt – szeretnék váltani néhány szót Lee elnökkel, és azért vagyok~

- Később – egyetlen kézmozdulattal inti hallgatásra, majd rám emeli szigorú tekintetét, két kezével az ágykereten támaszkodik meg. – Hogy’ van? – nem csak a pillantása mogorva, de még hangja is erről árulkodik kicsit.

Feljebb fészkelem magam, de JongHyun ujjait nem tudom elengedni. Muszáj, hogy fogja a kezemet, különben elveszítem a kapcsolatot a külvilággal idegességemben.

- Jól vagyok, Lee elnök, köszönöm a kérdését!

- Mi történt magával, Kim SungYeon? Hogy’ került ide?

- Ügyetlen voltam, Lee elnök, megcsúszott a lábam, és végiggurultam a lépcsőházban. – JongHyun hirtelen az ujjaimra szorít a kissé fájó emlék pillanatában.

- Miért volt figyelmetlen? Hogyan történt? Miért nem vigyázott magára, Kim SungYeon?

- Telefonon beszéltem épp, amikor megcsúsztam, és~

- Kivel társalgott a lépcsőházban?

- Öhm. Choi MinHo Sunbae-vel, Lee elnök.

- Miért? – nagyot nyelek, úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson.

- Mert MinHo Sunbae volt olyan kedves, és értesített arról, hogy a lift nem működik.

- Miért tette ezt? – egyszer JongHyunra néz, egyszer pedig a menedzserre sandít, majd ismét rajtam áll meg az ellentmondást nem tűrő szempár.

- Mert. Azért, mert JongHyun~

- Én kértem meg MinHo-shit, Lee elnök, hogy vigyázzon SungYeonra, mert nekem épp dolgom akadt, és nem tudtam elérni őt.

- Miért érdekli magát SungYeon állapota?

JongHyun magabiztos pillantása összefonódik az én rémült tekintetemmel. Újabb gombócot próbálok letuszkolni a nyelőcsövemen, ő pedig megcirógatja hüvelykujjával a kézfejemet. Lee elnök a kezünkre fordítja figyelmét, majd ismét velem néz farkasszemet. Belül már reszketek, és szinte látom magam előtt, ahogy pakolom össze a bőröndjeimet, és végleg búcsút veszek az SM-től.

- Mikor akarták nekem elmondani? – szólal meg Lee elnök néhány idegtépő perccel később.

- Lee elnök, kérem~

- Távozzon, Kim JongHyun! Négyszemközt akarok beszélni Kim SungYeonnal.

- Kérem, Lee elnök, sze~

- Most menjen! Majd szólok, ha visszajöhet!

JongHyun erőt vesz magán, és fejet hajt Lee elnök kérése előtt. Az ujjaim ragaszkodóan kapaszkodnak az ujjaiba, de el kell engednem. Most nem marasztalhatom, bármennyire szeretnénk mindketten. Most egyedül kell megvívnom a harcot, és győztesként kell kikerülnöm. JongHyun miatt is, és a babánk miatt is.

- A bátyja a minap fent járt nálam, SungYeon – elengedi az ágykeretet, és oldalaz párat, majd kijjebb húzza JongHyun székét, helyet foglal.

- Igen, Lee elnök? – alig bírom kimondani a szavaimat.

- Hosszas győzködés árán vallotta csak be a kapcsolatot maga és Kim JongHyun között.

- ... – nem tudom, hogy most mit mondjak erre.

- Az orvosa is tájékoztatott az imént – hirtelen változik meg a hangsúlya, a korábbi fegyelem eltűnik belőle, és egy kisebb aggodalom veszi át a helyét.

- Lee elnök? – pislogok rá, mint pocok a lisztben.

- Mivel ebből a csapatból ketten engedélyt kaptak a kapcsolatukra, így nem hozhatok másmilyen döntést az önök esetében sem. Azt tudnia kell, SungYeon, hogy a reggeli órákban nyilvánosságra is került a két Idol kapcsolata, és ha ön is újra a ház falain belül lesz, ugyanígy járunk majd el.

- Igen, értem, Lee elnök.

- Aztán pedig változtatunk a pozícióján is. – egy alig látható félmosoly költözik a szájára, bennem ragad az összes levegő – Az állapotát tekintve mindenképp szükség van a változtatásra, és gondolom, ön is örülne, ha a gyermek apjával dolgozhatna együtt a jövőben.

- Lee elnök, én ezt igazán nem kérhetem Lee elnöktől, és nem is~

- Nem kell kérnie, csupán aláírnia majd a szerződését, hogy a SHINee menedzserének lehessen hivatalosan is a segédje. Ami annyit jelent, hogy ön fog közvetlen kapcsolatban állni a csapattal, és segíteni fogja a menedzser munkáját.

- Hálásan köszönöm, Lee elnök! Köszönöm a megértését, és köszönöm~

- Végezetül pedig.

- Igen, Lee elnök?

- Gratulálok! – egy pillanatra megszorítja a kezemet, majd felemelkedik a székről, és elsőként hajol meg előttem.

- Köszönöm, Lee elnök! Hálásan köszönöm!

- A viszont látásra, Kim SungYeon!

Már csak motyogni tudom a búcsú szavait, mert rohanó léptekkel távozik a teremből, de az ajtót nyitva hagyja maga után. A menedzserrel egyetlen szívdobbanásnyi időre összenézünk, majd ő is a távozás mezejére lép. Szinte be sem csukja az ajtót a háta mögött, amikor lendül is vissza, JongHyun siet hozzám. Kisebb idegösszeomlással együtt.

- Mi történt, Jagiya?! Mit mondott az elnök? Ugye nincs baj? Ugye nem~

- Hangseong, nyugodj meg – mosolyogva nyújtom felé a karjaimat, ellágyulnak az arcvonásai, amint meghallja a becézést.

- Jagiya – sóhajtja könnyeivel küszködve, az ágyra ül, és összekulcsolja az ujjainkat – Mi volt? Elmeséled?

- El. – biccentek egy aprót.

De mielőtt még belekezdenék a mesébe, elengedem az ujjait, és két tenyeremet az arcára teszem. Lágyan megsimogatom bársonyos bőrét, a könnyeim akaratlanul indulnak útjukra. Nemes egyszerűséggel hajolok közelebb az arcához, és igyekszem úgy megcsókolni őt, ahogy még soha eddig. Minden érzésemet átadva; hálával telve, szerelemmel, boldogsággal, örömmel. Mindennel, amit valaha kaptam tőle...

* * *

Lee elnök kórházi látogatását követően még pár napig bent tartottak. Seonmullal minden rendben volt, nem lépett fel komplikáció, és belső vérzésem sem alakult ki. JongHyun kikérte magát arra a néhány napra az elnöktől, egyedül a rádióba ment be arra a két órára. Addig pedig JinKi és MinHo ült mellettem. MinHot egy kicsit a lelkiismerete vezérelte, JinKit pedig leader-kötelessége. Persze nem nehezteltem MinHora egy cseppet sem, és próbáltam ezt mindkét alkalommal a tudtára adni. Mindenki más nappal volt az ágyamnál, és vigyázták a meg nem tett lépteimet JongHyunnal egyetemben.

Az SM épületéhez vissza Oppával érkezem meg, segít kiszállni az autóból, majd a kölcsönzött tolószékbe ültetnek LeeTeukkal. Ragaszkodtak, hogy csak ők jöjjenek értem, mindenki másnak a házon belül kellett maradnia, bármennyire is ellenkezett. Mosolyogva tolnak az üvegajtó felé, a szívem a torkomba csúszik, és izgatott lüktetésbe kezd odafent.

Azonnal könnybe lábad a szemem, és ki is buggyannak az első sós cseppek, ahogy átlépjük a küszöböt. A teljes SM Család a hatalmas előtérben ácsorog, és mindenki engem vár. Mindenki. Az összes Idol, az összes alkalmazott, és még Lee elnök is megbújik az első sor közepén. Nem tudom visszatartani a könnyeimet, folytonosan hullanak, és az ölemben végzik. Felcsendül egy nagyon is ismerős dallam, még jobban sírni kezdek a boldogságtól, végül egyszerre kezdenek énekelni.

♪Nincs még egy olyan, mint te. Nincs még egy olyan, mint te, még ha körül is nézek, ugyan ki mást keresnék? Valaki, aki ilyen jó. Ilyen jó szívvel, mint a tiéd. Nagyszerű ajándék vagy. Micsoda szerencse, hogy én lehetek az, aki elszántan védelmez téged. Ugyan ki mást keresnék? Egy olyan boldog srác, mint én. A srác a legboldogabb mosollyal, én vagyok... ♪

Nem találok szavakat. Nem tudom, hogy mit mondjak, így csak tátogni vagyok képes a dalszöveget, és törölgetni a könnyeimet. Oppa lehajol az arcomhoz, és megpuszilja a homlokomat, majd LeeTeuk cselekszik ugyanígy, aztán pedig a teljes Super Junior követi őket. A Nagyok után a Kisebbek rohamoznak meg. Az EXO körém gyűlik, és ők halmoznak el a szeretetükkel, utánuk a Red Velvetes lányok veszik át a stafétát, Yerit a többi lánynál is jobban megölelgetem. A Kicsik után a megmaradt négy tagú F(x) sétál hozzám, Krystal elsuttog a fülembe egy halk bocsánatkérést, de nem akarok foglalkozni a köztünk történtekkel.

Az F(x) után pedig a Girls Generation lányok vesznek körbe, és tőlük is megkapom a szeretgetést. Utolsóként szívemhez legközelebb álló banda lépdel hozzám, a két húgom társaságában, de JongHyun nélkül. Kérdőn nézek rájuk, mire csak mosolyogva átölelnek és megpuszilnak. TaeMin és KiBum a legtovább a két lánnyal együtt. Őket, Yesungot és LeeTeukot leszámítva mindenki más visszasétál a korábbi helyére, némi rést hagynak a sorok között. Egyetlen egyenes sort, már csak a vörös szőnyeg hiányzik.

A számhoz kapok a felhőtlen boldogságom pillanatában, egyik kezem lecsúszik a hasamra, a másikat a szám előtt tartom. JongHyun lépdel felém. Olyan, mint egy Angyal. Hófehér öltönyben közelít, ujjai között egyetlen szál fehér rózsát szorongat. Mi ez, ha nem egy Valóra Vált Álom? Lassan lehajol hozzám...