27. fejezet

Miután újfent ketten maradunk JongHyunnal, egy halkabb sóhaj szakad fel belőlem. Szinte még fel sem fogtam igazán Yoo doktornő szavait. Nem veszítettem el mindkettejüket. Az egyikük itt maradt nekem. Nekünk. A hasamra csúsztatom bal kezemet, és megsimogatom a legerősebb családtagot. JongHyun a hasamon lévő kézfejemre simítja a tenyerét, és finoman megszorítja. Egymásra nézünk.

Ugyan az egyik babánkat elveszítettük, de a testvére itt maradt nekünk. Megajándékozott minket a Sors, hogy az erősebbet életben hagyta. De mégis fáj, hogy csak egyikük lesz velünk. Soha nem fogom őt elfelejteni. Mindig emlékezni fogok rá. Mert ő mentette meg Seonmul életét.

- Bohomul – suttogom kissé könnyes hangon, mire JongHyun oldalra biccenti a fejét, és kérdőn néz rám.

- Mire gondolsz, Jagiya?

- A másik hercegnőnk neve legyen Bohomul.

- Biztos?

- Szeretnék rá emlékezni, JongHyun. Nem akarom őt elfelejteni, mert megmentette Seonmult. Az életét adta a testvéréért, és én emlékezni szeretnék rá mindig – az utolsó szavam pillanatában kicsordul az első könnyem, aztán a többi is szépen útnak ered.

- Anélkül is emlékezni fogunk rá, Jagiya, de ahogy szeretnéd.

- Szeretném, JongHyun – motyogom könnyes hangon. – Őt is szerettem volna. Ő is kellett nekem, és nem akarom, hogy bármikor is feledésbe merüljön. És Seonmulnak is tudnia kell majd a nővéréről.

- Jól van, Jagiya. Jól van. Mindent a maga idejében, de most kérlek, ne izgasd fel magad! – elengedi a kezemet, és felül az ágyon.

- Ígérd meg, hogy soha nem fogjuk őt elfelejteni, JongHyun! Ő mentette meg Seonmul életét, és én mindig emlékezni akarok rá. Ha ő nincs, akkor most~

- Cssh. Jól van, Jagiya. Nem is tudnám elfelejteni őt sem. Egyiküket sem. Nekem ők mindig ketten lesznek. És tudni fog a nővéréről Seonmul is. Mindent elmondunk majd neki, ha elég nagy lesz hozzá. Tudni fogja, hogy mi történt vele, rendben? – belebújok a nyakába, és csak bólogatással válaszolok a szavaira.

- Remélem, hogy nem fog rám haragudni, amiért elvettem a testvérét.

- Ne is beszélj butaságokat, Jagiya! – a derekamra szorít picit, majd nyom egy puszit a hajamra – Meg fogja érteni, és nem fog rád soha haragudni. Csak egy baleset volt, Jagiya. Nyugodj meg.

- Nagyon szép nevet választottál – suttogom a nyakába bújva.

- Te is – hallom a hangjából, hogy mosolyog, az én ajkaim is halvány mosolyra húzódnak. - Azért ne hagyjuk majd egyedül Seonmult, és gondoskodjunk egy testvérről néhány év múlva.

Nagyot nyelek a megjegyzése hallatán. Egy kicsit a testére szorítok, majd felemelem a fejemet a vállgödréből, homályos szemmel nézem a mosolygós arcot. Mélybarna tekintete a csillagoknál is szebben ragyog, elveszem ebben a tökéletes lélektükörben.

- Nem szaladtál egy picit előre? – szólalok meg néhány némasággal töltött perc után.

- Egy kicsit sem – megpuszilja az orromat – Az egyáltalán nem előreszaladás, hogy a jövőnkről beszélek.

- JongHyun~

- Nem szeretném, ha bármibe is belekezdenél. Felesleges. Egy kis család leszünk, szépen egymás mellett fogunk megöregedni, és nézni fogjuk az unokáinkat, ahogy egymást kergetik a réten.

A fülem tövéig vörösödöm a rám törő zavaromban. Eddig még csak arról volt szó, hogy vállaljuk ezt az apróságot, aki tulajdonképpen összehozott minket, de JongHyun már meg is tervezte a közös jövőnket. Nem mintha nem egyezne az én elképzeléseimmel, de akkor is nehezen tudom még mindig elhinni, hogy ő és én tényleg egy pár vagyunk, ráadásul egy kis család leszünk alig hét hónap múlva.

- Amíg te aludtál, és arra vártam, hogy végre kinyisd a szemedet, addig volt időm gondolkodni.

- Min gondolkodtál? – pillázok piciket.

- Mindenen.

- De mégis?

- Főleg kettőnkről. Mi lesz, ha semmi biztatót nem tud mondani Yoo doktornő, te hogyan fogod megélni és egyáltalán átvészelni ezt az időszakot, és mikor álljak Lee elnök elé a terveimmel.

- Mire jutottál?

- Történjék bármi, én melletted maradok, és veled akarom leélni a hátralévő napjaimat, legyen az bármennyi is.

- Biztos, hogy ember vagy? – kérdezem mosolyogva.

- Ezt most miért kérded?

- Mert nem tudom elhinni, hogy egy olyan valaki, mint te, ember lenne. Valamiféle földöntúli lénynek kell lenned, aki a Földre jött, hogy elhozza az embereknek a fényt. Vagy nem tudom. De nem lehetsz ember.

- Pedig találkoztál már az édesanyámmal és Noonával is volt szerencséd nem egyszer összefutni. Ember vagyok.

- Akkor te vagy az egyik legkülönlegesebb ember ezen a bolygón.

- Te meg vagy a másik – súgja ajkaimhoz hajolva, aztán egy sóhajommal később össze is simítja őket néhány pillanatra.

- Az egész életem kevés lesz hozzá, hogy megköszönjelek téged a Sorsnak.

- Nem kell megtenned. Csak maradj mellettem, és ne jusson eszedbe több butaság, jó?

- De tudod, hogy milyen vagyok. Néha nagyon is hülye tudok lenni, és akkor~

- Vannak a legjobb ötleteid – vág közbe sietve, és egy újabb puszit nyom a számra – Csak gondolj bele.

- Hah?

- Ha nem leszel féltékeny Bummie-ra, aki mellesleg a füle hegyéig bele van habarodva a kisebbik húgodba, és soha más nőre nem nézett még az Ügynökségen belül, akkor nem akarod, hogy bizonyítsak neked. Ha pedig ezt nem kéred tőlem, akkor most nem lennék ilyen boldog.

- Mindig tudod, hogy’ vegyél le a lábaimról?

- Miért? Megtettem volna? – kuncogja.

- Már az első nap, amikor találkoztunk.

- A zuhanyzóban? – duruzsolja bizsergető hangon a fülembe, mindenem beleremeg a dallamba.

- Ott – motyogom teljes vörösségben úszva.

- Máshol nem vettelek le a lábaidról? – dünnyögi továbbra is a fülembe, egyre jobban zavarba hoz a tetteivel.

- Mindig és mindenhol megteszed. Állandó jelleggel.

- Hm. Akkor ez bizony kölcsönös – kuncogja, elhajol a fülemtől, és homlokát az enyémnek támasztja.

- Micsoda kölcsönös? – dadogom meglepetten.

- Te is állandóan ezt csinálod velem.

- Mit?

- Ne legyél ilyen kis butus. Szerinted miért nem tudtam távol maradni tőled? Hah?

- De azt mondtad, hogy egy ideje változtak meg az érzéseid. Akkor most mi van?

- Egy ideje. Igen. Úgy majdnem öt éve. Mondjuk a második találkozásunkkor. Amikor szépen lassan belém gyalogoltál, én meg beléd estem.

- J-jong-Hyun. – hebegem zavarodottan, szerintem elaludtam az ölelés pillanatában.

- Ne nézz így, mert tényleg ez történt. A zuhanyzóban láttalak meg először, és azonnal érdekelni kezdtél. Meg akartalak ismerni. Meg akartam tudni mindent rólad, mire és hogyan reagálsz. Minden egyes pillantásodat ismerni akartam attól a naptól fogva. Az összes rezdülésedet meg akartam fejteni. Minden, ami te vagy, SungYeon-ah.

- Hihetetlen vagy, ugye tudod? Hihetetlenül tökéletes.

- Azért nem vagyok tökéletes, mert nekem is vannak hibáim.

- Kérdezd meg, hogy érdekelnek-e a hibáid.

Átkulcsolom a nyakát, és mielőtt még kérdezhetne, ajkaira hajolok. Forrón, de mégis szerelemmel telve csókolom meg, és igyekszem minden érzésemet átadni neki. Szorosabban fonja át a derekamat, és még közelebb húz magához. Megkapaszkodom a nyakában, és átadom magam az érzéseimnek.

Óvatos és nagyon halk ajtókopogtatás szakítja félbe az édes érzést, szinte már fáj elszakadnom JongHyun puha párnáitól. De meg kell tennünk. Még egy apró puszit nyom a számra, végigsimít az arcélemen, és visszaül a székére. A kopogtatás után fél perccel nyílik is az ajtó, egyszerre pillantunk a vendégünk irányába. Mindketten meglepődünk, de talán én még JongHyunnál is jobban.

- SungYeon Unnie, JongHyun Oppa! – lépdel lassanként közelebb hozzánk, elmosolyodom.

- Yeri-shi? – szólalok meg, amikor megáll az ágy lábánál.

- JinKi Oppától hallottam, hogy mi történt, és szerettem volna meglátogatni téged, SungYeon Unnie. Remélem, hogy nem baj.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy, Yeri-shi!

- Ezt neked hoztam, SungYeon Unnie – egy plüssfigurát nyújt felém, kissé könnyes szemekkel.

- Nagyon szépen köszönöm, Yeri-shi, ez igazán kedves dolog tőled! – elveszem az apró ajándékot, és az ölembe teszem.

- SungYeon Unnie? – megremeg a hangja.

- Igen?

- Öhm. JinKi Oppa nem mondott semmit, meg úgy senki nem beszél semmiről, de látjuk, hogy valami komoly dolog történt. Szabad tudni, hogy mi az?

JongHyunnal összenézünk, a jobb kezemre szorít, majd mosolyogva bólint egyet. Én nyelek egy nagyot, és egy újabb lélegzetvétel szökik ki a számon.

- Inkább ülj le, Yerim – szólal meg elsőként JongHyun.

- Ide nyugodtan. Az ágy szélére – megpaskolom a helyet, Yeri pedig biccent egy aprót, és helyet foglal.

- Mennyit hallottál JinKi Sunbae-től?

- Csak annyit, Unnie, hogy leestél a lépcsőn. De pontosan nem tudjuk, hogy miért és miért ennyire zaklatott MinGi Unnie és MinYoung Unnie. Meg TaeMin Oppa és KiBum Oppa is elég nyugtalan. Ráadásul találkoztam Yesung Sunbae-vel is, és ő is nagyon rossz állapotban van.

- Ugyan előbb-utóbb ki fog derülni, szóval akár meg is tudhatod, Yerim.

- Oppa? – pillant JongHyunra, aki féloldalas mosolyra húzza a száját.

- Volt egy kis kalandunk SungYeonnal, és annak volt egy eredménye. Az eredmény miatt vagyunk most itt, és amiatt zaklatott mindenki.

- Ezt most nem értem, Oppa.

- Yeri-shi – megfogom a reszkető kezeit, és finoman rászorítok – JongHyunnak és nekem kisbabánk lesz, és azért vagyok bent, hogy ne legyen baja.

- Unnie? – széles mosolyra húzza a száját, és szinte majd kiugrik a boldogságtól – Akkor szabad gratulálnom is?

- Ha szeretnél? – elmosolyodom, és elveszem a kezemet az összekulcsolt kézfejeiről.

Yeri felpattan az ágyról, és átfut a másik oldalra, hogy először JongHyunt ölelhesse magához. Édes kishúgként bújik bele JongHyun hosszú karjaiba, szinte elveszik az ölelésében. Nagyokat sóhajtozik a boldogságában. Tudom, furcsa, de jól esett ez a kis figyelmesség. Hiszen Ő már az Idolokhoz tartozik, én meg még mindig mindenes vagyok. De emlékszem, hogy nagyon nehezen viselte az egészet, amíg a lányokhoz került, főleg a rajongóktól kapott bántásokat, és szinte mindannyian azon voltunk, hogy támogassuk őt. Most pedig ő az, aki aggódik értem, és mindent megtesz, hogy meglátogasson.

Bevallom, kezdetben kicsit féltékeny voltam rá, hogy még JongHyun is keresi a társaságát, ahogyan mindenki más is a bandából, de végül rájöttem a dologra. Yeri nagyon hálás a törődésért, és tényleg mindenki csak egy édes kishúgot lát benne, akire vigyázni kell, és mellette lenni.

Mosolyogva nézem, ahogy hosszú percekig ölelik egymást, JongHyun mérhetetlen mennyiségű szeretettel rendelkezik, és ezt igyekszik kimutatni mindenki felé, és a legnagyobb támaszt nyújtani még a legnehezebb időkben is. Lassan elengedik egymást, majd Yeri az ágyhoz araszol. Feljebb ülök, hogy rendesen magamhoz tudjam szorítani a piciny testét. Átfonom a derekát, és JongHyunhoz hasonlóan igyekszem átadni neki a szeretetemet. Kedvelem ezt a lányt, egy igazi kis cukorbomba, akit tényleg csak szeretni lehet. Jólelkű és kedves teremtés, akit néha védeni kell ettől a rémes világtól.

Kicsit magamhoz ölelem még, majd szabadjára engedem. Még egyszer megköszönöm az apró ajándékot, amivel meglepett, és persze nem győzi mondogatni, hogy senkinek nem fog beszélni erről a dologról. Sietve meghajol mindkettőnk előtt, és az ajtóhoz szalad.

JongHyun visszaül a székre, én is a hátamra fekszem. Az ujjaink ösztönösen megtalálják egymást, és össze is kulcsolódnak. Halk sóhaj szakad fel belőlem, ahogy JongHyun arcát vizslatom. Ujjaival gyengéden cirógatja az én ujjaimat, és összefont kézfejünket nézi meredten. De alkalmanként a hasamra pillant, és egy parányi sóhaj szalad ki ajkai között.

- Minden rendben lesz, JongHyun – megszorítom az ujjait.

- Remélem, hogy vele tényleg nem lesz semmi baj.

- Nem lesz, hangseong. Nem veszítjük el.

- Hah? – felkapja a fejét, kitágult szemmel néz rám.

- Nem veszítjük el. Seonmul velünk marad.

- N-nem. Nem azért nézek úgy rád. Mert tudom, hogy vigyázni fogsz rá.

- Hanem?

- Először nem hívtál a keresztnevem. Feltűnt?

- Öhm. Én csak. Nem tudom, miért. Csak egyszerűen kicsúszott.

- Szeretem, amikor kicsúsznak a szavak a szádon.

Közelebb hajol az arcomhoz, majd érzékien összeérinti puha párnáit a számmal. Egyszerűen lehengerel mindenével. Nem kell szólnia sem, és szinte azonnal megteszek neki bármit. Lágyan és gyengéden csókol, még ebbe a csókba is képes vagyok beleszédülni. De mielőtt még jobban belegabalyodnánk ebbe az érzésbe, megszólal imádott Idolom telefonja.

Halkan felmorran, nem tetszését kifejezve, végül elszakad tőlem, és előhúzza a zsebéből a telefonját, majd a kijelzőre néz. Nagyot nyel, ahogy a villogó nevet bámulja, aztán rám néz.

- Jagiya, ezt most muszáj felvennem. Menedzser Hyung hív. Mindjárt visszajövök.

- Persze, menj csak.

Még egy gyors csókot ad a számra, aztán a füléhez emeli a készüléket, és kirobog a kórteremből. Néhány percig bámulom az ajtót, közben a Yeritől kapott plüssállattal játszadozom. Vannak sejtéseim, hogy miért hívta őt a menedzserük, és kezdek egy kicsit idegesebb is lenni a kelleténél. Valószínűleg most már nincs visszaút, hogy mindenről beszámoljunk. Hogyan és miként kezdődött, és mikor lesz vége. Mit akarunk és egyebek. Éppen úgy, ahogy TaeMin és KiBum esetében tette Lee elnök. Most rajtunk a sor. Veszek még néhány mély levegőt, miközben JongHyun érkezik vissza. Kissé gondterhelt.

- Lee elnök úgy döntött, hogy meglátogat téged, Jagiya...