26. fejezet

...körülöttem minden hófehér. Hideg van, de mégse fázom. A Namsan Parkban vagyok. Alig merem elhinni, amit látok. Két gyengéd kar átfonja a derekamat, majd egy mellkas simul a hátamhoz. Felnézek az égre, elmosolyodom. Nagy pelyhekben hullik a hó. A két kar szorosabban fonja át a testemet, arcát sállal borított nyakamba fúrja. Mindkét kezemmel a karjaira fogok. Felsóhajtunk. Boldog vagyok... boldogok vagyunk. Mosolygunk...

Furcsa az oxigén, amit a tüdőmbe szívok, és még valami pittyeg is mellettem. Egy puha és meleg tenyér ér az arcomhoz, lassan végigsimít az arcélemen, aztán a kézfejemre simul. Ismerem ezeket az ujjakat, és ezt az érintést is, mégis más. Remeg. Reszket az ismerős kézfej. De miért? Mi történt? Hol vagyok?

Erőt veszek magamon, és lassan sikerül életre parancsolnom a szemhéjaimat. Bár még minden túl homályos előttem, csak foltokat látok, amiket fehérség ölel körül. Pislogok néhányat, hogy tisztábbá váljon előttem a kép.

Fehér falak között találom magam, az oxigén pedig. Nyelek egy nagyot, de mintha sósav csúszna le a nyelőcsövemen, maró érzés fut végig rajtam. A kezemre nézek, amit továbbra is szorít a reszkető kézfej. Azonnal elmosolyodom.

- Hé – suttogja némi mosollyal a hangjában, közelebb fészkeli magát – kis Balcsillagom, jó reggelt.

- Szia. – motyogom kicsit erőtlenül – Szia, dínó.

- Hogy’ érzed magad, Jagiya?

- Hm. Egy kicsit fáradtan. De hol vagyok?

- Emlékszel valamire, Jagiya? – kérdezi remegő hangon.

- Nem igazán. Miért?

- Semmire?

- Hát – megköszörülöm a torkomat, és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre.

- Igen? – ismét az ujjaimra szorít.

Egy megbeszélésen voltam. Igen. Ott volt Minnie és Gigi is. Meg KiBum és TaeMin is. Igen. A kapcsolatukat tárgyaltuk meg, és végül Lee elnök engedélyezte is azt. Igen, emlékszem, mert nagyon boldog voltam a hírtől. Aztán kijöttünk a konferenciateremből, és a lifthez sétáltunk. Nagyon boldogok voltak a húgaim, és persze a fiúk is. Emlékszem arra is, hogy szorosan magukhoz öleltek, aztán elvonultak ünnepelni. Utána pedig.

Ó, igen! Krystal jött a lifthez. Igen! Emlékszem. A fejéhez vágtam minden gondolatomat, és még meg is fenyegettem, aztán jobb híján a lépcsőházat vettem célba. És el is indultam lefelé, de akkor megszólalt a mobilom, MinHo Sunbae keresett. Elromlott a lift, és ezért hívott. Aztán valaki a nevemet kiáltotta, mire én megfordultam. Aztán már csak az ütésre emlékszem.

Nem! Nem lehet! Azt csak álmodtam! Nem lehetett valóság! Nem! Képtelenség! Nem. Nem lehet. Csak egy rossz álom volt az egész. Lehetetlen.

- ... – homályossá válik előttem az arca.

- Jagiya? – az ő tekintete is könnybe lábad.

- JongHyun? – motyogom könnyes hangon.

- Igen, Jagiya? – a kezemre szorít.

- Jong~... JongHyun? J-jong~ - kibuggyannak az első könnyeim.

- Nyugodj meg, Jagiya – felül az ágyra, szabad kezével átöleli a derekamat.

- JongHyun – zokogom.

- Nyugodj meg, Jagiya – elengedi a kezemet, és a másik karjával is átfonja a testemet.

Magához szorít. Arcomat a vállgödrébe temetem, oda rejtem minden könnyemet. Nehézkesen emelem fel a karjaimat, a nyakára kulcsolom őket, és megkapaszkodom. Még szorosabban fonja át rajtam a karjait, még jobban belebújok az ölelésébe. Mindkettőnk teste finoman rázkódik.

Bármennyire próbálta eddig tartani magát, az ő könnyei is útnak indulnak. Orrát a nyakszirtembe nyomja, és abba fojtja a sós cseppeket. Már a pittyegést se hallom olyan erősen, mint eddig. Csak a könnyes hangjait, amik ajkain át távoznak. És az én keserves szipogásomat. Nem tudom visszafojtani a sírásomat, hiába akarom. Nem tudom. Kapaszkodom a nyakába, görcsösen szorítják az ujjaim pólójának gallérját, a testem egyre jobban rázkódik.

Nem vigyáztam rájuk. Megígértem neki, és nem tartottam be az adott szavamat. Megszegtem az eskümet. Pedig csak ennyit kért tőlem. Azt, hogy vigyázzak a babákra. A hercegnőire. De nem tettem meg. Hibáztam. Nem védtem meg őket, pedig ez lett volna a feladatom. Csak ennyi. Vigyázni rájuk. Megóvni őket mindentől. De nem védtem meg őket. Nem tettem meg. És most már nem is tudom őket óvni. Elveszítettem őket. Már nincsenek.

- S-sajnálom – zokogom a nyakába temetve az arcomat.

- Nem a te hibád, Jagiya. – feleli elcsukló hangon.

- De igen. Egyedül az én hibám. Nekem kellett volna vigyáznom rájuk, de nem tettem meg.

- Te nem tehetsz róla, Jagiya.

- ...

- Jagiya? Nem a te hibád.

- ... – próbálom lenyelni a könnyeimet, de nem megy.

- Jagiya, kérlek. Nem tehetsz róla. Hallod?

- ...

- Szépen kérlek. Jagiya. Nem te tehetsz a történtekről.

- Csakis én tehetek róla. Az én hibám. Meg kellett volna védenem őket, de nem tettem.

- Ne okold magad a történtekért, Jagiya – suttogja a fülembe.

- Könyörgöm, ne haragudj rám! Annyira nagyon sajnálom. Nem akartam. Nem ezt akartam. Én akartam őket. Mindennél jobban. Kérlek. Kérlek, ne haragudj! Könyörgöm!

- Ne kérj bocsánatot, mert nincs miért. Nyugodj meg Jagiya.

- Ne haragudj! Könyörgöm, bocsáss meg nekem!

- Nem haragszom, Jagiya. Nem a te hibád.

- De igen! Az enyém! Egyedül az én hibám! Én tehetek róla!

- Csak egy baleset volt, Jagiya. Te nem tehetsz róla.

- DE IGEN! – zokogva felkiáltok.

Lazít az ölelésén, és picit eltol magától. Homlokával megtámasztja az én homlokomat. Könnyes tekintete még inkább sírásra fakaszt. Fáj így látnom. Én okoztam a fájdalmát. Tudom, hogy mennyire vágyott rájuk. Tudom, hogy mennyire boldog volt. Boldogabb, mint bármelyikünk. Elvettem a boldogságát. Megfosztottam tőle. Elveszítettem a hercegnőit.

Végleg átszakad bennem a gát, a fájdalom utat tör magának. Keservesen zokogok, JongHyun könnyei is ismét elerednek. Megint magához szorít, fejét a vállamra hajtja, a nyakába bújok. Újra egész testünkben rázkódunk. Kapaszkodom és húzom magamhoz, miközben ő is egyre erősebben öleli a derekamat.

Hosszú és néma percek telnek el. Csak a sírásunk hangjai verődnek vissza a fehér falakról. Ha visszaforgathatnám az időt, megtenném. Megvárnám MinHo Sunbae-t. Vagy nem fordulnék a hang irányába. Bármit megtennék, hogy ne így legyen. Akármit. Csak velem legyenek. Velünk legyenek a hercegnői. Odaadom az életemet is, ha kell, csak itt legyenek neki. Megtennék mindent. Nem érdekel, hogy mi az ára, megfizetem.

Elengedi a derekamat, és megint eltol magától. Minden könnycseppet letöröl az arcomról, aztán a sajátjait is felszárítja picit. Az újabbakat ujjbegyeivel tünteti el a bőrömről. Bármennyi indul útnak, egyik sem éri el az arcélemet. Megállítja mindet. Újra és újra.

Halkan szipogok, finoman a hátamra fektet. Nem ül vissza a székre, újfent a kezemre fog, és összekulcsolja az ujjainkat. Mélyen a szemembe néz, rémülten járatom a tekintetemet könnyes szempárjában. Tudom, hogy mi következik most. Most. Most elválnak majd az útjaink. Nincs tovább. Ennyi volt.

- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az első találkozásunk napja az egyik legkedvesebb emlékem? – suttogja halvány mosollyal ajkain.

- Emlékszem – suttogom még kissé könnyes hangon.

- De nem a legkedvesebb – erősebben látszik a halvány mosoly, de még csak féloldalas a görbület.

- Hm? Hogy’ érted?

- Egy bizonyos napig az volt a legkedvesebb, amikor a próbateremben elhallgattattalak.

- I-igen? Mire akarsz kilyukadni?

- Aztán az a nap lett az egyik szívemhez közelálló, amikor féltékeny voltál Key-re, és azt akartad, hogy bizonyítsak neked.

- Öhm – nagyot nyelek, az arcom vörösen izzik a szavaitól.

- De most mégis van egy másik nap, ami mindennél kedvesebb, és soha nem akarom elfelejteni – mindkét kezemet megfogja, és összekulcsolja a másikkal is az ujjait.

- Mire gondolsz? – értetlenkedek.

- Amikor feljöttél hozzánk a másik két lánnyal, és elmondtad, hogy várandós vagy. – szabaddá teszi jobb kezét, és a hasamra simítja, felsóhajtunk, egyetlen kóbor könnycsepp gördül végig mindkettőnk arcán – A legcsodásabb napom volt, és ez a nap is az. Legalább olyan csodás, mert te itt maradtál nekem. Itt vagy nekem.

- JongHyun... én...

- Nem tudom, hogy mit szeretnél most, vagy mit tervezel egyáltalán. De én melletted szeretnék lenni.

- De most már nincs rá okod, hogy velem legyél – motyogom lesütött szemmel.

- Azt hiszed, hogy csupán a kötelesség beszélt belőlem akkor is meg most is? – határozatlanul biccentek egyet – Tévedsz. Soha nem kötelességből akartam veled lenni, Sung-ah. Soha egyetlen pillanatig sem az vezérelte egyik tettemet sem.

- JongHyun~

- Kellesz nekem úgy, ahogy vagy, kis Balcsillagom – elmosolyodik, homlokát az enyémnek támasztja. – Légy az én kis Balcsillagom mindig, és ragyogj nekem szüntelenül. Rendben? Hadd tegyelek egy igazi Aranycsillaggá. Megengeded nekem? – piciket bólogatok válaszul – Szeretlek, SungYeon-ah!

- Én is téged. Már az első találkozásunk óta.

- Reméltem is – elmosolyodik, végül megszünteti a távolságot ajkaink között.

Lágyan és szeretetteljesen érinti össze párnáit az enyémmel, halk sóhaj szökik át rajta. Mindkét tenyerét az arcomra teszi, és ujjaival cirógatja tovább a bőrömet. Átölelem a derekát, és közelebb csúszok hozzá. Ő is mozdul felém egy picit.

Jobb keze a tarkómra siklik, bal kezét a csípőmre vezeti. Szorosan ölel a testéhez. Összekulcsolom a karjaimat a nyakán, és minden érintésébe belesimulok. Nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de nem lehetek elég hálás. A történtek ellenére is kellek neki, és mellettem akar lenni. Soha nem fogom tudni ezt megköszönni neki. A hátralévő életem minden egyes napja kevés lesz hozzá, hogy hálát adjak, amiért megmentett. Az édes csókot lassanként elmélyíti, finoman fogai közé fogja párnáimat, aztán elengedi.

Figyelmes kopogtatás szakítja félbe a csókunkat, nehézkesen szakadok el JongHyuntól. Még egy puszit nyom a számra, majd visszaül a székre, én pedig újra hátra dőlök. Alig egy pillanattal később nyílik is az ajtó, és lép be a kórterembe imádott Bátyám.

Igyekszik nyugodt maradni, bár nem nagyon tudja leplezni az érzéseit. JongHyun a jobb kezemre szorít picit, apróbb mosolyt erőltetek magamra, hogy ezzel is megnyugtassam a Bátyámat.

- Hogy’ vagy, Yeonnie? – leül mellém az ágyra.

- Jobban vagyok, Oppa.

- Egész biztos? – bólintok – Jól van. Te is jól vagy? – JongHyunra néz.

- Igen, Hyung, köszönöm.

- Az előbb találkoztunk a folyosón az osztályvezetővel, azt mondta, hogy mindjárt jön.

JongHyun ujjaira markolok, rémülten nézek rá. Másik kezével is megfogja a jobb kezemet, Oppa a bal kézfejemre simítja a tenyerét. Kérdezném, hogy mire célzott az iménti többes számmal, de ismét nyílik az ajtó, és a Húgaim és imádott párjaik lépik át a küszöböt. Kisírt szemekkel. Ők is az állapotomról érdeklődnek, amire készséggel válaszolok is. Körém gyűlik a kis csapat, egy pillanatig sem érzem magam egyedül.

Még egyszer kopogtatnak az ajtón, ezúttal MinHo és JinKi Sunbae csatlakozik hozzánk. MinHo Sunbae lehajtott fejjel áll meg az ágy lábánál, JinKi is nagyokat sóhajtozik. Ha jól gondolom, akkor most épp MinHo okolja magát. JongHyunra nézek, rögvest megérti, hogy mit szeretnék. Felkel mellőlem, és MinHohoz sétál. Mellém kíséri, és a székbe nyomja.

- Nagyon sajnálom, SungYeon-ah! Ha tudnám, akkor~

- Köszönöm, Sunbae! – megfogom a kezét, és megszorítom – Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

- Ha bármiben tudok segíteni, akkor kérlek, keress vagy szólj! Bármikor! Bármiben!

- Mindannyian itt vagyunk neked, SungYeon-ah! – szólal meg a SHINee leadere is.

- Köszönöm, hogy mind itt vagytok velem!

Sorban megölelnek, megpuszilgatnak és megszeretgetnek. A két lány a legtovább. Egyikük sem akar elengedni, és nekem is nehezemre esik az elválás. Végül az orvos kopogtatása az, ami az ölelés lazítására kényszerít minket. JongHyun visszaül mellém, a másik oldalamra pedig Oppa ül. A többiek körbeállják az ágyat. Szükségem van mindegyikükre.

- Ezek szerint nem gond, ha a barátai is hallják? – kérdezi monoton hangon.

- A családom előtt nincsenek titkaim – bólint megértésül.

- Rendben. Akkor. – vesz egy nagy levegőt, majd hosszan kifújja – Mindent elkövettünk, de sajnos csak az egyik magzat életét tudtuk megmenteni.

- ... – nagyot nyelek.

- Yoo Doktornő? Ez most akkor mit jelent? – JongHyunnak se sikerül mindent megértenie.

- Az ikermagzatok közül az egyiknek tudtuk megmenti az életét. A másik sajnos az esés következtében meghalt. De csodával határos módon egyikük életben maradt. Viszont a kisasszonynak a hátralévő időben kímélnie kell magát, hogy a másik magzat megmaradjon, és ki tudja hordani.

- Úgy lesz, Yoo Doktornő! – jelenti ki határozottan Yesung.

- A páciensnek lassan pihennie kellene, kérem, ne maradjanak túl sokáig. Ha rendben lesznek a leletei, akkor néhány nap múlva hazamehet majd. De addig kérem önöket, hogy kíméljék a beteget!

- Igen, Yoo Doktornő! – tökéletes összhangban válaszolnak, én nem tudok megszólalni.

- Menjünk! Hagyjuk magukra őket! – Oppa kérésére JongHyun kivételével mindenki kimegy a szobából.

- Seonmul – sóhajtja mosolyogva.

- JongHyun?

- Seonmul. Ez lesz a hercegnőnk neve. Seonmul.

- Amit csak szeretnél – válaszolom, lassan feljebb emelkedik, és ismét egy hosszú csókban egyesülünk.

Találóbb nevet nem is választhatott volna. Ajándék... egy igazi Ajándék.