23. fejezet

Másnap reggel mosolyogva nyitom ki a szemeimet. A szobámban vagyok, de mégis különleges. Egy erős kar ölel magához, tele gyengédséggel és törődéssel. Felsóhajtok. A hátam mögött is halk sóhaj szökik át a kissé telt párnák között, óvatosan megfordulok, nem akarom, hogy ez a kar egy másodpercre is eleresszen.

Arcomat befúrom a párna és JongHyun arca közé. Abban a pillanatban szorít magához, ahogy megérzi a közelségemet; két karját átfonja a testemen, és még egy sóhajt ereszt meg. Én is felszusszantok, bár belőlem inkább nyöszörgés hallatszik, ahogy testéhez préseli az enyémet. Szinte azonnal lazít az ölelésén, és kinyitja a szemeit. Kicsit rémülten pislog rám, és aggódva méricskéli az arcomat.

- Jól vagy? Nagyon megszorítottalak? Nincs semmi bajod, Jagiya? Nem volta~ - a szájára teszem a mutatóujjamat, hogy belé fojtsam a szavait.

- Semmi bajom – suttogom a füléhez hajolva – Jól vagyok. Nem szorítottál meg erősen, csak én vagyok érzékenyebb.

Elveszem az ujjamat ajkairól, és lassan végighúzom az arcélén, majd rásimítom a tenyeremet puha bőrére. Újabb boldog sóhaj szakad fel belőlem. Olyan, mintha álmodnék. Finom mosolyra húzza ajkait, elolvadok ettől a látványtól. Sötétbarna írisze a csillagoknál is fényesebben ragyog, pedig épp csak felemelte a szemhéjait. Belefeledkezem a tekintetébe.

- Mi az? – suttogó és bizsergető hangja szakít ki a percek óta tartó ámulatomból.

- Hm? Mi? – pislogok nagyokat, ahogy eljutnak hozzám a hanghullámok.

- Én is ezt kérdezem – felkuncog, és ad egy puszit az orromra.

- Oh. Csak nézlek.

- Mi olyan néznivaló van rajtam? – fogai közé szorítja alsó ajkát.

- Ez az én szövegem. Ne lopd el.

- Te kezdted – még egy puszit kapok, ezúttal az arcomra – Szóval? Miért vagyok ennyire néznivaló?

- Csak szeretlek bámulni – motyogom pirosló arccal.

- Csak azt szeretsz? Bámulni? Mást nem? Például engem? Engem nem szeretsz? – dörmögi a fülembe az utolsó kérdését, beleremeg az egész testem a hangjába.

- JongHyun – sóhajtok fel reszkető hangon.

- Igen? – mosolyogja.

Lassan felemelkedik, majd egy szívdobbanással később fölém magasodik, és finoman rám nehezedik. Újabb apró lélegzetvétel szakad fel belőlem. Alkarjaival megtámaszkodik a fejem mellett. Jobb kezét az arcomra simítja, és hüvelykujjával lágyan cirógatja a bőrömet, bal keze a tincseimet tekergeti játékosan. Mélybarna szempárja az arcomat térképezi fel újra és újra.

Két karomat a derekára vezetem, majd jobb kezemmel tarkója felé indulok el, a másikkal erősebben fonom át a testét. Szőke tincsei közé fúrom az ujjaimat. Beleremegek a saját érintéseimbe. Orra érinti az én orrom hegyét, sóhaja érzékien simogatja a számat. Még mindig álmodom.

Játékosan összepiszézi orrainkat, végül ajkaimra hajol. Édes és gyengéd csókkal tapasztja össze száját az enyémmel. A negédes mámor lassan csordogál, a csókba sóhajtok. Elolvadok. Puha párnái közé fogja alsó ajkamat, aztán a felsővel is így cselekszik, végül érzékien áttolja vörös izmát a számba. Készséggel engedek neki. Hajára markolok egy picit erősebben, bőrébe mélyesztem kissé a körmeimet. Lejjebb húzom magamhoz, hogy még közelebb érezhessem. Ugyan semmi hely sincs már köztünk, de én mégis még jobban húzom.

Arcomon lévő kezével továbbra is lágyan cirógatja a bőrömet, bal kezét a hajamra simítja. Egyre több apró sóhajt présel ki belőlem, és hív egy lassan csordogáló, de forró és mély csókba, amivel fokozatosan veszi el a józan eszemet, és bolondít még jobban magába. Minden pillanat tökéletes, amit vele tölthetek. A karjaiban. Biztonságban. Boldogságban.

Ujjával szakítja meg kissé felhevült csókcsatánkat, és köszön el még egy édes csókkal a számtól. Homlokát az enyémnek támasztja, mosolygós lélegzetvétel szalad ki a száján.

- Köszönöm – súgja ajkaimra hajolva még mindig.

- Én is köszönöm. De te mit köszönsz?

- Téged. Azt, hogy itt vagy. Azt, hogy bizonyítást akartál – felkuncog –, és annak az eredményét is köszönöm. Azt a leginkább.

- ... – nagyot nyelek, elvörösödöm a szavait hallva.

- Ugye most már nem gondolod meg magad? – feljebb emelkedik, kicsit eltávolodik az arcomtól – Ugye nem akarod azt, amit eredetileg terveztél, Jagiya? – a kezdeti csillogás eltűnik egy pillanatra a szemeiből, és helyére az aggodalom költözik.

- JongHyun – halvány mosolyra húzom a számat, nem szeretem, amikor ilyen a tekintete, a szívem fájdul bele –, életem legnagyobb hibája lenne, ha ennek a boldogságnak most véget vetnék.

- Ezek szerint egy kis család leszünk? – kérdezi mosollyal az ajkain, jobb tenyerét a hasamra csúsztatja – Kicsi, de annál boldogabb?

- Még annál is boldogabb – suttogom, egy könnycsepp gördül végig az arcomon ezt a ragyogó szempárt látva.

- Köszönöm – súgja dallamos hangján.

Ismét csókkal pecsételi meg vallomással teli szavait. Elveszi a kezét a hasamról, és beférkőzik vele a derekam alá; másik kezével is hasonlóképp cselekszik. Egyetlen ügyes mozdulattal fordít a pozíciónkon, és már felette találom magam. Kezei gyengéden simogatnak, és becézgetnek mindenhogyan. A takaró lassan elindul lefelé rólunk, de szinte észrevétlenül húzza vissza ránk, és bugyolálja be testeinket.

Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem őt ki, de hálás vagyok mindenért, amit tőle kapok. Minden figyelméért. Minden törődéséért. Az egész lényéért. Minden másodperc egy séta a mennyországban, amit vele tölthetek. Egyetlen figyelmes kopogtatás érkezik az ajtó mögül, majd egy óvatos torokköszörülés.

- Hyung, ébren vagytok? – a maknae kissé reszkető hangja szűrődik át a falap mögül.

- Igen, TaeMin-ah – feleli, miután elváltak ajkaink.

- Indulnunk kell, Hyung. Ne haragudj. Tudod, hogy JinKi Hyung azt mondta, hogy nyolcra vissza kell érnünk a dormba.

- Igen, TaeMin-ah, tudom. Mennyi időm van még?

- Pár perc, Hyung, aztán tényleg mennünk kell.

- Három perc múlva kint vagyok.

Rám néz, még mindig felfelé ívelő görbület ül az arcán. Nem tudom, hogy csinálja, de levesz a lábamról mindenével. Elég csak rám néznie, és máris cseppfolyóssá válok. Vagy gőz-halmazállapotúvá. Mindegy. A lényegen nem változtat. Imádom. Mindenét.

Még egyszer magához ölel, és egy utolsó csókban válunk tökéletesen eggyé. Simogat és cirógat. Gyengéden, de határozottan. Biztonságot és boldogságot nyújtva. Szerelemmel telve érint meg újra és újra, ezt pontosan érzem a csókjából. Képtelen vagyok elszakadni tőle, egyszerűen nem megy. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Nem akarok nélküle tölteni egyetlen másodpercet se többé. Szükségem van rá. Szükségünk van rá.

A csókba mosolygok a saját gondolatomtól. Eszembe jut a korábbi mondata. Egy kicsi, de annál boldogabb család leszünk. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Még a legmerészebbekben sem. Végül egy újabb kopogtatás után válunk el egymástól. Mindketten kibújunk a paplan alól, és magunkra kapjuk a ruháinkat. Az ajtóhoz lépdelünk, de mielőtt még csatlakoznánk a többiekhez, még egyszer megcsókolom. Nem bírom megállni, egész nap érinteném mindenhogy. Elmosolyodik, aztán elfordítja a kulcsot a zárban.

Kéz a kézben sétálunk a nappaliba. A másik két fiú a heverőt támasztja, előttük a lányok állnak, karjaik a másik testén pihennek, és tartják a másikat gyengéden. Meseszép kép. Csillogó tekintetekkel mosolyognak rám.

A két fiú egyszerre engedi el a húgaimat, és lökdösik finoman közelebb őket hozzám. JongHyun elengedi a kezemet, és átenged a lányoknak. Egyszerre karolnak belém, és fonják át szorosan a testemet. Újabb mély sóhajt engedek távozni a tüdőmből. Kimondhatatlanul boldog vagyok.

Pár perccel később lazítanak az öleléseiken, és visszaandalognak a párjaikhoz, én is követem a példájukat, és JongHyunhoz tipegek. Belebújok a mellkasába, és átkulcsolom a derekát. Nem akarom elengedni, de muszáj leszek. Mennie kell, mert különben JinKin verik le a port, azt pedig nem szeretném, ha már ilyen rendes volt velünk. De nem csak nekem esik nehezemre a búcsúzás. MinYoung és MinGi se szívesen válik el a kedvesétől. Érthető. Mélységesen át tudom érezni kettejük helyzetét. Még annál is jobban.

Végül ölelkezve totyogunk el a bejárati ajtóig, majd egy-egy utolsó utáni forró csókkal köszönünk el a srácoktól. Mosolyogva integetnek egyet nekünk, aztán a lépcső felé veszik az irányt, és osonnak vissza a saját dormjukba. Fájó szívvel csukom be az ajtót, és kívánom, hogy sebtében peregjenek le a percek, amiket JongHyun nélkül kell töltenem. Felszusszantok.

Elengedem a kilincset, és a nappaliba indulok. Vagyis csak indulnék, ha nem állná az utamat két vigyorgó lány, akiknek a lélektükrei soha még nem látott fényben tündökölnek. Minden bizonnyal a srácok miatt. Elmosolyodom az arcukat látva, egy pillanatra elbizonytalanodom. Lehet, hogy nem a fiúk miatt tündökölnek ennyire? Akkor? Csak ők lehetnek az okok.

- Igen? – rebegtetem szempilláimat kolibrikhez hasonló szárnycsapásokkal.

- Na? Megbeszéltétek? – szólal meg elsőként MinYoung.

- Ez már este kiderülhetett a számotokra.

- De akkor minden rendben van, ugye? Akkor megtartjátok, és akkor nagynéni lehetek, ugye? – vigyorog az idősebb.

- Hah! Meg én is nagynéni leszek, ugye?! – csattan fel MinGi is.

- Javíthatatlanok vagytok! – mosolyogva megrázom a fejemet.

- Na, de most akkor nem válaszolsz? – fordul utánam MinYoung, amikor elsomfordálok közöttük.

- De tudtok mindent! – felnevetek – Mire válaszoljak még?

- Mondd ki! – kiált fel MinGi.

- Igen! A te szádból is akarjuk hallani! – vigyorog a másik.

- Aish! IGEN! – kiáltom el magam egy lélegzettel később – Nagynénik lesztek, mi pedig egy kis család!

- UNNI~~E!!!

Egyszerre vetik magukat a nyakamba, és olyan erősen szorítanak magukhoz, ahogy csak tudnak. A nem létező szuszt is kipasszírozzák belőlem, és megfojtanak a szeretetükkel. Boldog halál, az már biztos. Viszont, ha narancsként facsarnak ki, akkor így fuccs a dolognak, és nem lesznek nagynénik. Bármennyire is szeretnének azok lenni.

Két hangosabb és kicsit kétségbeesettebb nyögésem múltán feleszmélnek, és végre felszabadulok. Könnyedebben áramlik a tüdőmbe a levegő, végre semmi nem nyomja össze a belső szerveimet, és ropogtatja meg a csontjaimat. Fájdalmasan szeretnek, de a legszebb szenvedés ez volt.

Még egy sor szeretgetés után végül rám parancsolnak, miszerint jó lenne tudatnom bátyámmal is a híreket, aki valószínűleg tegnap este óta már az összes körmét lerágta. A lábkörmeivel együtt. Biztosan bérgyilkosokat is keresett már a másik esendőségre is, és az egész SuJut felbérelte, hogy alaposan hagyják helyben JongHyunt, ha esetleg nem tenné a kötelességét. Mosolyogva veszem elő a telefonomat, és végig vigyorogva számolok be a történtekről. Persze halláskárosodással záródik a beszélgetésünk. Az én részemről mindenképpen. Yesung örömében csak visítozni tud. Megeszem. Imádom a bátyámat, és az örömeit is. Már csak egy dolgunk lesz. Az pedig Lee elnök.

* * * Egy héttel később * * *

Yesungnak köszönhetően az egész Super Junior tudomást szerzett a pocaklakóról, akit a szívem alatt dédelgetek. Nem számítottam rá, de azért örültem neki. Főleg a reakciójuknak. Mintha mindannyian ugyanazt tervelték volna ki ellenem. Oké, hogy az Örök Nő és imádott Nővérbátyám a Bátyámmal karöltve ezen munkálkodik már egy ideje. Ahogyan LeeTeuk is erősen támogatott az elejétől fogva, de hogy az egész banda azt szorgalmazza, hogy a SHINee aranytorkú énekesével egy párt alkossunk. Kissé meglepett.

HeeChulnak és EunHyuknak köszönhetően találtam egy nagyon rendes orvost. Idolkörökben mozog kifejezetten, és nála az orvosi titoktartás többszörösen érvényben van. A belvárosnak elég kívül eső részén van a magánrendelője, ami többféleképpen is megközelíthető, hogy senkinek ne tűnjön fel egy arra somfordáló Idol. Megkaptam a nevét és a telefonszámát, már csak be kellett jelentkeznem hozzá.

De egyedül nem mehettem semmiféleképpen. Viszont azt sem akartam, hogy Oppa kísérjen el a vizsgálatra. Nem mintha nem élvezte volna, de azért na! Ez mégis olyan dolog, amit az ember lánya nem szívesen csinál végig a testvérével. A lányok sajna betáblázódtak erre a hétre, így esélyük se volt elkísérni, még ha akartuk is volna. Nem maradt más, a pocaklakó apukáját kértem meg, hogy kísérjen el. Keresett egy mondvacsinált indokot a menedzserüknél, és kikérte magát arra a napra.

A rendelőhöz taxival megyek, mellettem kuporog SiWon is. Oppa kérésére. A leginkább ő mozdítható jelen pillanatban, mert az állandó ügyeire fogva, szinte egész nap a városban van. Így legalább nem vagyok egyedül, és Oppa is nyugton van a seggén. Az autóból kiszállva elköszönök SiWontól, és megegyezünk, hogy a vizsgálat után felhívom, amikor már indulnom kell haza.

Körbe nézek, de JongHyunt nem látom sehol. Vagy még nem ért ide, vagy pedig már bent van a váróban. Mindenesetre kiderül, ha végre átlépek az esztétikusan elhomályosított üveges ajtón, és kezdetét veheti a vizsgálat.

Kissé reszketve nyomom le a kilincset, és lépek be a váróterembe. Üres. Sehol senki. Illetve a mosdók felől érkezik némi hangzavar. Vélhetőleg onnan jön, és nem máshonnan. Veszek még egy nagy levegőt, és lassan beljebb merészkedem az ízléses rendelőben. Nincs az a szokásos orvosi szag, egész kellemes illat terjeng a levegőben. Talán vanília. De lehet, hogy valamiféle gyümölcs. Vagy ezeknek a keveréke. Nyugtató. De jobb lenne, ha JongHyun is itt lenne, ő sokkal jobb hatással van rám bármi egyébnél.

Szinte végig se futtatom a saját gondolatomat, amikor nyílik a mosdó ajtaja, és megjelenik imádatom tárgya. Egy szikla gördül le a mellkasomról, és könnyebbülök meg végleg. Itt van. Eljött. Elkísért. Mosolyogva, és kissé homályos szemekkel sóhajtok fel ismét.

Féloldalas mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, és úgy sétál hozzám, majd von azonnal a karjaiba. Elveszem az ölelésében. Úgy bújok hozzá, ahogy soha eddig még. Magához szorít, és feszesen tart. Nem lazít egy pillanatra sem, hosszan végigsimít a hátamon, állát megtámasztatja a fejbúbomon. Lassan ringatni kezdi a testemet, hogy tovább csillapíthassa feltörekvő aggodalmaimat, miközben apró puszikat nyom a hajamra.

Nem is tudom, hogy mihez kezdenék most, ha nem lenne velem. Bajban lennék. Nagyon nagyban. Képtelen lennék megnyugodni, és türelmesen megvárni, míg a nevemen szólítanak. Lassanként csillapodik a zakatolás a mellkasomban, ahogy a légzésem is lelassul az ölelésében. Szólnia se kell, csupán mellettem lennie. Ennyi bőven elég, hogy megnyugodjak. Csak öleljen magához, és tudom, hogy minden rendben van.

Néhány perccel később nyílik egy másik ajtó, és lép ki rajta egy vékony és mosolygós recepciós lány. Biccent egy aprót, majd miután én is bólintottam egyet a nevemet hallva, az ajtó felé mutat. Nem akarom elengedni JongHyunt, szeretném, ha velem lenne odabent. Szükségem van rá minden pillanatban. A recepciós – látva a félelmeimet – hezitálás nélkül közli velünk, hogy nem kell egyedül bent lennem. Bejöhet velem a kísérőm. JongHyun szeme felragyog, azt hiszem, hogy ő is éppen erre vágyik most.

Lefejtem a derekáról a karjaimat, veszek még egy nagy levegőt, meg némi bátorságot, és bemegyek a vizsgálóba. Nem csak a kinti lány mosolygós, hanem az orvos is az. Egy nő. Imádom a Nővérbátyámat, és MinYoung Nővérbátyjának a nevét is imába fogom foglalni. Tudják, hogy mi kell nekem!

Miután megszabadulok a vizsgálathoz felesleges ruháktól, az asztalhoz sétálok, és felfekszem a kissé hűvös anyagra. Amint vízszintesbe kerülök, JongHyun azonnal a kezemre fog, és gyengéden megszorítja az ujjaimat. A doktornő a kezébe veszi a műszert, majd mosolyogva rám néz.

- Egy picit hideg lesz, de igyekszem nagyon óvatos lenni, rendben?

- Igen – motyogom kissé ijedten.

- Na, lássuk azt a csöppséget.

Alig három másodperccel később már az ultrahanggal vizsgál, és keresi a legkisebb babszemnél is parányibb méretű babánkat. JongHyun tekintete ragyog, ahogy egyszer-egyszer a monitorra pillant, de az én szemeim is csillognak. Nyomkod párat a doktornő, majd megköszörüli a torkát.

- Itt is van – szólal meg mosolyogva, a kivetítőre nézek –, ez a picike kis vese formájú valami lenne a baba - mutat a monitorra - Itt pedig a másik csöppség.

- ... – nyelek egy nagyot, felfoghatatlan.

- Doktornő? – szólal meg JongHyun, az ujjaimra szorít.

- Mindjárt megmutatom a szívhangjukat is.

Kettő. Kettő? Egek! KETTŐ! Nagyokat pislogok. Hol a doktornőre, hol a kivetítőre, hol pedig JongHyunra. Akinek levakarhatatlan mosoly jelent meg az ajkain. Folytonosan nyeldesek, és próbálok nem összeomolni döbbenetemben. De egy hang azonnal mindent elfeledtet velem. A szívem hevesen kalapálni kezd a mellkasomban, a látásom elhomályosul, most én szorítok JongHyun ujjaira.

Mintha kis fakopáncsok gyógyítanák a fákat, olyan szapora a szívverés, ami visszaverődik a falakról. Szapora, és kettő van belőle. A legcsodásabb dallam, amit valaha hallottam. Nagyokat sóhajtozom, immáron a boldogságomtól. Hihetetlen az egész. De mégis hihető. Hiszen itt van. Hallom a heves kis szívverésüket, és látom magam előtt őket. Kis apróságok, és alig kivehetőek, de láthatóak. Mindketten.

A vizsgálat után még néhány információval ellát a doktornő, majd megegyezünk a következő látogatásom időpontjában. A kezembe ad néhány darab prospektust, ami a segítségemre lehet majd a későbbiek során. Elköszönünk a doktornőtől, aztán a recepcióstól is búcsút veszünk, és kézen fogva hagyjuk el a rendelőt.

JongHyun becsukja utánunk az ajtót, és rögtön magához ölel. Még szorosabban, mint odabent tette. Belebújik a nyakamba, és nagyokat sóhajtozik. Átfonom a derekát, és én is elbújok a vállgödrében. Most már tényleg nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e vagy ez a valóság. Túl szép, hogy igaz legyen. Annyira varázslatos. Nem lehet valóság. Pedig mégis az.

Nem sokkal később kibújik a nyakamból, könnyes szemekkel néz rám, miközben gyermekien mosolyog hozzá. Ez csakis álom lehet.

- Két pici hercegnő – szusszant fel örömében.

- Még nem biztos, hogy kislányok – felelem mosolyogva, és megpuszilom ajkait.

- Azok. Biztosan azok. Két csodaszép hercegnő.

- Majd meglátjuk, ha picit nagyobbak lesznek. Oké?

- De mostantól vigyáznod kell magatokra! – szorít egyet a derekamon – Te felelsz a hercegnőimért, és téged foglak megharapni, ha nem vigyázol a szerelmeimre.

- Oh. Még a végén féltékeny leszek! – felnevetek.

- Ne legyél, mert egyformán imádlak titeket! Megígéred, hogy vigyázol magadra? Mindig lesz veled valaki? Megígéred nekem, Jagiya? – két keze közé fogja az arcomat, és mélyen a szemembe néz.

- Igen. Megígérem. Nagyon fogok vigyázni magunkra.

- Köszönöm! - lágyan megcsókol, aztán elhúzódik - Menjünk vissza. Beszélek majd menedzser Hyunggal, hogy együtt felmenjünk Lee elnökhöz.

- Ühüm – ez még egy nehéz kör lesz, az biztos.

Előkapom a mobilomat, és felhívom SiWont, aki a környéken van, így hamar odaér a taxival. Elköszönök JongHyuntól egy kis időre, majd külön úton megyünk vissza az SM épületéhez. SiWon hiába noszogat, egy árva szót se szed ki belőlem, majd ha mind együtt leszünk, elmesélek mindent. Az Ügynökséghez érve megköszönöm a figyelmességét és az idejét, amit rám szakított, majd gyorsan visszamegyek. Lifttel megyek fel a dormunkba, de ahogy átlépek a küszöbön, a vér is megfagy bennem. MinYoung és MinGi a kanapét támasztja... mi a fene történt? Lebuktunk?! Csak nem!!! Vagy mégis?!?!