2015. november 4., szerda

21. fejezet

A két lány lassan felsegít a hideg kőről, mielőtt még felfáznék, elvánszorgok a mosdóhoz, és legalább valamennyire rendbe teszem magam. MinGi kirohan a helyiségből, de alig egy perccel később már vissza is érkezik. A kezében egy bontatlan fogkefével és egy tubus fogkrémmel. Igen, ennek most nagy hasznát fogom venni mindenképp.
Magamra hagynak a lányok, amíg megmosom a fogaimat, és még egyszer alaposan kiöblítem a számat. Szusszantok még párat, de lassan vissza kéne mennem. Remélem, hogy a többiek nem gondolnak semmire ezzel az eltűnéssel kapcsolatban, és beérik majd egy „Elrontottam a gyomromat” dumával. Remélem.
Lassan visszaslattyogok az irodába; a mosdóból kilépve természetesen JongHyunba ütközöm, aki azonnal magához ölel, és belebújik a nyakamba. Elmosolyodom. Viszonzom az ölelését, és én is belebújok a karjaiba egy kicsit. Újra és újra halkan felsóhajtunk. Most jó így. Most valahogy más ez az ölelése, mint a többi volt.

- Jobban érzed magad? – suttogja a nyakamra hajolva.
- Igen.
- Biztos? Tényleg nincs semmi bajod? – szorít egyet a derekamon.
- Nincs. Szerintem benyeltem valami vírust, és elcsaptam a gyomromat.
- Akkor most az lesz a legjobb, ha felviszlek a dormba, és veled maradok.
- Nem kell, egyedül is feltalálok, és meg is leszek. Majd alszom.
- Nem, Jagiya, nem hagylak egyedül – még egyet szorít a testemen.
- Neked még rengeteg dolgod van, én meg úgyis pihenek – mormolom a mellkasába temetve az arcomat.
- Akkor se hagylak egyedül.
- JongHyun~
- Nem! – kibújik a nyakamból, és mélyen a szemembe néz.
- Olyan vagy, mint egy ötéves kisfiú, aki addig hisztizik, amíg meg nem kapja a játékát.
- Olyan! De akkor is veled maradok.
- De az ötéves kisfiúk se kapják meg mindig, amit akarnak.
- Miért baj az, hogy veled akarok lenni? Te nem akarod? – rémültté válik a tekintete.
- Hülye! Ilyet nem mondtam.
- Nem mondtad, de gondolhattad. Abban nagyon jó vagy.
- Miben? – pislogok értetlenül.
- Hogy hülyeségeket gondolj, amiket a fejedbe veszel, de nem mondod el, csak magadban gyártod a kis elméleteidet. Honnan tudjam, hogy most nem éppen egy újabbat fontolgatsz?!
- De nem gondoltam most semmi ilyet. Csak nem szeretném, hogy miattam lemaradj valamiről, és esetleg~
- Végeztünk mára? – a többiek felé fordul – Mehetek?
- Igen, Jjong! Ennyi volt!
- Kösz’ Hyung! – biccent egyet JinKinek – Na, akkor indulás! Megvan mindened?
- Mondtam, hogy nem kell felkísérned, és ott maradnod, mert úgyis aludni fogok.
- Akkor nézem, ahogy alszol. Indulás!

Elveszi az egyik kezét a derekamról, a másikat ott hagyja, majd lassan elindulunk az ajtóhoz. MinYoung utánunk szalad, megfogja a szabadon lógó csuklómat, és gyengéden megszorítja. Egymásra mosolygunk. Látom a szemében, hogy valójában noszogatni akarja a vallomástételemet. De most még nem hiszem, hogy képes lennék elmondani JongHyunnak a dolgokat. Persze azzal mindent megmagyaráznék, de nem akarom, hogy miattam feladja az álmait vagy a karrierjét. Nem érek én annyit. Hülye ötlet volt ez a bizonyítás, de akkor sem értem, hogy eshettem teherbe a gyógyszer mellett. Hogy’?!
Elengedi MinYoung a csuklómat, majd kinyitja nekünk az ajtót, elköszönünk mindenkitől. KiBum közelebb húzza magához MinGit, orrát a nyakszirtjébe fúrja; TaeMin is átöleli MinYoungot, ahogy visszaér az asztalhoz. Mosolyogva nézek még vissza egy másodpercre, végül becsukom az ajtót magunk mögött.
Szótlanul sétálunk el a liftig, nem tudom, hogy ez most mennyire jó ötlet. Oké, hogy csak három emelet az egész, de nekem az most felérne legalább harminccal. Most egy kicsit rosszabbul viselem ezt a rosszullétet, ami persze biztosan normális. JongHyunra nézek, amikor elérünk a felvonóhoz, erősebben markolok rá a pólójára.

- Itt vagyok – súgja a fülembe, majd nyom egy puszit a tincseimre.
- Ühüm – sóhajtok egy nagyobbat.

Megérkezik a lift, JongHyun határozottabban fogja meg a derekamat, és én is újfent az anyagra markolok. Együtt lépünk be a felvonóba, JongHyun egyetlen mozdulattal fordít rajtam; az arcomat a mellkasába fúrom, és a másik kezemmel is megkapaszkodom a pólójában. Lehajtja a fejét, és halkan dúdolni kezd a fülembe egy lágy dallamot. Észre se veszem a három emeletet, annyira elvarázsol a hangja és az ölelése.
Erősebben szorít a derekamra, és picit meg is emel, úgy hagyjuk el a fémszörnyeteget. Felszusszantok. Mégis jobb, hogy velem jött, és nem kellett egyedül végigcsinálnom ezt az egészet. Elsétálunk a dormig, hiába is akarnám győzködni, hogy menjen nyugodtan a dolgára, tántoríthatatlan.
Egészen a szobámig kísér, de még ott se hajlandó elengedni. A cipőmet is úgy rugdaltam le magamról az előtérben, JongHyun is gyorsan megszabadult a lábbelijétől, és kapott is újra a karjaiba.
Leveszi az ágytakarót az ágyneműről, félrehúzza a paplanomat, és azzal a lendülettel lerántja a pólómat, aztán a nadrágomtól is kapkodva szabadít meg. Csak pislogni meg nyeldesni vagyok képes. Nem igazán sikerül felfognom az események menetét. Megfogja az ágy végénél lévő lábtartót, és azzal lépdel vissza hozzám. Leteszi, aztán le is vágódik rá. Kérdőn pislogok rá. Öhm, igen, egy szál fehérneműben mindezt.

- Kezdhetsz aludni – szólal meg mosolyogva, összekulcsolja az ujjait, alkarjaival a combjaira támaszkodik.
- Most tényleg itt akarsz maradni? – pillázok nagyokat, miközben végre leülök az ágyra, és bebújok a takaró alá.
- Mintha nem tudnád.
- De tényleg nem akarom, hogy~
- Cssh. Aludj! – állával bök egyet felém.
- De nem tudok úgy elaludni, hogy közben néznek – motyogom immáron pirosló fejjel.
- Akkor most megtanulod – feleli mosolyogva, még közelebb merészkedik az ágyhoz, és mélyen a szemembe néz.
- Ahelyett, hogy a képembe bámulsz, inkább bújj be mellém – morgom az orrom alatt, remélve, hogy egyetlen szavamat se hallotta meg.

JongHyun halkan felkuncog, felkel az apró puffról, visszaviszi a helyére, és még mindig ugyanúgy mosolyogva leguggol elém. Félig elbújok a takaróm mögé, és onnan pislogok nagyokat felé.

- Miaz? – mormolom érthetetlenül.
- Kis kifli jó lesz? – suttogja.
- Hah? Milyen kis kifli? – kidüllednek a szemeim.
- Hogy’ szeretnél aludni? – kérdezi mosolyogva, és egy puszit nyom a homlokomra.
- Énszeretnékkiskiflilenni – motyogom alig hallhatóan, mire még egy puszit kapok az orrom hegyére, majd felpattan, és óvatosan bemászik mögém.

Átfonja a karjait a testem körül, orrát belefúrja a nyakamba, halkan felsóhajt, aztán egyik kezét a hasamra simítja, és finoman cirógatja a bőrömet. Azonnal elnehezülnek a szemhéjaim, és mély álomba zuhanok a simogatásaitól, és a lágy dallamtól, amit ismét halkan dúdol a fülembe. Édes álmok, jöjjetek.

* * *

Egy puha tenyér simul az arcomra, aztán lágyan meg is cirógatja, amitől lassan kinyitom a szemeimet. Homályosan látok magam előtt mindent, kicsit megdörzsölöm a szemeimet, hogy kitisztuljon a kép. Pár mozdulat után sikerül észhez térnem, és a felettem álló alak is jobban kivehető végre.

- Oppa? – szólalok meg.
- Én vagyok. Jól vagy, Yeonnie? – kérdezi mosolyogva, majd vigyázva leül az ágy szélére.
- Igen, de~ - magam mögé nézek, de már egyedül vagyok az ágyamban.
- Épp most ment el – feleli mosolyogva.
- Találkoztatok? Tudtad, hogy itt van? Velem?
- A lányok mondták, hogy rosszul lettél, és JongHyun felkísért. Jobban vagy, Yeonnie? – megsimogatja az arcomat.
- Igen, már jobban vagyok. De mikor ment el?
- Yeonnie, már este van. Gondolom, még felment átöltözni, mielőtt megy a rádióba.
- Este? Mennyire este?
- Nyolc és fél kilenc között lehet. De mondom, hogy most ment el pár perce.
- Tényleg?
- Igen, amikor benyitottam, még itt feküdt melletted, és mosolyogva simogatta a hajadat meg az arcodat.
- ... – a fülem tövéig vörösödök zavaromban, vannak dolgok, amikre nem vagyok felkészülve.
- Szótlanul nézte, ahogy alszol, és álmodban mosolyogsz.
- Ühm. Te küldted el?
- Yeonnie – nevetve felsóhajt –, eszem ágában nem volt őt elküldeni, ő ment el magától.
- Elmenekült – mormolom az orrom alatt.
- Ne légy butus! – megpuszilja az arcomat – Azt mondta, hogy muszáj mennie, de nem akar itt hagyni téged. Én mondtam neki, hogy menjen nyugodtan a dolgára, majd én vigyázok rád addig. Szerinted ez úgy hangzik, mint aki menekülni akar?
- Akkor félig te küldted el – motyogom mosolyogva.
- Ne forgasd ki a szavaimat, Yeonnie – meghúzza az egyik tincset egy kicsit, ami az arcomba lóg, aztán egy puszival is gazdagabb leszek.
- Tényleg itt volt végig?
- Itt – suttogja a fülembe, még egy puszit kapok az arcomra – Viszont, beszélnünk kell, Yeonnie.

Yesung felkel az ágyról, összeborzolja a tincseit, és nagyot szusszant. Feljebb tolom magam a párnán, rendre utasítom a kóbor tincseimet, és nézem, ahogy a Bátyám fel-alá járkál a szobámban. A lányok elmondták neki, hogy rosszul lettem, de nagyon remélem, hogy azt nem mondták meg neki, hogy mitől lett az a rosszullét.
Egy egész futópályát jár ki a szőnyegemen, miközben még mindig mélyeket lélegzik. Látom az arcán, hogy baromira keresi a szavakat, és meglehetősen kuszák a gondolatai. Valahogy neki kéne kezdeni ennek a beszélgetésnek, de még ő maga se tudja, hogyan is tegye. Alkalmanként rám néz, és apró mosolyra húzza a száját. Nem haragszik, ez nyilvánvaló. Akkor nem mosolyogna, és nem lenne ennyire nyugodt. Talán. Igen, inkább aggódik. Miattam. Tudom. Semmit nem tud, csak a rosszulléteket. Azt hiszem, hogy eljött az idő.

- Yeonnie – szólal meg kisvártatva.
- Igen? – nyelek egy nagyot.
- Mi bajod van? Miért szédülsz és émelyegsz? Beteg vagy?
- Nem vagyok – sóhajtom.
- Akkor valamiféle elvonási tüneteid vannak?
- Nem, Oppa. Nem drogozom. Soha nem is fordult meg a fejemben ilyen.
- Értem. De akkor mi van veled? Ennyire nem lehetsz kimerült.
- Nem kimerült vagyok, Oppa – szusszantok még egy nagyobbat, Yesung megáll az ágy lábánál, és leengedi a karjait.

Sötétbarna íriszei rémülettel teli, a kislámpa fénye olykor megcsillan az arcán, minden vonás az aggodalmáról árulkodik. Ezért nem akartam, hogy tudja, nincs minden rendben velem. Mert most itt az eredménye. Már gyártja az elméleteket, és csak az őrületbe kergeti saját magát. Meg engem is. De ha előbb elmondtam volna neki a dolgokat, akkor ezt az egészet most elkerülhettük volna, és nem kergettem volna agybajba szerencsétlent.

- Oppa – újra nyelek egy nagyot –, valamiről tudnod kell.
- Mi az, Yeonnie? – hozzám siet, és leül az ágyra, két keze közé szorítja a kezeimet – Mégis beteg vagy? Súlyos? Gyógyítható? Vagy~?
- Nem kell megijedned, Oppa – elmosódik az arca előttem – Nem vagyok beteg. Komolyan.
- Akkor? – rászorít az ujjaimra.
- Emlékszel a harapásnyomra a nyakamon? – félve kérdezem, de tudom, hogy nem felejtette el.
- Igen, emlékszem. Miért? Hogy’ kapcsolódik a rosszulléteidhez?
- Úgy, hogy nem álltunk meg annál a harapásnál – lesütöm a szemeimet.
- Yeonnie? Mire akarsz kilyukadni?
- Több is történt, mint harapdálás. Sokkal több.
- Igen?
- Vele voltam – mormolom.
- Igen?
- Úgy.
- Úgy? – pislog nagyokat.
- Oppa – reszketve felsóhajtok – Oppa, JongHyunnal voltam. Együtt. Ő meg én. Érted? – még mindig pislog rám, ennyire érthetetlen lennék? – JongHyun és én, szóval – már vörösen izzik az egész fejem, olyan rohadtul nehéz erről beszélnem a saját bátyámmal.
- Lefeküdtetek? – alig hallhatóan kérdezi, mire én összerezzenek.
- Megtörtént – suttogom magam elé.
- Csak akkor? Vagy volt azóta más alkalom is?
- Nem, Oppa, nem volt. Csak akkor egyszer.
- Azért kerülted őt? Nem akartál találkozni vele? Vagy miért?
- Igen, benne van a pakliban. Igazából még én se fogtam fel akkor a dolgokat, mert túlságosan álomszerű volt, és nem is nagyon hittem el, hogy megtörtént.
- Azóta már felfogtad? – kérdezi mosolyogva.
- Kénytelen voltam felfogni, mert muszáj.
- Hah?
- Oppa. A rosszullétek. A szédülés és az émelygés. Szóval – nagyokat pislogok Yesungra, ijedten járatom a tekintetemet a szemeiben.
- Szóval?
- Hm – sóhajtok egy utolsót – Hát. Amiatt vannak.
- Nagybácsi leszek? – az ütő is megáll bennem a kérdésétől.
- Oppa, én. Én nem tudom, hogy’ történt. Szedem a gyógy~
- Pszt! – elengedi egyik kezével a kezemet, és a számra teszi a mutató ujját – Nagybácsi leszek? – ismétli lágy mosollyal, nyelek egyet.
- Oppa. Ez nem ilyen egyszerű. Mert ha meg is tartom, akkor~
- Mi az, hogy ha? Még szép, hogy megtartod! Együtt felnevelitek. Most már legalább értem, hogy miért volt melletted.
- Ő nem tudja.
- Miért nem? Nem mondtad el neki, SungYeon?! Tudnia kell!
- Nem kell, mert úgysem tartom meg – mormolom könnyes hangon – Nem fogom magamhoz kötni egy gyerekkel, és nem hagyom, hogy feladja az álmait.
- Őt megkérdezted már erről a dologról, vagy csak te képzeled ezeket?
- Nem beszéltem vele semmiről sem, de én akkor sem akarom, hogy~
- Beszélj vele! Tudnia kell róla, mert ez a picike teremtés az övé is. Együtt pedig tudom, hogy megoldjátok. Nem hiszem, hogy JongHyun felelőtlen lenne, és nem vállalná a tetteinek következményeit. Már csak kötelességből is megtenné.

Sóhajtok még egy nagyot. Oppa mindkét kezemet megfogja, és finoman megszorítja. Sajnos igaza van. Egyrészt JongHyunnak is tudnia kell, másrészt pedig tudom, hogy mennyire is kötelességtudó. De nem szeretném, hogy kötelességből tegyen bármit is. Ahogyan azt sem akarom, hogy feladjon bármit is. De Oppának igaza van, beszélnünk kell. Még ma. Most. Mielőtt a rádióba megy...

2 megjegyzés:

  1. Huuuuuha*-*
    Yesung olyan boldog volt mikor megtudta, pedig azt hittem, bunyó lesz xddddd
    Kisbaba*-* annyira aranyos már a szó is:')
    Pici életke^^
    Nagyon tetszett a fejezet, Hwaiting Unnie! :*
    :3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neeeeeeeeeeeemleszittsemmibunyó... xDDD
      Örülök neki, hogy tetszett ez a fejezet! <3 *3*
      Igyekszem a folytatással... <3
      Kamsahamnida, Dongsang-ah! <3 :*

      Törlés