A két lány lassan felsegít a hideg kőről, mielőtt
még felfáznék, elvánszorgok a mosdóhoz, és legalább valamennyire rendbe teszem
magam. MinGi kirohan a helyiségből, de alig egy perccel később már vissza is
érkezik. A kezében egy bontatlan fogkefével és egy tubus fogkrémmel. Igen,
ennek most nagy hasznát fogom venni mindenképp.
Magamra hagynak a lányok, amíg megmosom a fogaimat,
és még egyszer alaposan kiöblítem a számat. Szusszantok még párat, de lassan
vissza kéne mennem. Remélem, hogy a többiek nem gondolnak semmire ezzel az
eltűnéssel kapcsolatban, és beérik majd egy „Elrontottam a gyomromat” dumával.
Remélem.
Lassan visszaslattyogok az irodába; a mosdóból
kilépve természetesen JongHyunba ütközöm, aki azonnal magához ölel, és
belebújik a nyakamba. Elmosolyodom. Viszonzom az ölelését, és én is belebújok a
karjaiba egy kicsit. Újra és újra halkan felsóhajtunk. Most jó így. Most
valahogy más ez az ölelése, mint a többi volt.
- Jobban érzed magad? – suttogja a nyakamra hajolva.
- Igen.
- Biztos? Tényleg nincs semmi bajod? – szorít egyet
a derekamon.
- Nincs. Szerintem benyeltem valami vírust, és
elcsaptam a gyomromat.
- Akkor most az lesz a legjobb, ha felviszlek a
dormba, és veled maradok.
- Nem kell, egyedül is feltalálok, és meg is leszek.
Majd alszom.
- Nem, Jagiya, nem hagylak egyedül – még egyet
szorít a testemen.
- Neked még rengeteg dolgod van, én meg úgyis
pihenek – mormolom a mellkasába temetve az arcomat.
- Akkor se hagylak egyedül.
- JongHyun~
- Nem! – kibújik a nyakamból, és mélyen a szemembe
néz.
- Olyan vagy, mint egy ötéves kisfiú, aki addig
hisztizik, amíg meg nem kapja a játékát.
- Olyan! De akkor is veled maradok.
- De az ötéves kisfiúk se kapják meg mindig, amit
akarnak.
- Miért baj az, hogy veled akarok lenni? Te nem
akarod? – rémültté válik a tekintete.
- Hülye! Ilyet nem mondtam.
- Nem mondtad, de gondolhattad. Abban nagyon jó
vagy.
- Miben? – pislogok értetlenül.
- Hogy hülyeségeket gondolj, amiket a fejedbe
veszel, de nem mondod el, csak magadban gyártod a kis elméleteidet. Honnan
tudjam, hogy most nem éppen egy újabbat fontolgatsz?!
- De nem gondoltam most semmi ilyet. Csak nem
szeretném, hogy miattam lemaradj valamiről, és esetleg~
- Végeztünk mára? – a többiek felé fordul – Mehetek?
- Igen, Jjong! Ennyi volt!
- Kösz’ Hyung! – biccent egyet JinKinek – Na, akkor
indulás! Megvan mindened?
- Mondtam, hogy nem kell felkísérned, és ott
maradnod, mert úgyis aludni fogok.
- Akkor nézem, ahogy alszol. Indulás!
Elveszi az egyik kezét a derekamról, a másikat ott
hagyja, majd lassan elindulunk az ajtóhoz. MinYoung utánunk szalad, megfogja a
szabadon lógó csuklómat, és gyengéden megszorítja. Egymásra mosolygunk. Látom a
szemében, hogy valójában noszogatni akarja a vallomástételemet. De most még nem
hiszem, hogy képes lennék elmondani JongHyunnak a dolgokat. Persze azzal
mindent megmagyaráznék, de nem akarom, hogy miattam feladja az álmait vagy a
karrierjét. Nem érek én annyit. Hülye ötlet volt ez a bizonyítás, de akkor sem
értem, hogy eshettem teherbe a gyógyszer mellett. Hogy’?!
Elengedi MinYoung a csuklómat, majd kinyitja nekünk
az ajtót, elköszönünk mindenkitől. KiBum közelebb húzza magához MinGit, orrát a
nyakszirtjébe fúrja; TaeMin is átöleli MinYoungot, ahogy visszaér az asztalhoz.
Mosolyogva nézek még vissza egy másodpercre, végül becsukom az ajtót magunk
mögött.
Szótlanul sétálunk el a liftig, nem tudom, hogy ez
most mennyire jó ötlet. Oké, hogy csak három emelet az egész, de nekem az most
felérne legalább harminccal. Most egy kicsit rosszabbul viselem ezt a
rosszullétet, ami persze biztosan normális. JongHyunra nézek, amikor elérünk a
felvonóhoz, erősebben markolok rá a pólójára.
- Itt vagyok – súgja a fülembe, majd nyom egy puszit
a tincseimre.
- Ühüm – sóhajtok egy nagyobbat.
Megérkezik a lift, JongHyun határozottabban fogja meg
a derekamat, és én is újfent az anyagra markolok. Együtt lépünk be a felvonóba,
JongHyun egyetlen mozdulattal fordít rajtam; az arcomat a mellkasába fúrom, és
a másik kezemmel is megkapaszkodom a pólójában. Lehajtja a fejét, és halkan
dúdolni kezd a fülembe egy lágy dallamot. Észre se veszem a három emeletet,
annyira elvarázsol a hangja és az ölelése.
Erősebben szorít a derekamra, és picit meg is emel,
úgy hagyjuk el a fémszörnyeteget. Felszusszantok. Mégis jobb, hogy velem jött,
és nem kellett egyedül végigcsinálnom ezt az egészet. Elsétálunk a dormig,
hiába is akarnám győzködni, hogy menjen nyugodtan a dolgára, tántoríthatatlan.
Egészen a szobámig kísér, de még ott se hajlandó
elengedni. A cipőmet is úgy rugdaltam le magamról az előtérben, JongHyun is gyorsan
megszabadult a lábbelijétől, és kapott is újra a karjaiba.
Leveszi az ágytakarót az ágyneműről, félrehúzza a
paplanomat, és azzal a lendülettel lerántja a pólómat, aztán a nadrágomtól is
kapkodva szabadít meg. Csak pislogni meg nyeldesni vagyok képes. Nem igazán
sikerül felfognom az események menetét. Megfogja az ágy végénél lévő lábtartót,
és azzal lépdel vissza hozzám. Leteszi, aztán le is vágódik rá. Kérdőn pislogok
rá. Öhm, igen, egy szál fehérneműben mindezt.
- Kezdhetsz aludni – szólal meg mosolyogva,
összekulcsolja az ujjait, alkarjaival a combjaira támaszkodik.
- Most tényleg itt akarsz maradni? – pillázok
nagyokat, miközben végre leülök az ágyra, és bebújok a takaró alá.
- Mintha nem tudnád.
- De tényleg nem akarom, hogy~
- Cssh. Aludj! – állával bök egyet felém.
- De nem tudok úgy elaludni, hogy közben néznek –
motyogom immáron pirosló fejjel.
- Akkor most megtanulod – feleli mosolyogva, még
közelebb merészkedik az ágyhoz, és mélyen a szemembe néz.
- Ahelyett, hogy a képembe bámulsz, inkább bújj be
mellém – morgom az orrom alatt, remélve, hogy egyetlen szavamat se hallotta
meg.
JongHyun halkan felkuncog, felkel az apró puffról,
visszaviszi a helyére, és még mindig ugyanúgy mosolyogva leguggol elém. Félig
elbújok a takaróm mögé, és onnan pislogok nagyokat felé.
- Miaz? – mormolom érthetetlenül.
- Kis kifli jó lesz? – suttogja.
- Hah? Milyen kis kifli? – kidüllednek a szemeim.
- Hogy’ szeretnél aludni? – kérdezi mosolyogva, és
egy puszit nyom a homlokomra.
- Énszeretnékkiskiflilenni – motyogom alig hallhatóan,
mire még egy puszit kapok az orrom hegyére, majd felpattan, és óvatosan
bemászik mögém.
Átfonja a karjait a testem körül, orrát belefúrja a
nyakamba, halkan felsóhajt, aztán egyik kezét a hasamra simítja, és finoman
cirógatja a bőrömet. Azonnal elnehezülnek a szemhéjaim, és mély álomba zuhanok
a simogatásaitól, és a lágy dallamtól, amit ismét halkan dúdol a fülembe. Édes
álmok, jöjjetek.
* * *
Egy puha tenyér simul az arcomra, aztán lágyan meg
is cirógatja, amitől lassan kinyitom a szemeimet. Homályosan látok magam előtt
mindent, kicsit megdörzsölöm a szemeimet, hogy kitisztuljon a kép. Pár mozdulat
után sikerül észhez térnem, és a felettem álló alak is jobban kivehető végre.
- Oppa? – szólalok meg.
- Én vagyok. Jól vagy, Yeonnie? – kérdezi mosolyogva,
majd vigyázva leül az ágy szélére.
- Igen, de~ - magam mögé nézek, de már egyedül
vagyok az ágyamban.
- Épp most ment el – feleli mosolyogva.
- Találkoztatok? Tudtad, hogy itt van? Velem?
- A lányok mondták, hogy rosszul lettél, és JongHyun
felkísért. Jobban vagy, Yeonnie? – megsimogatja az arcomat.
- Igen, már jobban vagyok. De mikor ment el?
- Yeonnie, már este van. Gondolom, még felment
átöltözni, mielőtt megy a rádióba.
- Este? Mennyire este?
- Nyolc és fél kilenc között lehet. De mondom, hogy
most ment el pár perce.
- Tényleg?
- Igen, amikor benyitottam, még itt feküdt
melletted, és mosolyogva simogatta a hajadat meg az arcodat.
- ... – a fülem tövéig vörösödök zavaromban, vannak
dolgok, amikre nem vagyok felkészülve.
- Szótlanul nézte, ahogy alszol, és álmodban mosolyogsz.
- Ühm. Te küldted el?
- Yeonnie – nevetve felsóhajt –, eszem ágában nem
volt őt elküldeni, ő ment el magától.
- Elmenekült – mormolom az orrom alatt.
- Ne légy butus! – megpuszilja az arcomat – Azt mondta,
hogy muszáj mennie, de nem akar itt hagyni téged. Én mondtam neki, hogy menjen
nyugodtan a dolgára, majd én vigyázok rád addig. Szerinted ez úgy hangzik, mint
aki menekülni akar?
- Akkor félig te küldted el – motyogom mosolyogva.
- Ne forgasd ki a szavaimat, Yeonnie – meghúzza az
egyik tincset egy kicsit, ami az arcomba lóg, aztán egy puszival is gazdagabb
leszek.
- Tényleg itt volt végig?
- Itt – suttogja a fülembe, még egy puszit kapok az
arcomra – Viszont, beszélnünk kell, Yeonnie.
Yesung felkel az ágyról, összeborzolja a tincseit,
és nagyot szusszant. Feljebb tolom magam a párnán, rendre utasítom a kóbor
tincseimet, és nézem, ahogy a Bátyám fel-alá járkál a szobámban. A lányok
elmondták neki, hogy rosszul lettem, de nagyon remélem, hogy azt nem mondták
meg neki, hogy mitől lett az a rosszullét.
Egy egész futópályát jár ki a szőnyegemen, miközben
még mindig mélyeket lélegzik. Látom az arcán, hogy baromira keresi a szavakat,
és meglehetősen kuszák a gondolatai. Valahogy neki kéne kezdeni ennek a
beszélgetésnek, de még ő maga se tudja, hogyan is tegye. Alkalmanként rám néz,
és apró mosolyra húzza a száját. Nem haragszik, ez nyilvánvaló. Akkor nem
mosolyogna, és nem lenne ennyire nyugodt. Talán. Igen, inkább aggódik. Miattam.
Tudom. Semmit nem tud, csak a rosszulléteket. Azt hiszem, hogy eljött az idő.
- Yeonnie – szólal meg kisvártatva.
- Igen? – nyelek egy nagyot.
- Mi bajod van? Miért szédülsz és émelyegsz? Beteg
vagy?
- Nem vagyok – sóhajtom.
- Akkor valamiféle elvonási tüneteid vannak?
- Nem, Oppa. Nem drogozom. Soha nem is fordult meg a
fejemben ilyen.
- Értem. De akkor mi van veled? Ennyire nem
lehetsz kimerült.
- Nem kimerült vagyok, Oppa – szusszantok még egy
nagyobbat, Yesung megáll az ágy lábánál, és leengedi a karjait.
Sötétbarna íriszei rémülettel teli, a kislámpa fénye
olykor megcsillan az arcán, minden vonás az aggodalmáról árulkodik. Ezért nem
akartam, hogy tudja, nincs minden rendben velem. Mert most itt az eredménye.
Már gyártja az elméleteket, és csak az őrületbe kergeti saját magát. Meg engem
is. De ha előbb elmondtam volna neki a dolgokat, akkor ezt az egészet most
elkerülhettük volna, és nem kergettem volna agybajba szerencsétlent.
- Oppa – újra nyelek egy nagyot –, valamiről tudnod
kell.
- Mi az, Yeonnie? – hozzám siet, és leül az ágyra,
két keze közé szorítja a kezeimet – Mégis beteg vagy? Súlyos? Gyógyítható?
Vagy~?
- Nem kell megijedned, Oppa – elmosódik az arca
előttem – Nem vagyok beteg. Komolyan.
- Akkor? – rászorít az ujjaimra.
- Emlékszel a harapásnyomra a nyakamon? – félve kérdezem,
de tudom, hogy nem felejtette el.
- Igen, emlékszem. Miért? Hogy’ kapcsolódik a
rosszulléteidhez?
- Úgy, hogy nem álltunk meg annál a harapásnál –
lesütöm a szemeimet.
- Yeonnie? Mire akarsz kilyukadni?
- Több is történt, mint harapdálás. Sokkal több.
- Igen?
- Vele voltam – mormolom.
- Igen?
- Úgy.
- Úgy? – pislog nagyokat.
- Oppa – reszketve felsóhajtok – Oppa, JongHyunnal
voltam. Együtt. Ő meg én. Érted? – még mindig pislog rám, ennyire érthetetlen
lennék? – JongHyun és én, szóval – már vörösen izzik az egész fejem, olyan
rohadtul nehéz erről beszélnem a saját bátyámmal.
- Lefeküdtetek? – alig hallhatóan kérdezi, mire én
összerezzenek.
- Megtörtént – suttogom magam elé.
- Csak akkor? Vagy volt azóta más alkalom is?
- Nem, Oppa, nem volt. Csak akkor egyszer.
- Azért kerülted őt? Nem akartál találkozni vele?
Vagy miért?
- Igen, benne van a pakliban. Igazából még én se
fogtam fel akkor a dolgokat, mert túlságosan álomszerű volt, és nem is nagyon
hittem el, hogy megtörtént.
- Azóta már felfogtad? – kérdezi mosolyogva.
- Kénytelen voltam felfogni, mert muszáj.
- Hah?
- Oppa. A rosszullétek. A szédülés és az émelygés.
Szóval – nagyokat pislogok Yesungra, ijedten járatom a tekintetemet a
szemeiben.
- Szóval?
- Hm – sóhajtok egy utolsót – Hát. Amiatt vannak.
- Nagybácsi leszek? – az ütő is megáll bennem a
kérdésétől.
- Oppa, én. Én nem tudom, hogy’ történt. Szedem a
gyógy~
- Pszt! – elengedi egyik kezével a kezemet, és a
számra teszi a mutató ujját – Nagybácsi leszek? – ismétli lágy mosollyal,
nyelek egyet.
- Oppa. Ez nem ilyen egyszerű. Mert ha meg is
tartom, akkor~
- Mi az, hogy ha? Még szép, hogy megtartod! Együtt
felnevelitek. Most már legalább értem, hogy miért volt melletted.
- Ő nem tudja.
- Miért nem? Nem mondtad el neki, SungYeon?! Tudnia
kell!
- Nem kell, mert úgysem tartom meg – mormolom könnyes
hangon – Nem fogom magamhoz kötni egy gyerekkel, és nem hagyom, hogy feladja az
álmait.
- Őt megkérdezted már erről a dologról, vagy csak te
képzeled ezeket?
- Nem beszéltem vele semmiről sem, de én akkor sem
akarom, hogy~
- Beszélj vele! Tudnia kell róla, mert ez a picike
teremtés az övé is. Együtt pedig tudom, hogy megoldjátok. Nem hiszem, hogy
JongHyun felelőtlen lenne, és nem vállalná a tetteinek következményeit. Már csak kötelességből is megtenné.
Sóhajtok még egy nagyot. Oppa mindkét kezemet
megfogja, és finoman megszorítja. Sajnos igaza van. Egyrészt JongHyunnak is
tudnia kell, másrészt pedig tudom, hogy mennyire is kötelességtudó. De nem
szeretném, hogy kötelességből tegyen bármit is. Ahogyan azt sem akarom, hogy
feladjon bármit is. De Oppának igaza van, beszélnünk kell. Még ma. Most. Mielőtt a
rádióba megy...
Huuuuuha*-*
VálaszTörlésYesung olyan boldog volt mikor megtudta, pedig azt hittem, bunyó lesz xddddd
Kisbaba*-* annyira aranyos már a szó is:')
Pici életke^^
Nagyon tetszett a fejezet, Hwaiting Unnie! :*
:3 <3
Neeeeeeeeeeeemleszittsemmibunyó... xDDD
TörlésÖrülök neki, hogy tetszett ez a fejezet! <3 *3*
Igyekszem a folytatással... <3
Kamsahamnida, Dongsang-ah! <3 :*