20. fejezet

JongHyun mosolyog még egyet rám, egy laza mozdulattal felhajtja a kapucniját, és a napszemüvege is visszakerül a szemeire. Zsebre dugja a kezeit, és elindul abba az irányba, amerre az előbb biccentett. A közeli park felé. Fújtatok még egyet, majd én is követem őt, egy picit lemaradva természetesen.

Alig bírom megállni, hogy ne ugorjak hátulról a nyakába, és szorítsam magamhoz, aztán pedig úgy andalogjunk tovább a parkban. De nagy nehézségek árán végre erőt veszek magamon, és csak ballagok mögötte néhány lépésnyi távolságra.

Valójában nem is könnyű nyári séta, hanem egy terelőút az Ügynökséghez, mert a park kivezet egy másik útra, ami viszont egyenesen az SM épületéhez visz. Pontosabban szólva annak a hátsó bejáratához. Okos fiú. Meglehetősen az. Bár ebben soha nem is kételkedtem.

Óvatosan beterelget a biztonságos falak közé, a lépcsőházban egyszerre cövekelünk le. Én sem akarok menni a dolgomra, és JongHyunnak is nehezére esik a távozás. Nagyot nyelek. Furcsa érzés kerít a hatalmába. Hasonló, mint amikor a gyakorlóban voltunk. Hiába vagyunk kettesben, mégis bármikor lebukhatunk bárki előtt, mert valamennyire nyilvános helyen vagyunk. Bárki dönthet úgy, hogy a lépcsőházat választja a lift helyett.

Egyre nehezebb uralkodni a gondolataimon, és parancsolnom a bennem rejtőző kisördögnek. Olyan rohadtul hívogató mindene. Olyan nagyon csábító az egész lénye. Olyan nagyon. Ajh! De mi van, ha lebukunk? Ha épp most jön erre valaki, és szúrunk éppen most szemet neki? Olyan nagy a kockázat, és az most a szokottnál is izgalmasabb. Valahogy ennyire nem éreztem izgalmasnak a kávézókban történt eseményeket, pedig ott is fenn állt a lebukás veszélye. Viszont most még nagyobb a kockázat és a bukás is vele együtt. Őrjítő egy helyzet.

JongHyun mosolyogva húzza le a kapucnit a fejéről, bal kezével feltupírozza picit lelapult tincseit, közben pedig megszabadul a szemüvegtől is. Féloldalas mosolyra húzza kissé telt ajkait, önkéntelenül harapom be a számat, és járatom zavarodottan a tekintetemet JongHyun lélektükreiben. Olyan, mintha várna... mintha épp arra várna, hogy megtegyem azt, ami már többször megfordult a fejemben, mióta itt ácsorgunk. Tegyem? Sokat már úgysem veszíthetek!

Megragadom a bal csuklóját, másik kezemet a mellkasára simítom, és egy magabiztos mozdulattal a falnak tolom. Szélesedik a mosolya, de sokáig nem tarthat a vigyora, mert rögtön ajkaira tapadok, és egy mély csókba invitálom, ami azonnal viszonzásra lel. Beleszédülök mindenébe.

Elengedem a csuklóját, mellkasán pihenő kezemet a tarkójára vezetem, és egy sóhajjal később szőke tincsei közé fúrom az ujjaimat. Bal kezemet a nyakszirtjére teszem, aztán gyengéden átfonom a nyakát, és még közelebb húzom magamhoz. Mindkét karjával átkulcsolja a derekamat, és követ a mozdulataimban, a testéhez húz. Elmerülünk a csókban és a lágy cirógatásokban. Újra és újra mélyen megcsókolom, miközben tincseit markolva húzom még jobban ajkaimra, másik kezemmel pedig a hátán garázdálkodom, és ott is még inkább préselem őt magamhoz.

Képtelen vagyok elszakadni tőle, pedig muszáj lesz megtennem. Túl sok ideje vagyunk itt, és még izgalmasabbá változott a helyzet. Még őrjítőbb, ezáltal még kockázatosabb. Mielőtt végképp elvenné az eszemet az őrület, amit iránta érzek, JongHyun szakítja el ajkait az enyémtől ujjainak segítségével, de búcsúzóul kapok még egy gyengéd ajakharapást. Felsóhajtok.

Reszketve veszem le róla a karjaimat, és lépek hátrébb tőle. Hosszan lélegzem be a levegőt; muszáj lesz mielőbb megnyugodnom, mert ilyen állapotban nem mehetek vissza a dormba. Ahogyan JongHyun sem. Kissé túlságosan is megtéptem a haját, és igencsak összekuszálódtak azok a tökéletesen befésült szőkített tincsek. Még egy szédítően édes mosolyt kapok, amit egy váratlan fenékre csapással is megtold, majd sietve indul el a lépcsőn, és nagyjából a második emeletnél távozik is a vészkijáraton. Sóhajtok még egyet, és én is útnak eredek. Irány a legfelső szint! Csak éljem túl ezt a pár lépcsőfokot, és ne kapjak szívrohamot, mire felérek.

* * * Újabb két, két és fél hét múlva * * *

A lépcsőházban vívott heves csókcsatát még néhány követte. Valahogy JongHyunnak is szokásává vált ebben a két hétben, hogy néha „kiszellőzteti” a fejét, és inkább lépcsőzik egy kicsit. Érdekes, hogy jó pár alkalommal össze is futottam az aranytorkú énekessel, és valahogy hirtelen elfelejtettem, hogy merre is lenne tovább dolgom. Nehéz volt ugyanis egy nyelvvel a számban koncentrálni a feladatomra, ha az minduntalan őrjítően simult az én piros izmomhoz, és hívott újra és újra forró táncba; miközben hol engem passzíroztak fel a legközelebbi függőleges felületre, hol pedig én nyomtam JongHyunt egy másikra. Hirtelen mintha mindketten rászoktunk volna a kockázatos játékok élvezetére. Túlontúl izgalmas volt. Veszéllyel teli. Mint egy séta az erdőben hatvanötmillió évvel ezelőtt, a dinoszauruszok korában.

Azonban ha a lépcsőházban nem futottunk volna össze – vagyis JongHyun nem jár arra olyan gyakran – akkor viszont még ennyit se találkoztunk volna. Még több munka zuhant a nyakamba, és őket se kímélte tovább Lee elnök. Nem volt elég egy comeback, máris dolgozniuk kellett a következőn.

De annak nagyon örültem, hogy az utolsó napokban már velük is kellett dolgoznom. Az egész csapattal lehettem majdnem egy egész hetet, ugyan közben rohangálnom kellett Oppáékkal a műsorfellépésekre, és az EXOsok is igényt tartottak rám. Meg persze a csajok is. Szívesen klónoztattam volna magam, hogy mindenkire elég időm legyen. Mondjuk, kapásból hármat, az eredeti pedig mindig JongHyun és a csapat többi tagja mellett lehetne. Hm. Micsoda szép kis álom! Ébredjdzsinibilibelógakezed!

Szóval sűrűk voltak nagyon a napok, még inkább csak azért estem át a lakás küszöbén, hogy bezuhanjak az ágyba, és aludjak pár órát. Reggel kirángattak a csajok az ágyból, betuszkoltak a zuhany alá, hogy legalább ott észhez térjek egy kicsit, aztán pedig mentem is a dolgomra. Még mindig alig lehetett utolérni az SM épületén belül, mert egyszer a gyakorlóban voltam, aztán már fent voltam a konferenciatermeknél, utána pedig máris a stúdióban álldogáltam, és ha ez még nem lett volna elég, még a város utcáit is szeltem, és rohangáltam, mint a mérgezett egerek.

Habár egy-egy reggel furcsamód nagyon érdekesen indult. Biztosan tudtam, hogy kimerültem, és mivel legyengült a szervezetem, benyeltem egy vírust is, mert miért ne? A dokihoz viszont a tennivalóim miatt soha nem jutottam el. Bevallom, túl sok jelentőséget nem is tulajdonítottam a dolgoknak. A szédülést és a pillanatnyi émelygést pedig ráfogtam nemes egyszerűséggel a kimerültségre és arra, hogy nem nagyon eszek normális kaját, csak olykor egy zacskó chipset. Persze Gigi és Minnie erőszakoskodott, hogy húzzak el az orvoshoz, és írassak fel végre valamit, mert ez már nem állapot, amit művelek.

Naná, hogy nem mentem! Megrántottam a vállamat, és csak annyit nyögtem be, hogy majd kialszom magam, ha egy picit csillapodtak a kedélyek. Meg majd rászokok a normális kajaadagokra is. Na, egy kicsit se győztem meg egyik lányt sem, és perszehogypersze, beköptek a Bátyámnál is! Mert én egy árva szóval nem mondtam Yesungnak, hogy nem érzem magam valami csodásan; nem akartam, hogy aggódjon még miattam is, van elég baja szerencsétlennek. Ahogyan JongHyun se tudott az esetleges megszédüléseimről sem. Egyiküknek sem akartam bonyodalmat okozni.

A kérésemre a lányok megtartották a szavukat, és JongHyunnak nem szóltak a szédülésekről, viszont volt még valami, amit a lányok előtt is titkoltam. Ha azt is benyögtem volna nekik, akkor aztán főleg nem menekültem volna semmi és senki elől. Jobb volt ez így. Mindenkinek. De leginkább az én lelki nyugalmamnak volt a legjobb. Nyugodtan tudtam végezni a munkámat, azok a pillanatnyi rosszullétek meg elviselhetőek voltak. Senkinek nem kellett, hogy miattam fájjon a feje, és tudott figyelni a munkájára is.

De egy valami a rosszullétek mellett sokkal jobban aggasztott. Az az egy dolog. Az nem tetszett. Nagyon nem tetszett. Úgyhogy az orvos helyett inkább a gyógyszertárba mentem. Aham. Ahogy én azt elképzeltem! Kimerültség, mi?!?! Egy lópikulát! Egy büdös nagy lópikulát! Esküszöm, egy brazil szappanoperába csöppentem néhány másodperc leforgása alatt!!! Mert más magyarázatot nem találtam rá... Ekkora Balcsillag még én se lehetek! Vagy igen? De ekkora?!?!

* * *

Ma reggel is a mosdóban kezdem a napomat, a vécékagylót szorosan ölelgetve. Mert annyira kötődünk egymáshoz, hogy alig bírom elengedni. Ahogy az elmúlt négyet is pontosan itt kezdtem, jegyzem meg halkan csak a félreértések elkerülése érdekében. A lányok nem díjazzák a kimerültségemet, hiába fogom rá. Szerintük ez már nem normális, és tudván, amit tudnak, gondolom, hogy gyanítanak is valamit. De bízom benne, hogy nem gyanítják. Vagyis nem azt gyanítják, amit én már tudok! Legalább addig is maradhatok a boldog tudatlanságban, hogy halványlila gőzük sincs a helyzetről. Ringathatom magam a bárányfelhők között. Ha mást nem is. Jelen pillanatban.

Picit felfrissítem magam egy kevés hideg vízzel, majd előcsoszogok a fürdőből, és visszamászok az ágyba. A fejemre húzom a takarómat, az arcomat a párnába fúrom. Nagyon kimerültem. Semmi mást nem akarok, csak pihenni ma. De azt nem lehet. Ma egész nap fent leszek a divatrészlegen MinGivel és persze imádott bandámmal. Erőt veszek magamon, és sikerül kikászálódnom az ágyból közel fél órás győzködésem után. Nehézkesen magamra varázsolom a ruháimat, majd előbújok a rejtekemből.

MinGi azonnal magához szorít, és ebben egyből követi őt MinYoung is. Egyszerre ölelnek át, majdnem megfulladok, és persze a szédülés is éppen most tör rám, mert az olyan jó buli. Picit még kapaszkodok mindkettejük nyakába, míg véget ér a körhinta. Pár perc alatt le is pörög az utolsó menet is, és elmúlik a szédülésem. Pompás! Akkor, uccu neki, essünk annak a napnak!

MinGi belém karol, és úgy lépjük át a lakás küszöbét, MinYounggal a nyomunkban. Most kifejezetten örülnék neki, ha mellőznénk a fémszörnyeteget, de persze nem így történik. Mélyeket sóhajtok, hogy kibírjam azt a pár emeletet, amíg leérünk, szabályosan kiugrom az ajtón, ahogy megáll a felvonó. Mindketten kérdő szemmel néznek rám, és próbálnak belemászni a fejembe.

- Na, menjünk, mert nekem még rengeteg a dolgom! – összecsapom a tenyereimet, és hirtelen sürgetőre fogom a figurát.

- Meg ahogy azt a pici lányka képzeli! – felnevet MinGi – Egész nap velünk leszel, mi más dolgod lenne ma? – újra karon ragad, majd egészen az iroda ajtajáig el sem enged.

Laza mozdulattal belök rajta, aztán magával rántja MinYoung is, akinek az arca már lágy paradicsomszínt öltött. Érthetően. Nem mi vagyunk az elsők a teremben, egy kicsit korábban érkeztek néhányan. Öt fiú jelent meg a szokottnál is korábban.

MinGi magához öleli MinHot és JinKit, aztán pedig TaeMinnel és JongHyunnal tesz hasonlóképp. KiBumot pedig egyszerűen levegőnek nézi, és csak lazán meglöki a Dívát a vállával, és máris pakolászni kezd. Mi is követjük imádott divattervezőnk példáját, és megszorongatjuk kicsit a srácokat. MinHoval és JinKivel kezdjük a sort, majd KiBumot szorítjuk magunkhoz. Aztán pedig míg én TaeMint ölelgetem meg a kelleténél picit hosszabban, addig MinYoungnak esik nehezére elengedni JongHyun nyakát. Hm. Igen-igen. Most jön az, hogy akkor valamilyen értelmeset is kéne reagálni egy gyors integetésen kívül annak, akinek kell.

Elengedem végre TaeMin derekát, aki a szokottnál is mosolygósabb, aztán lassan araszolni kezdek az aranytorkú énekeshez, aki hamarosan már pajszerért nyúl, hogy lefejthesse magáról MinYoung ragaszkodó végtagjait. De végül megadja magát a húgom a könyörgésének, és szabadon engedi. Ő is araszolni kezd a maknae felé, de valahogy ez a három lépés egyikünknek se megy olyan könnyen, mint ahogy azt gondolnánk.

Nos, a fiúk megoldják helyettünk. JongHyun mindenképp, mivel megragadja a bal csuklómat, és egyszerűen magához ránt. Fel sem eszmélek, és a tenyerei már a derekamon pihennek, feje a vállgödrömön nyugszik. Halkan sóhajtozik, szemhéjait lecsukja, ajkai finom mosolyra állnak. Értetlenül állok a történtek előtt. Ezek szerint nem csak a lányok tudnak a dologról, hanem JongHyun is beavatta a banda többi tagját? De mégis mennyit mondott nekik?!?!

TaeMin is hasonlóképp cselekszik MinYoung esetében, bár a táncoslányka picit bátrabb nálam. A maknae-nak csak át kell ölelnie finoman Minnie derekát, és máris közelebb érezheti magához. Felszusszantok, aztán végre sikerül életet lehelnem a karjaimba, és átkulcsolom őket JongHyun nyakán. Ahogy MinYoung is megöleli végre imádott táncosát. MinGi is visszaérkezik hozzánk, hogy nekilásson a srácok külsejének a comebackhez.

- Engem most akkor miért is csak vállon böktél és nem öleltél meg? – kérdezi a csapat dívája.

- Allergiás vagyok a macskákra – felel mosolyogva, majd még egy lágy grimaszt is megejt.

- Akkor jobban szereted a kutyákat? De a macskák sokkal hízelgősebbek.

- Nem mindegyik olyan nagyon hízelgős. Némelyik néha igen undok tud lenni!

- Biztos azért undok, mert nem kap elég figyelmet attól, akitől kell.

- Ha több figyelmet kapna, mint amit így is kap, akkor már az a macska lenne a Nap, és minden csak körülötte forogna.

- Miért nem vallod be inkább, hogy irigyled SungYeont? – felém biccent vigyorogva.

- Engem? – felkapom a fejemet, JongHyun is megemeli a fejét, és mindannyian KiBumra nézünk.

- Miért is kéne irigyelnem a nővéremet? – csípőre teszi a kezeit, és kérdőn méricskéli a Díva elégedett mosolyát.

- Előbb feküdt félmeztelenül a tenyereim között, mint te! – csattan fel, majd dühödten távozik is az asztaltól, és inkább a ruhák között kezd kotorászni.

BASSZUS! Muszáj volt ezt felemlegetni?! Így is elég ciki volt akkor a helyzet, aztán a többiről már ne is beszéljünk. MinGi kis ideig még idegesen pillázik KiBum után, majd rám néz. A tekintete egy pillanat alatt változik meg. Haragosból már inkább csalódottá. Lefejtem magamról JongHyun karjait, és közelebb lépek fiatalabbik hugicámhoz. Magamhoz ölelem, ő azonnal belebújik a nyakamba. JongHyun is ellöki magát az asztaltól, és KiBum után megy.

Fél szemmel még feléjük pislogok, miközben próbálom valahogy megnyugtatni MinGit a karjaimban tartva. KiBum néha nagyon eszetlen tud lenni. De nagyon! Vagy csak rohadtul nem akarja észrevenni, amit kellene. Hevesebb szócsatára figyelünk fel, ami jelen pillanatban JongHyun és a Díva között zajlik, majd az idősebb robog vissza hozzánk. Kirántja a karjaim közül MinGit, és maga után cipeli, aztán a két állvány közé löki, ahol KiBum kotorászik még mindig.

- Addig nem jöhettek elő, amíg meg nem oldjátok a gondjaitok! – mutató ujját felemelve parancsolja nekik, elégedetten bólint egyet rájuk, és visszasétál hozzánk.

- JongHyun?! – MinGi néz ki egy másodpercre a ruhaállványok közül, de JongHyun villogó tekintetét látva inkább visszabújik a rejtekhelyre.

Teljes elégedettséggel caplat vissza hozzánk, majd mintha mi se történt volna, újra magához ölel, és belebújik a nyakamba. Miért van az, hogy ebből az egészből csak mi nem fogunk fel semmit MinYounggal? Egymás szempárjába merülünk a válaszokért, de csak kérdőjelek csillognak bennük.

JinKi és MinHo elégedetten mosolyog egymásra, majd pacsiznak is egyet a másikkal, magabiztosan bólogatnak. Felénk is. Ahogyan MinYoung is elismerő pillantásokat kap, miközben TaeMin bújik egyre jobban a mellkasába. Ők persze továbbra is minket karolnak át szüntelenül, és halkan sóhajtoznak. Olyan nagyon jó lenne, ha valaki megmagyarázná, hogy mi a fészkes fene történik most itt valójában!

- MIÉRT KELL ILYEN ÖNELÉGÜLTNEK LENNED? – kiáltja el magát MinGi.

- MÉG, HOGY ÉN ÖNELÉGÜLT?! TE VAGY ÚGY ELTELVE MAGADTÓL!

- TE NEM VAGY ÉP! ÉN ELTELVE MAGAMTÓL? HALLOD IS, AMIT MONDASZ?! VAGY CSAK AZT HALLOD, AMIT MEG AKARSZ HALLANI?

- MIÉRT? MIT KELLENE HALLANOM? TE VAGY AZ, AKI ÁLLANDÓAN TÁMAD!

- TE MEG FOLYTON VISSZAVÁGSZ A KEDVES BÓKJAIDDAL!

- EZ AZ, HOGY BÓKOLNI PRÓBÁLOK, DE TE MÉG AZT SE VESZED ÉSZRE!

- NA, HA TE ÍGY KEDVESKEDSZ A LÁNYOKNAK, AKKOR ÉRTEM, HOGY MIÉRT VAGY MÉG MINDIG EGYEDÜL!

- MÉGIS MILYEN LÁNYOKRÓL BESZÉLSZ, GIGI?

Gigi? KiBum komolyan becézte a húgomat? Akármennyire is nem akarunk figyelni rájuk, a veszekedést nem épp a megszokott keretek között zavarják le. Mert azért lehet úgy a másik fejéhez vagdosni a dolgokat, hogy nem ordítja le a haját a helyéről. De egyikük sem épp a finomkodós verziót választja.

- AZOKRÓL, AKIKKEL KÖRÜL VAGY VÉVE A NAP EGÉSZÉBEN! AZOKRÓL!

Most jött el a pillanat, hogy mindannyian közelebb araszolunk hozzájuk, és egy-egy ruha mögé bújunk, vagy épp kettő között kukucskálunk át, hogy végre lássunk is valamit a vitatkozókból.

- Féltékeny vagy, Gigi? – KiBum finom mosolyra húzza ajkait, és közelebb lép MinGihez.

- Nem vagyok! – összekulcsolja a karjait a mellkasa előtt, és duzzogva bámulja a Díva arcát.

- Ha nem vagy az, akkor miért csinálod ugyanazt, amit SungYeon csinált JongHyunnal? – az aranytorkúra nézek, felhúzom a bal szemöldökömet, és próbálom, nem pusztán a nézésemmel kinyírni.

- Nem vagyok féltékeny – morogja továbbra is.

- Gigi – a csípőjére vezeti a tenyereit, és még közelebb vonja magához –, ugye nem gondolod komolyan, hogy féltékeny vagy más lányokra? Akkor azt máris befejezheted. Felesleges, mert ők nem számítanak. Csak te – súgja ajkaira hajolva.

Na, jó! Nem akarok leskelődni tovább a húgom után. Visszacsúsztatom a ruhákat az állványon, és arrébb lökdösöm JongHyunt is. Az asztalhoz ballagok, és türelmesen megvárom, hogy mindenki más is ugyanúgy cselekedjen. Persze nem mindenki gondolja úgy, ahogy én. Főleg nem MinYoung.

Hosszú várakozás után végre mindannyian visszasétálnak hozzám, kényelembe helyezik magukat. Már csak a stylist meg a Díva hiányzik a készletből. Akik teljesen elcsendesedtek, és inkább már csak kuncogásokat lehet hallani a szócsaták helyett. Végre ez is megoldódott! JongHyunnak köszönhetően.

Közel húsz perces toporzékolás után térnek vissza köreinkbe. Kézen fogva. Szélesen vigyorogva. Újabb pipa ezek szerint. MinGi újult erővel veti bele magát a munkába, és le se lehet állítani, annyira pörög. MinYoung fájó búcsút vesz a táncosától, de amikor JinKi megérkezik egy szatyornyi kajával – mivelhogy átcsúsztunk már az ebédidőbe -, így visszakozik, és inkább velünk ebédel.

Mindenféle finomságok kerülnek elő a tasakból. Egymás hegyén-hátán végzik a dobozok, majd sorban mindenki kibont egyet, és neki is lát az elpusztításának. Én is felemelek egy kajás dobozt, amiben vélhetőleg ínycsiklandozó tészta lapul. Kinyitom, és az orromhoz emelem, hogy az illatával is jól lakjak picit. Abban a pillanatban esik ki a kezemből a doboz, és végzi a tartalma a padlón, meg egy része az asztalon a pálcikákkal. Én pedig a mosdóban kötök ki újfent, hogy megint megszeretgessem rég látott barátomat. A két lány szabályosan rám töri az ajtót, és berontanak hozzám.

- Ugye tudod, hogy ezt már nem magyarázod meg egy gyomorrontással, Unnie?! – szólal meg MinYoung.

- Ennyire nem szoktál rosszul lenni a kajától! Tudjuk, hogy mi bajod van! – eltorzult arccal emelem fel a fejemet, és MinGire nézek.

- Mégis mikor akartad elmondani nekünk? – végigsimít a hátamon MinYoung.

- És a bátyádnak? – kérdezi MinGi, mire megrázom a fejemet.

- JongHyunnak? – pillantok MinYoungra, még inkább a fejemet rázva és rémülten pislogva.

- Unnie! Tudniuk kell! De főleg neki! – biccent a kijárat felé.

- Nem kell – motyogom alig érthetően.

- Dehogynem kell! Most rögtön elmondod neki, vagy mi közöljük vele a tényeket!

- Mégis milyen tényeket? – pislogok, mint aki nem érti a helyzetet.

- Mondjuk azt a tényt, hogy terhes vagy – feleli magabiztosan az idősebb.

Ennyit a boldog tudatlanságomról... mert ők már tudják a tényeket. Mert a tény az, hogy bizony a terhességi tesztem pozitív lett. Éljen... Így jár az, aki bizonyítást akar.