22. fejezet

Yesung még egyszer szorosan magához ölel egy kis időre, majd lassan eltol magától. Kibújok a takaró alól, a Bátyám a kezembe nyomja a ruháimat; de mielőtt még távozna a szobámból, ad egy puszit a homlokomra és finoman megcirógatja a hasamat. Elmosolyodom. Ő is mosolyogva lép ki az ajtón, én pedig sietve magamra kapom a gönceimet.

Alig három perccel később már a nappali felé tartok, a lányok a kanapét támasztják, és hasonló görbülettel az ajkaikon néznek rám. Néha pedig Yesungra. Nyelek egyet. Ideges vagyok. Próbálom egy zavart mosoly mögé rejteni az aggodalmaimat, de nem igazán megy. MinYoung indul meg elsőként felém, de két lépéssel később MinGi is követi a példáját. Magukhoz ölelnek. Gyengéden, de mégis határozottan, és erőt adva.

- Kívánjatok sok sikert – motyogom a karjaikba bújva.

- Felkísérünk úgyis – feleli halkan MinGi.

- Hogy’?

- Szeretnénk melletted lenni majd, bárhogyan is végződik a dolog. De úgyis csak egyféleképpen érhet véget. Jól – biccent egy határozottat a gondolata végén az idősebbik húgom.

- Te is jössz, Oppa? – félve kérdezem.

- Nem hinném, hogy szükség lenne rám. Egyébként pedig, ha a lányok végeztek JongHyun szemének kikaparásával és egyebekkel, akkor még külön úgyis kap tőlem. Szóval nem kellek én most oda – szélesebb vigyorra húzza a száját, és ő is közelebb andalog hozzám – Mellesleg pedig semmi baj nem lesz. JongHyun rendes kölyök.

Elengednek a lányok, és Yesung karjaiba terelgetnek. A Bátyám szorosan átkarolja a derekamat, bár próbál azért finom is lenni, és nem agyon szorongatni. Az idegességem egy pillanatra eltűnik, és egy apró mosoly ül ki az arcomra. A Bátyám. Miért érzem azt, hogy ő sokkal jobban örül ennek a kis jövevénynek, mint én magam? Még akkor is, ha tudom, hogy JongHyun rendes kölyök, hogy Oppa szavaival éljek. Szinte már látom magam előtt, hogy szét fogja kényeztetni ezt a kis apróságot, és mindenből a legjobbat akarja majd neki. Bajban leszek.

Kicsit belebújok Yesung védelmező ölelésébe, hosszan belélegzem az örökzöldekhez hasonló illatát, halkan felsóhajtok. Sikerül megnyugodnom valamilyen szinten, és egy kicsit meg is feledkezem az aggodalmaimról.

Lefejtem a testéről a védelmező végtagjait, szusszantok még egyet, végül az előtérbe ballagok, hogy a cipőm is a lábamra kerüljön, és végre elinduljak a dolgomra. Hozzá. Nyomomban két kísérővel és egyben hatalmas támasszal.

Nincs kedvem a lépcsőzéshez, így a lift felé vesszük az irányt, talán ezt az egy emeletet most kibírom, ami elválaszt tőle. Egyszerre lépek be a lányokkal, szorosan a karjaikba zárnak, és semmivé lesz az egy emeletnyi távolság.

A fémszörnyetegből kilépve szusszantok egy nagyot, a lányok is felsóhajtanak velem együtt. Akkor, irány a dorm! Félve pakolom a lábaimat egymás után, lassan egész testemben remegek. Az órámra nézek. Még van egy kis időm. Nem sok, alig egy óra, de még van időm. Egy óra alatt minden eldőlhet. Egy élet döntetik most el ebben a hatvan percben. Egy apró élet.

Az ajtóhoz érve egyre mélyebben szedem a levegőmet, és valahogy a könnyeim akaratlanul útnak indulnak. Hiába bíztattak a lányok és Oppa, nem tudok a jobbik megoldásra gondolni most. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Olyan, mintha most ezzel a picivel magamhoz akarnám őt kötni. Mintha szándékosan tettem volna, amit tettem. Pedig nem. Semmi szándék nem volt benne. Maximum a bizonyítás részében, de a többi nem volt szándékos. Véletlen. Még magam se tudom, hogy’ történhetett meg mindez. Felfoghatatlan. Míg a két lány két oldalról simogatja a hátamat, és igyekeznek megnyugtatni valamennyire, addig MinGi kopogtat a falapon.

Hangosabb nevetések zajai szűrődnek át az ajtórés alatt, a kedvük legalább jó. Ezt pedig most én fogom elrontani. Szinte el se számolok ötig, amikor nyílik az ajtó, és a leader fogad minket széles vigyorral az arcán. Még egy kicsit rázza is a röhögés. De ahogy meglátja az én – vélhetőleg elég – kétségbeesett fejemet, és a másik két lány aggódó tekintetét, lefagy az arcáról a mosoly.

- SungYeon-ah? Lányok? Minden rendben? – kérdezi rémülten, és félre is áll az ajtóból – Gyertek csak!

- Köszönjük, Sunbae! – MinYoung válaszol mindannyiunk nevében, aztán lépjük is át a küszöböt.

A hangulat még mindig vidám, KiBum szórakoztatja a többieket a csajos táncokkal és nőies artikulációival. Láthatóan mindenki élvezi az estét. Még JongHyun is vigyorogva támasztja az ajtófélfát. Félig már útra kész. Megállunk a nappaliban, belőlem egy újabb remegős sóhaj szakad fel, a két lány is aprót szusszant mellettem. Már ők sem annyira biztosak, mint korábban voltak, de azért magabiztosabbak, mint én bármikor is lennék.

JongHyun fordul elsőként felénk, a széles mosolya a másodperc tört része alatt tűnik el, és ijedten néz rám. A másik három fiú arckifejezése is megváltozik. Hát, lelomboztam a kedvüket egy pillanat alatt, ez már biztos.

Az aranytorkú énekes ellöki magát az ajtófélfától, és hozzám siet. Megáll előttem, de nem szól semmit. Csak nézi a könnyekkel teli szemeimet, aztán egyszer MinGire néz, egyszer pedig MinYoungra. Értetlenül áll előttünk, ami viszont teljes mértékig érthető. KiBum és TaeMin is csatlakozik, egyszerre fognak rá a párjaik kézfejeire, aztán ők is rám emelik tekinteteiket. JongHyun mindkét kezével megfogja az ujjaimat, gyengéden megszorítja őket.

- Beszélnünk... kell... – dünnyögöm alig hallhatóan, és igyekszem lenyelni a további könnyeimet.

- Beszélünk – bólint egyet – Gyere. A szobában mindent megbeszélünk, amit csak szeretnél – lassan húzni kezd a hálók felé.

- Köszönöm – szipogom válaszul, és követem a lépteiben.

Az ujjaimat szorítva sétálunk el a szobájához, óvatosan beljebb tessékel, és kettőnkre zárja az ajtót. Leültet a kicsit rumlis ágyára, sietve arrébb dobálja a pólóit és a nadrágjait, majd leguggol velem szembe, és ismét a kezeimre fog. Mélyen a szemembe néz. Aggódó. Féltő. Rettegő. Szerető. Rengeteg érzelem bújik meg lélektükreiben. Soha nem láttam még ilyennek ezt a tekintetet. Remegve felsóhajtok, még egy-egy könnycsepp utat tör magának.

- Mi a baj, Sung-ah? – töri meg a csendet, a kezeire szorítok – Mi történt? Miért sírtál? – összefonja az ujjainkat – Jagiya? Mi a baj?

- JongHyun – sóhajtok egyet – Vala-valamit. Valamit mondanom kell... neked.

- Megrémisztesz, Jagiya. Mondd el, kérlek!

Veszek egy jó nagy levegőt, és valamennyire parancsolok az érzelmeimnek. Nem akarom végigszipogni az egész beszélgetést. Újra és újra nyelek egy nagyot, és mélyeket sóhajtok, végül megköszörülöm a torkomat, és igyekszem összeszedni minden gondolatomat.

- Mielőtt még azt hinnéd, hogy magamhoz akarlak láncolni, tudnod kell, hogy nem ezzel a szándékkal jöttem.

- Sung-ah? – megremeg a hangja – Mi történt?! Mondd már, könyörgöm!

- JongHyun – még egy nagy sóhaj szakad fel belőlem, lesütöm a szemeimet – Terhes vagyok – alig hallhatóan tudom csak bevallani a dolgokat.

- Hogy’? – a kezeinkre szorít döbbenetében – De hogyan lehetséges? Vagyis, tudom. Vigyáznom kellett volna~

- Én se tudom, de ez van. Szedtem a gyógyszert, nem gondoltam, hogy ennek ellenére ez történik – elengedem az ujjait – De nem számít már. Oppa és a lányok erősködtek, én nem akartam elmondani, mivel~

- Mivel miért nem? Ugye nem fordult meg semmi a fejedben? – újra megfogja a kezeimet, közelebb araszol hozzám – Jagiya?

- Nem akarlak magamhoz láncolni. Nem akarom, hogy kockáztasd a karrieredet miattam, mert egyszer felelőtlen voltam.

- Sung-ah? Mire célzol?

- Nem tartom meg – motyogom magam elé – Egyedül nem tudnám felnevelni~

- Nem akarom ezt hallani, Jagiya! Ő már az enyém. Kell nekem.

- JongHyun? – felkapom a fejemet, könnyes szemmel nézek rá – Ezt nem kérhetem, és nem is várom el tőled. Nem kell vállalnod semmit sem.

- Nem is azért kell nekem, mert elvárod, vagy mert kötelességből ezt kell tennem – lágy mosolyra húzza ajkait.

- De így akkor mi lesz a karriereddel és az álmaiddal?

- Másoknak is van családja a karrierük mellett, ahogyan álmaik is.

- De~

- Nincs de! – felemelkedik, és lassan magával húz – Ő már az én hercegnőm, és kell nekem. Veled együtt.

- JongHyun, én~ – még homályosabbá válik előttem minden.

- Mindketten kelletek nekem. Te is és a pici hercegnőm is – átöleli a derekamat, szorosan magához von – Minden rendben lesz, Jagiya.

Megkapaszkodom a nyakában, arcomat a vállgödrébe temetem. Nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet, visszafordíthatatlanul kicsordulnak, és végigfolynak az arcomon. Erősebben szorít magához. Bal kezével feszesen tartja a derekamat, jobb kezével hosszan és nagyon lassan simít végig a gerincem mentén.

Lágyan ringatni kezd a karjaiban, miközben újra és újra megpuszilja a tincseimet. Nyugtat és simogat, ahogy csak tud és képes rá. Belebújok az ölelésébe, már nem a rémülettől hullanak a könnyeim, hanem a boldogságtól. A határtalan boldogságtól. Néhány perccel később elapadnak a sós cseppek, és sikerül megnyugodnom.

- Honnan tudod, hogy kislány? – kérdezem mosolyogva, a mellkasába bújok.

- Csakis az lehet – felkuncog – Egy meseszép hercegnő – a derekamra szorít, megemelem a fejemet a mellkasából, a tekintetünk találkozik –, pont, mint az édesanyja.

- Hazudós vagy – suttogom mosolyogva.

- Csak te nem hiszel nekem soha. Arról nem tehetek. De ő az enyém. Az én hercegnőm, és kell nekem az édesanyjával együtt.

Elveszi mindkét kezét a derekamról, és puha tenyereit az arcomra simítja. Lágyan megcirógatja a bőrömet, elveszem a ragyogó szempárjában, a pólójára szorítok. Lassan lehajol az arcomhoz, játékosan megpiszkálja az orrával az én orromat, majd érzékien összesimítja puha párnáit az enyémekkel.

Őszinte, gyengéd, szeretettel teli csókba hív, amit nem mélyít el. Csak finoman cirógatja ajkaival az enyémeket, édesen becézget, és alig győzöm viszonozni ezeket az érintéseket. A gyengédségét, ami ajkaiból árad. Az őszinteséget, amit csókja közvetít. A szerelmet, amit érintései adnak. Belezuhanok a Boldogság Tengerébe, és nem akarok onnan többé menekülni. Örömmel fulladok bele, és nem keresek kapaszkodó után.

Hosszú percekre tapadunk egymás ajkaira, és válunk tökéletesen egy testté. Ujjaival szakítja el párnáinkat egymástól, végül tőle is kapok egy homlok puszit. Elveszi a kezeit az arcomról, és még szélesebb mosolyra húzza a száját. Kérdőn pislogok rá, a következő pillanatban lehajol, egy gyors mozdulattal feljebb húzza a pólómat, és a fülét a hasamra teszi. Halkan felsóhajt, én csak szoborként állok a helyzet előtt. Erre nem voltam felkészülve. Egyedül csak mosolyogni tudok.

- Pici hercegnő – suttogja – Alig várom, hogy a karjaimban tartsalak. Addig pedig legyél jó a mamihoz.

Nyom egy puszit a hasamra, óvatosan megcirógatja, aztán visszasimogatja a pólót a helyére, majd újfent feláll. Mosolyogva nézünk egymásra, összefonja az ujjainkat, és visszasétálunk a nappaliba a többiekhez.

MinHo és JinKi a kanapé szélét támasztja, TaeMin és KiBum az öleikben tartva a húgaimat ücsörögnek ugyanott. A lányok azonnal rám néznek, amiben hamar követik őket a párjaik, és a maradék két srác is minket tüntet ki a figyelmével. Felszusszantok. Most jön az a rész, hogy akkor mindenki előtt bevallunk mindent? Muszáj? Nem lehetne, hogy titokban marad a dolog? Bár már kettőnknél többen tudnak a pocaklakóról, így nem is akkora titok már. Csak azért mégis. Hm. Szóval.

- Minden rendben van? – szólal meg elsőként a leader – Jobban nézel ki, SungYeon-ah.

- Köszönöm, Sunbae! – biccentek – Jobban is érzem magam.

- Szabad tudnunk, hogy mi történt? Miért voltál ennyire kétségbeesett? – érdeklődik a lehető legbarátságosabb hangon a banda karizmája.

Mindkét lány egy időben néz rám, én azonnal JongHyunra pillantok. Nagyot nyelek, még nagyobbakat sóhajtok. Erősebben szorít az ujjainkra, majd néhány szívdobbanással később elengedi őket, és a derekamra simítja meleg tenyerét. Közelebb von magához, és egy apró puszit nyom a hajamra. Szabadon lógó keze a hasamra siklik, és gyengéden megsimogatja, még egy puszit nyom a fejemre. Újabb és újabb sóhajok szakadnak fel belőlem. Azt hiszem, hogy nincs visszaút.

- Csak akkor mondjuk el – kezd bele magabiztosan -, ha mindannyian tartani fogjátok a szátokat. Komoly dologról van szó. Sung-ah még nekem sem akarta elmondani, úgyhogy tényleg nyomatékosan megkérlek titeket, hogy amit hallani fogtok, az maradjon köztünk.

- Miről van szó, Hyung? – érdeklődve járatja kettőnk között a tekintetét MinHo, majd a másik két lányra pillant, végül vissza ránk.

- Azt mind tudjátok, hogy egy ideje komolyabban érdeklődöm a kis Balcsillag iránt – felkuncognak, és erőteljesen bólogatnak is – Na, történt, ami történt, de megtörtént. A végeredmény pedig most annyi, hogy mindannyian nagybácsik lesztek – elvigyorodik, a srácokon viszont mély döbbenet lesz úrrá.

Alig bírok lélegezni idegességemben, a szívverésem szétfeszíti a bordáimat, erősen kapaszkodom JongHyun derekába, és hasamon pihenő tenyerébe. MinGi és MinYoung lassan felkel a két fiú öléből, és mögénk lépdelnek. A négy srác arcáról hirtelen eltűnik a mély döbbenet, aztán egymás után pattannak fel a heverőről, és rohamoznak meg minket egyenesen. A nyakunkba ugranak, úgy szorongatnak és ölelgetnek, ahogy csak érnek minket. JongHyun egy másodpercig se volt ideges, én viszont végre teljesen megkönnyebbülök. Sorozatos puszikkal halmoznak el, és alaposan megszeretgetnek.

Elsőként TaeMin és KiBum engedi el a testemet, és adnak át a leadernek és a rapernek, hogy a szuszt is kiszeressék belőlem, majd magukhoz rántják kedveseiket, és egy-egy szenvedélyes csókban forrnak össze mindannyian. MinHotól és JinKitől is megkapom az édes puszikat még külön, majd óvatosan visszalöknek JongHyun karjaiba. Aki gondolkodás nélkül csókol meg boldogságában, és erősen magához ölel.

Pár perccel később már ismét a kanapén ücsörgünk. Én JongHyun ölében, a jobb oldalán TaeMin üldögél MinYounggal a combjain, a balon pedig KiBum és MinGi helyezkedik el hasonlóan egymáshoz bújva. MinHo és JinKi a két karfán tartja meg az egyensúlyát, és csak vigyorognak, mint a vadalma.

- Mi lesz a neve? – kérdezi százwattos mosollyal a leader.

- Sunbae, még azt se tudjuk, hogy fiú-e vagy kislány.

- De gondolkodni lehet rajta. Sőt, állítólag a nők már fiatalkorukban, az első szerelmeik során kitalálják, hogy fogják hívni a gyerekeiket – jegyzi meg boldogan MinHo.

- Te is tudod, ugye? – pillant a divattervezőnkre a Díva.

- Mit? Gyereknevet? Minek? Épp elég nagy gyerek vagy te! – felnevet, aztán nyom egy cuppanóst KiBum arcára, aki látszólag bedurcázott.

- Nem gondolkodtunk még neveken. Még fel kell dolgozni a tényeket.

- Azért sokáig ne húzzátok – kacsintással egybekötve reagál MinHo.

- Én tudom, mi lesz a neve – szólal meg a másik illetékes a pocaklakó ügyében.

- Mit választottál, Hyung? – pillázik érdeklődve a maknae.

- Egyszerű. Hercegnő. Így fogjuk hívni.

- De azt mondtátok, hogy nem tudjátok, mi lesz – értetlenkedik JinKi.

- Nem. De JongHyun a fejébe vette, hogy kislány lesz. Mert csak az lehet.

- Aham.

- Az a lényeg, hogy útban van egy picike élet, ami a szerelmetek gyümölcse, és az már felér magával a tökéletességgel, így bármilyen névre is keresztelitek, az csak hozzá tesz az egyébként is csodás személyiségéhez – MinYoung szavait hallva csak bólogatni tudunk, bár én még egy könnycseppet is elmorzsolok félúton.

Egy kicsit még beszélgetünk a bandával, majd lassan visszavonulót fújunk a lányokkal. JongHyunnak nem akaródzik elengednie, és ráadásul még a rádióból is elkésett. Kidumálta magát egy gyomorrontással, így nem lesz gond a mai adással, majd a korábbi felvételekből ollóznak össze valamit a mai napra.

TaeMinnek és KiBumnak is nehézkes a búcsúzás, ők se nagyon akarják szabadjára engedni a húgaimat. Egyikük jobban bújik, mint a másikuk. Szinte már nekem fáj nézni őket, nem hogy még át is kelljen élnem. De hát fáj is, hiszen én is a búcsúzás közepén tartok. JinKi megáll mögöttünk, majd előkapja a telefonját, és gyorsan végigpörgeti rajta az ujját, majd ismét ránk néz.

- Ha reggel nyolcra visszaértek mindhárman, akkor nem láttam és nem hallottam semmit sem. Interjúval kezdünk, úgyhogy legyetek itt időben, oké?

- Hyung? – TaeMin csokiszín szeme felragyog a lámpafényben, kis híján a nyakába vetné magát a leadernek.

- Komolyan mondtad, Hyung? – KiBum is meglepetten áll JinKi szavait hallva.

- Nyomás, mielőtt még meggondolom magam! Majd addig a karizmát elverem egy kis játékban – fenéken billenti MinHot, aki tettetett sértődöttséggel pislog vissza az idősebbre.

Egyszerre hajolunk meg JinKi előtt, és köszönjük meg a kedvességét, amivel kitüntet minket, majd sebesen el is hagyjuk a fiúk dormját, és meg sem állunk a mi lakásunkig. A legcsendesebben osonunk el a lakásig, majd egy-egy búcsú puszi után máris bezárkózunk mindannyian a szobáinkba.

Felsóhajtok, ahogy fordul a zárban a kulcs, JongHyun újfent a derekamra vezeti a tenyereit, és magához ölel. Lassan elbukdácsolunk az ágyig, elengedi a testemet, és azzal a lendülettel hátat is fordít nekem. Rögvest lecserélem a ruháimat az alvós cuccaimra, és bebújok a takaróm alá. JongHyun is ledobja a pólóját és a nadrágját, és már kúszik is be mellém az ágynemű alá.

- Gyere, lehetsz most is kis kifli – mosolyogja, és kinyújtja felém a karját.

- Most is fogsz nekem dúdolni? – kérdezem, ahogy közelebb mászok hozzá.

- Fogok. Nektek – suttogja a fülembe, aztán érzékien összeérinti ajkainkat.

Az édes csók után bevackoljuk magunkat a megfelelő pozícióba. Szorosan ölel magához, mellkasa a lapockáimhoz simul, egyik keze a nyakszirtemet támasztja alá, másik keze a hasamon pihen, és gyengéden simogatja a bőrömet. Felsóhajtok, a szemeim lecsukódnak. JongHyun pedig halkan dúdolni kezd. Nem kell várnom az álommanókat, édes-mámoros álomba szenderülök. Boldogság.