26. fejezet

...körülöttem minden hófehér. Hideg van, de mégse fázom. A Namsan Parkban vagyok. Alig merem elhinni, amit látok. Két gyengéd kar átfonja a derekamat, majd egy mellkas simul a hátamhoz. Felnézek az égre, elmosolyodom. Nagy pelyhekben hullik a hó. A két kar szorosabban fonja át a testemet, arcát sállal borított nyakamba fúrja. Mindkét kezemmel a karjaira fogok. Felsóhajtunk. Boldog vagyok... boldogok vagyunk. Mosolygunk...

Furcsa az oxigén, amit a tüdőmbe szívok, és még valami pittyeg is mellettem. Egy puha és meleg tenyér ér az arcomhoz, lassan végigsimít az arcélemen, aztán a kézfejemre simul. Ismerem ezeket az ujjakat, és ezt az érintést is, mégis más. Remeg. Reszket az ismerős kézfej. De miért? Mi történt? Hol vagyok?

Erőt veszek magamon, és lassan sikerül életre parancsolnom a szemhéjaimat. Bár még minden túl homályos előttem, csak foltokat látok, amiket fehérség ölel körül. Pislogok néhányat, hogy tisztábbá váljon előttem a kép.

Fehér falak között találom magam, az oxigén pedig. Nyelek egy nagyot, de mintha sósav csúszna le a nyelőcsövemen, maró érzés fut végig rajtam. A kezemre nézek, amit továbbra is szorít a reszkető kézfej. Azonnal elmosolyodom.

- Hé – suttogja némi mosollyal a hangjában, közelebb fészkeli magát – kis Balcsillagom, jó reggelt.

- Szia. – motyogom kicsit erőtlenül – Szia, dínó.

- Hogy’ érzed magad, Jagiya?

- Hm. Egy kicsit fáradtan. De hol vagyok?

- Emlékszel valamire, Jagiya? – kérdezi remegő hangon.

- Nem igazán. Miért?

- Semmire?

- Hát – megköszörülöm a torkomat, és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre.

- Igen? – ismét az ujjaimra szorít.

Egy megbeszélésen voltam. Igen. Ott volt Minnie és Gigi is. Meg KiBum és TaeMin is. Igen. A kapcsolatukat tárgyaltuk meg, és végül Lee elnök engedélyezte is azt. Igen, emlékszem, mert nagyon boldog voltam a hírtől. Aztán kijöttünk a konferenciateremből, és a lifthez sétáltunk. Nagyon boldogok voltak a húgaim, és persze a fiúk is. Emlékszem arra is, hogy szorosan magukhoz öleltek, aztán elvonultak ünnepelni. Utána pedig.

Ó, igen! Krystal jött a lifthez. Igen! Emlékszem. A fejéhez vágtam minden gondolatomat, és még meg is fenyegettem, aztán jobb híján a lépcsőházat vettem célba. És el is indultam lefelé, de akkor megszólalt a mobilom, MinHo Sunbae keresett. Elromlott a lift, és ezért hívott. Aztán valaki a nevemet kiáltotta, mire én megfordultam. Aztán már csak az ütésre emlékszem.

Nem! Nem lehet! Azt csak álmodtam! Nem lehetett valóság! Nem! Képtelenség! Nem. Nem lehet. Csak egy rossz álom volt az egész. Lehetetlen.

- ... – homályossá válik előttem az arca.

- Jagiya? – az ő tekintete is könnybe lábad.

- JongHyun? – motyogom könnyes hangon.

- Igen, Jagiya? – a kezemre szorít.

- Jong~... JongHyun? J-jong~ - kibuggyannak az első könnyeim.

- Nyugodj meg, Jagiya – felül az ágyra, szabad kezével átöleli a derekamat.

- JongHyun – zokogom.

- Nyugodj meg, Jagiya – elengedi a kezemet, és a másik karjával is átfonja a testemet.

Magához szorít. Arcomat a vállgödrébe temetem, oda rejtem minden könnyemet. Nehézkesen emelem fel a karjaimat, a nyakára kulcsolom őket, és megkapaszkodom. Még szorosabban fonja át rajtam a karjait, még jobban belebújok az ölelésébe. Mindkettőnk teste finoman rázkódik.

Bármennyire próbálta eddig tartani magát, az ő könnyei is útnak indulnak. Orrát a nyakszirtembe nyomja, és abba fojtja a sós cseppeket. Már a pittyegést se hallom olyan erősen, mint eddig. Csak a könnyes hangjait, amik ajkain át távoznak. És az én keserves szipogásomat. Nem tudom visszafojtani a sírásomat, hiába akarom. Nem tudom. Kapaszkodom a nyakába, görcsösen szorítják az ujjaim pólójának gallérját, a testem egyre jobban rázkódik.

Nem vigyáztam rájuk. Megígértem neki, és nem tartottam be az adott szavamat. Megszegtem az eskümet. Pedig csak ennyit kért tőlem. Azt, hogy vigyázzak a babákra. A hercegnőire. De nem tettem meg. Hibáztam. Nem védtem meg őket, pedig ez lett volna a feladatom. Csak ennyi. Vigyázni rájuk. Megóvni őket mindentől. De nem védtem meg őket. Nem tettem meg. És most már nem is tudom őket óvni. Elveszítettem őket. Már nincsenek.

- S-sajnálom – zokogom a nyakába temetve az arcomat.

- Nem a te hibád, Jagiya. – feleli elcsukló hangon.

- De igen. Egyedül az én hibám. Nekem kellett volna vigyáznom rájuk, de nem tettem meg.

- Te nem tehetsz róla, Jagiya.

- ...

- Jagiya? Nem a te hibád.

- ... – próbálom lenyelni a könnyeimet, de nem megy.

- Jagiya, kérlek. Nem tehetsz róla. Hallod?

- ...

- Szépen kérlek. Jagiya. Nem te tehetsz a történtekről.

- Csakis én tehetek róla. Az én hibám. Meg kellett volna védenem őket, de nem tettem.

- Ne okold magad a történtekért, Jagiya – suttogja a fülembe.

- Könyörgöm, ne haragudj rám! Annyira nagyon sajnálom. Nem akartam. Nem ezt akartam. Én akartam őket. Mindennél jobban. Kérlek. Kérlek, ne haragudj! Könyörgöm!

- Ne kérj bocsánatot, mert nincs miért. Nyugodj meg Jagiya.

- Ne haragudj! Könyörgöm, bocsáss meg nekem!

- Nem haragszom, Jagiya. Nem a te hibád.

- De igen! Az enyém! Egyedül az én hibám! Én tehetek róla!

- Csak egy baleset volt, Jagiya. Te nem tehetsz róla.

- DE IGEN! – zokogva felkiáltok.

Lazít az ölelésén, és picit eltol magától. Homlokával megtámasztja az én homlokomat. Könnyes tekintete még inkább sírásra fakaszt. Fáj így látnom. Én okoztam a fájdalmát. Tudom, hogy mennyire vágyott rájuk. Tudom, hogy mennyire boldog volt. Boldogabb, mint bármelyikünk. Elvettem a boldogságát. Megfosztottam tőle. Elveszítettem a hercegnőit.

Végleg átszakad bennem a gát, a fájdalom utat tör magának. Keservesen zokogok, JongHyun könnyei is ismét elerednek. Megint magához szorít, fejét a vállamra hajtja, a nyakába bújok. Újra egész testünkben rázkódunk. Kapaszkodom és húzom magamhoz, miközben ő is egyre erősebben öleli a derekamat.

Hosszú és néma percek telnek el. Csak a sírásunk hangjai verődnek vissza a fehér falakról. Ha visszaforgathatnám az időt, megtenném. Megvárnám MinHo Sunbae-t. Vagy nem fordulnék a hang irányába. Bármit megtennék, hogy ne így legyen. Akármit. Csak velem legyenek. Velünk legyenek a hercegnői. Odaadom az életemet is, ha kell, csak itt legyenek neki. Megtennék mindent. Nem érdekel, hogy mi az ára, megfizetem.

Elengedi a derekamat, és megint eltol magától. Minden könnycseppet letöröl az arcomról, aztán a sajátjait is felszárítja picit. Az újabbakat ujjbegyeivel tünteti el a bőrömről. Bármennyi indul útnak, egyik sem éri el az arcélemet. Megállítja mindet. Újra és újra.

Halkan szipogok, finoman a hátamra fektet. Nem ül vissza a székre, újfent a kezemre fog, és összekulcsolja az ujjainkat. Mélyen a szemembe néz, rémülten járatom a tekintetemet könnyes szempárjában. Tudom, hogy mi következik most. Most. Most elválnak majd az útjaink. Nincs tovább. Ennyi volt.

- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az első találkozásunk napja az egyik legkedvesebb emlékem? – suttogja halvány mosollyal ajkain.

- Emlékszem – suttogom még kissé könnyes hangon.

- De nem a legkedvesebb – erősebben látszik a halvány mosoly, de még csak féloldalas a görbület.

- Hm? Hogy’ érted?

- Egy bizonyos napig az volt a legkedvesebb, amikor a próbateremben elhallgattattalak.

- I-igen? Mire akarsz kilyukadni?

- Aztán az a nap lett az egyik szívemhez közelálló, amikor féltékeny voltál Key-re, és azt akartad, hogy bizonyítsak neked.

- Öhm – nagyot nyelek, az arcom vörösen izzik a szavaitól.

- De most mégis van egy másik nap, ami mindennél kedvesebb, és soha nem akarom elfelejteni – mindkét kezemet megfogja, és összekulcsolja a másikkal is az ujjait.

- Mire gondolsz? – értetlenkedek.

- Amikor feljöttél hozzánk a másik két lánnyal, és elmondtad, hogy várandós vagy. – szabaddá teszi jobb kezét, és a hasamra simítja, felsóhajtunk, egyetlen kóbor könnycsepp gördül végig mindkettőnk arcán – A legcsodásabb napom volt, és ez a nap is az. Legalább olyan csodás, mert te itt maradtál nekem. Itt vagy nekem.

- JongHyun... én...

- Nem tudom, hogy mit szeretnél most, vagy mit tervezel egyáltalán. De én melletted szeretnék lenni.

- De most már nincs rá okod, hogy velem legyél – motyogom lesütött szemmel.

- Azt hiszed, hogy csupán a kötelesség beszélt belőlem akkor is meg most is? – határozatlanul biccentek egyet – Tévedsz. Soha nem kötelességből akartam veled lenni, Sung-ah. Soha egyetlen pillanatig sem az vezérelte egyik tettemet sem.

- JongHyun~

- Kellesz nekem úgy, ahogy vagy, kis Balcsillagom – elmosolyodik, homlokát az enyémnek támasztja. – Légy az én kis Balcsillagom mindig, és ragyogj nekem szüntelenül. Rendben? Hadd tegyelek egy igazi Aranycsillaggá. Megengeded nekem? – piciket bólogatok válaszul – Szeretlek, SungYeon-ah!

- Én is téged. Már az első találkozásunk óta.

- Reméltem is – elmosolyodik, végül megszünteti a távolságot ajkaink között.

Lágyan és szeretetteljesen érinti össze párnáit az enyémmel, halk sóhaj szökik át rajta. Mindkét tenyerét az arcomra teszi, és ujjaival cirógatja tovább a bőrömet. Átölelem a derekát, és közelebb csúszok hozzá. Ő is mozdul felém egy picit.

Jobb keze a tarkómra siklik, bal kezét a csípőmre vezeti. Szorosan ölel a testéhez. Összekulcsolom a karjaimat a nyakán, és minden érintésébe belesimulok. Nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de nem lehetek elég hálás. A történtek ellenére is kellek neki, és mellettem akar lenni. Soha nem fogom tudni ezt megköszönni neki. A hátralévő életem minden egyes napja kevés lesz hozzá, hogy hálát adjak, amiért megmentett. Az édes csókot lassanként elmélyíti, finoman fogai közé fogja párnáimat, aztán elengedi.

Figyelmes kopogtatás szakítja félbe a csókunkat, nehézkesen szakadok el JongHyuntól. Még egy puszit nyom a számra, majd visszaül a székre, én pedig újra hátra dőlök. Alig egy pillanattal később nyílik is az ajtó, és lép be a kórterembe imádott Bátyám.

Igyekszik nyugodt maradni, bár nem nagyon tudja leplezni az érzéseit. JongHyun a jobb kezemre szorít picit, apróbb mosolyt erőltetek magamra, hogy ezzel is megnyugtassam a Bátyámat.

- Hogy’ vagy, Yeonnie? – leül mellém az ágyra.

- Jobban vagyok, Oppa.

- Egész biztos? – bólintok – Jól van. Te is jól vagy? – JongHyunra néz.

- Igen, Hyung, köszönöm.

- Az előbb találkoztunk a folyosón az osztályvezetővel, azt mondta, hogy mindjárt jön.

JongHyun ujjaira markolok, rémülten nézek rá. Másik kezével is megfogja a jobb kezemet, Oppa a bal kézfejemre simítja a tenyerét. Kérdezném, hogy mire célzott az iménti többes számmal, de ismét nyílik az ajtó, és a Húgaim és imádott párjaik lépik át a küszöböt. Kisírt szemekkel. Ők is az állapotomról érdeklődnek, amire készséggel válaszolok is. Körém gyűlik a kis csapat, egy pillanatig sem érzem magam egyedül.

Még egyszer kopogtatnak az ajtón, ezúttal MinHo és JinKi Sunbae csatlakozik hozzánk. MinHo Sunbae lehajtott fejjel áll meg az ágy lábánál, JinKi is nagyokat sóhajtozik. Ha jól gondolom, akkor most épp MinHo okolja magát. JongHyunra nézek, rögvest megérti, hogy mit szeretnék. Felkel mellőlem, és MinHohoz sétál. Mellém kíséri, és a székbe nyomja.

- Nagyon sajnálom, SungYeon-ah! Ha tudnám, akkor~

- Köszönöm, Sunbae! – megfogom a kezét, és megszorítom – Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

- Ha bármiben tudok segíteni, akkor kérlek, keress vagy szólj! Bármikor! Bármiben!

- Mindannyian itt vagyunk neked, SungYeon-ah! – szólal meg a SHINee leadere is.

- Köszönöm, hogy mind itt vagytok velem!

Sorban megölelnek, megpuszilgatnak és megszeretgetnek. A két lány a legtovább. Egyikük sem akar elengedni, és nekem is nehezemre esik az elválás. Végül az orvos kopogtatása az, ami az ölelés lazítására kényszerít minket. JongHyun visszaül mellém, a másik oldalamra pedig Oppa ül. A többiek körbeállják az ágyat. Szükségem van mindegyikükre.

- Ezek szerint nem gond, ha a barátai is hallják? – kérdezi monoton hangon.

- A családom előtt nincsenek titkaim – bólint megértésül.

- Rendben. Akkor. – vesz egy nagy levegőt, majd hosszan kifújja – Mindent elkövettünk, de sajnos csak az egyik magzat életét tudtuk megmenteni.

- ... – nagyot nyelek.

- Yoo Doktornő? Ez most akkor mit jelent? – JongHyunnak se sikerül mindent megértenie.

- Az ikermagzatok közül az egyiknek tudtuk megmenti az életét. A másik sajnos az esés következtében meghalt. De csodával határos módon egyikük életben maradt. Viszont a kisasszonynak a hátralévő időben kímélnie kell magát, hogy a másik magzat megmaradjon, és ki tudja hordani.

- Úgy lesz, Yoo Doktornő! – jelenti ki határozottan Yesung.

- A páciensnek lassan pihennie kellene, kérem, ne maradjanak túl sokáig. Ha rendben lesznek a leletei, akkor néhány nap múlva hazamehet majd. De addig kérem önöket, hogy kíméljék a beteget!

- Igen, Yoo Doktornő! – tökéletes összhangban válaszolnak, én nem tudok megszólalni.

- Menjünk! Hagyjuk magukra őket! – Oppa kérésére JongHyun kivételével mindenki kimegy a szobából.

- Seonmul – sóhajtja mosolyogva.

- JongHyun?

- Seonmul. Ez lesz a hercegnőnk neve. Seonmul.

- Amit csak szeretnél – válaszolom, lassan feljebb emelkedik, és ismét egy hosszú csókban egyesülünk.

Találóbb nevet nem is választhatott volna. Ajándék... egy igazi Ajándék.

25. fejezet

Hangos és egyben magabiztos kopogtatás érkezik a bejárati ajtótól. Kicsit előbb jött el a dolog, mint amire én valójában fel voltam készülve. De a lányok is szerettek volna még pár percet igényelni. Az arcukról mindenképp ezt tudtam volna leolvasni.

Felemelkedem a kanapéról, és az ajtóhoz indulok. Mielőtt még lenyomnám a kilincset, és beengedném a vendégünket, a lányokra nézek. Egymás derekát szorítják, és szinte kocsonyaként reszketnek. Eszembe jut, amit MinGi mondott; ha nincs Krystal, akkor nincs ez az egész helyzet. De csak fussak össze ezzel a féltékeny és számító fruskával! Csak kerüljön a szemem elé, úgy éljek, nem köszöni meg, amit tőlem fog kapni!

Megértően biccentek kettőt a lányoknak, majd veszek egy nagy levegőt, és végre ajtót nyitok a kint várakozónak. A fiúk menedzsere álldogál a küszöb előtt, meglehetősen haragos szemekkel pislog befelé.

Illedelmesen meghajolok előtte, épp csak megmozdítja a fejét köszöntésként. A két lányra vezeti szigorú tekintetét, feléjük is biccent egy egészen aprót. A leginkább jelzi, hogy máris kövessük, és ne vesztegessük tovább a drága idejét.

Elindul a lifthez, mi pedig szorosan sétálunk mögötte. A fiúk sehol. Vagyis gondolom, hogy ők már lent vannak a konferenciateremben, miután kellő mértékű fejmosásban részesültek. Gondolom, hogy Lee elnök is hamarosan befut. Idegesen pakolom a lábaimat egymás után, jobb kezem a hasamon pihen.

Most nem rólunk lesz szó JongHyunnal, de mégis rettegek, hogy ugyanezt kell majd nekünk is végigcsinálnunk. Ráadásul nekem nehezebb körülmények között kell ezt megtennem, mert felelőtlen voltam. Ami nem teljesen igaz, mert becsúszott. A védekezés mellett.

Elérünk a konferenciateremhez, aminek az ajtaja résnyire nyitva áll, de semmiféle hang nem szűrődik ki rajta. A menedzser udvariasan előre enged a lányokkal, és maga után be is húzza a térelválasztót.

A két fiú az ablakokon bámul kifelé, de amint meghallják a súrlódás hangját, azonnal elfordítják a tekinteteiket a külvilágról, és ránk néznek. Én a helyemre ballagok a sarokba, a két lánynak földbe gyökereznek a lábai. Egymás ujjait szorongatják, és úgy próbálják tartani a lelket a másikban.

Elsőként TaeMin lép el az ablaktól, és sétál egyenesen MinYounghoz. Szótlanul a karjaiba vonja az idősebbik húgomat, és erősen magához öleli. De szinte azonnal követi a példáját KiBum is, és egy homlokra adott puszi után, ő is átfonja a karjait MinGi testén. A lányok reszketve emelik fel a karjaikat, de amikor átkulcsolják a srácok nyakát, úgy kapaszkodnak beléjük, mintha ők lennének a biztos kikötő a viharos tengeren. Belebújnak a másik nyakába.

Felsóhajtok. Mindkét tenyeremet a hasamra csúsztatom, és megsimogatom a pocaklakókat. Próbálok nyugodt maradni, mert ez a helyzet rájuk is kihat, és nem szeretném, ha bajuk esne az idegességem miatt. Ha mellettem lenne JongHyun is, hamarabb megnyugodnék, és nem lenne semmi, ami felzaklatna. De ő most nincs itt. Ezt most egyedül kell végigvinnem.

TaeMin megemeli egy kissé a fejét MinYoung vállgödréből, a tekintetünk találkozik. Magabiztos és nyugodt. Semmi nem zökkentheti ki ebből az állapotából. Látszik rajta, hogy véghezviszi azt, amiért jött, és semmi nem tántoríthatja el őt a céljaitól. Valamit suttog MinYoung fülébe, aki aprókat biccentgetve felel a suttogásra. Kicsit még belebújik a maknae nyakába, végül lefejti a nyakáról a végtagjait, és ellépnek egymástól.

TaeMin mosolyogva sétál hozzám, végül leguggol elém. Nagyokat pislogok rá, nem igazán tudom, hogy mit is szeretne most tőlem. Elvégre neki MinYoung mellett a helye.

- Hyung megkért, hogy ezt adjam át neked, SungYeon-ah. – mosolyogja.

- Mit?

- Ezt – felemelkedik, és egy lágy puszit ad a homlokomra.

Elmosolyodom. Jó dolga van a húgomnak, azt hiszem. Látszatra is nagyon puhának tűnnek TaeMin ajkai, de így érezni, még jobb. Irigylem... de csak egy nagyon-nagyon kicsit. Csak egy hangyányit. Nekem még jobb.

- Köszönöm, TaeMin-shi! – szólalok meg a törődő puszi után, és kinyitom a szemeimet.

- Csak teljesítettem Hyung kérését.

- Akkor mondd meg, kérlek a Hyungodnak, hogy neki is köszönöm.

- Megmondhatod majd te is neki, SungYeon-ah, mert a megbeszélés után majd szeretne veled találkozni.

- Neked is mondom, és neki is megmondom majd.

- Helyes.

Finoman megsimogatja a felkaromat, és mosolyogva visszaballag MinYounghoz, hogy ismét nyugtató ölelésbe vonja őt. Jó nekik. És nekem is az, mert JongHyun még így is gondol rám. Ránk. Bár nem tudok annyira megnyugodni, mintha ő adta volna a puszit, de azért egy picurit használt. Újabb mély sóhaj szakad fel belőlem, végül KiBum áll elém.

Hasonló pillantásokat intézek felé is, éppen olyanokat, mint TaeMin esetében. Lehet, hogy JongHyun vele is küldött valamit? Megfogja a csuklóimat, és óvatosan felhúz a székről. Magához ölel.

- Én is küldetést teljesítek. – mosolyogva a fülemhez hajolva.

- Értem. – felkuncogok.

- Tudom, nem olyan, mint Hyung ölelése, de azért talán egy picit hasonlít.

- Irigylem a kisebbik húgomat – súgom a fülébe, mire most KiBum kuncog egy aprót.

- Minden rendben lesz, SungYeon-ah! – bólogatok KiBum nyakába bújva – Velünk is és veletek is. Senki nem bánthatja a húgaidat, SungYeon-ah.

Kibújok a Díva nyakszirtjéből, és kérdőn pillázok rá. Nem igazán értem az utolsó mondatát. Mire gondolhatott vajon?

- Vigyázunk a lányokra, és nekik nem eshet semmilyen bajuk, SungYeon-ah! Ahogyan Hyung fog rátok vigyázni.

- ...

- Megyek vissza Gigihez, mert reszket, mint egy ázott kismacska.

KiBum még egyszer magához szorít, aztán elveszi a derekamról a karjait, és visszasétál MinGihez. Azonnal magához öleli, és ugyanazt a pózt veszik fel, mint korábban.

A menedzser szótlanul és bármiféle reakció nélkül nézte végig az eseményeket. Nem tudom, hogy ez most jót akar-e jelenteni, vagy nagyon rosszat. Mert ellenkezhetett is volna akár a fiúk ölelkezése ellen, de nem tette. Még csak nem is krákogott, vagy ilyenek. Semmi. Baltaarccal ülte végig ezt a pár percet.

Visszacsücsülök a helyemre, az ölelkező párosok lassanként lazítanak a szorításaikon, és lefejtik a másikról végtagjaikat. Ahhoz a hosszúkás asztalhoz ballagnak, melynél a menedzser is kényelembe helyezte magát. Közvetlenül az asztalfőhöz eső legközelebbi székbe. TaeMin az azzal szemköztit választja helyéül, és rögvest maga mellé ülteti MinYoungot is.

KiBum és MinGi átsétál a menedzser oldalára, és a melletti székre telepszik le a csapat Dívája, MinGi pedig KiBum másik oldalán foglal helyet. Már csak Lee elnök hiányzik. A menedzser az asztalra teszi a telefonját, alkarjaival megtámaszkodik a falapon, majd egy újabb torokköszörülés után lazít a feszes nyakkendőjén.

Most még a szokottnál is idegesebb vagyok, mert túlontúl részese vagyok a történteknek. A húgaimról van szó. Ráadásul én is belehabarodtam az egyik Idolba. Nem is akármelyikbe, és viszonyt kezdtem vele, plusz még várandós is vagyok. Ez csak az igazán idegőrlő. Aggódom nagyon a lányok miatt. Talán még jobban, mint ők maguk iránt. Még a fiúk vonásai is nyugodtabbak.

A tizennegyedik idegtépő csendben töltött perc után nyílik a konferenciaterem ajtaja, és belép rajta Lee elnök. Ellentmondást nem tűrő tekintetét végigvezeti a kis csapaton, és rajtam áll meg pillantásával. Az asztal felé biccent.

- Jöjjön maga is, Kim SungYeon! – tovább indul, én pedig a szólításra felpattanok a székről.

Egyszerre ülünk le. Lee elnök az asztalfőre, én pedig két székkel arrébb MinYoungtól. A szívem lüktet a bordáim között, mindkét kezem finoman remeg az ölemben. Lee elnök megköszörüli a torkát, hörpint egyet a kezében szorongatott ásványvízből, majd KiBumra néz.

- Mikor kezdődött a dolog? – kérdezi monoton hangon.

- Nem túl rég. Talán pár hete, Lee elnök.

- Komoly vagy szórakozás?

- Lee elnök, kérem, ne MinGire nehezteljen~

- Feleljen, Kim KiBum! Komoly vagy szórakozás? Meddig fog tartani?

- Nem szórakozást látok a kapcsolatunkban, Lee elnök. És nagyon remélem, hogy minél tovább fog tartani köztünk ez a dolog.

- Mikor kezdődött a dolog? – intézi szigorú szavait ezúttal TaeMinnek.

- Alig pár hete, Lee elnök. Talán egy kicsit előbb.

- Komoly vagy szórakozás? – ismét kortyol egyet az üvegből.

- Komoly szándékaim vannak MinYounggal, nem kalandot keresek, hanem~

- A szerződésük tartalmaz néhány kikötést a párkapcsolatokat illetően. Miszerint engedélyeztetniük kell minden viszonyt, és amíg az nincs elbírálva, nem létesíthetnek semmilyen kapcsolatot egymással a felek. Kikötöttük a kort is ilyen szempontból. Miért nem keresett meg az első alkalommal? – KiBumra vezeti a tekintetét.

- Sajnálom, Lee elnök, hibáztam, de kérem, hogy~

- Miért nem keresett meg, Kim KiBum?

- Nem tudom, Lee elnök.

- Ön miért nem fordult hozzám, Lee TaeMin?

- Nem tudom, Lee elnök.

- Akkor mi az, amit tudnak az urak? Nem tudják, hogy meddig tart majd ez a kapcsolat, ahogyan azt se tudják pontosan, mikor is kezdődött ez a viszony maguk között. De még arra se hajlandóak válaszolni, hogy miért nem kerestek meg engem a kezdetkor. Ez esetben mit tudnak az urak? – felkel a székből, ökleivel megtámaszkodik az asztalon.

Lee elnök vonásai nem változtak. Továbbra is szigorúan néz a két fiúra, a lányokat egyetlen kósza pillantásra se méltatja.

- Szólhatok, Lee elnök? – a menedzser emeli fel mutatóujját, és kér engedélyt a beszédre.

- Szóljon. – bólint.

- A két fiú valóban hibázott abban, hogy nem szólt Lee elnöknek a viszonyairól, ellenben arra az elnök se várhat magyarázatot, hogy meddig tarthat ez a kapcsolat a felek között. Hiszen ezt még egy hétköznapi ember se tudja megválaszolni.

- Mire akar kilyukadni?

- Arra Lee elnök, hogy megérdemlik a fiúk a magánéletet. Nem volt velük gond, nem volt rájuk panasz az eltelt idő során. Mindig kerülték a nyilvánosságot, és eleget tettek minden feltételnek, amit a szerződésük tartalmazott. Ezúttal valóban kissé felelőtlenül viselkedtek, Lee elnök, de fiatalok. Ahogyan mindannyian voltunk fiatalok és fesztelenek.

- Nem mentség a szerződésszegésre.

- Szigorúan véve nem szegtek szerződést, Lee elnök. Betöltötték a huszonegyedik életévüket mindketten, csak az előtte lévő évekre szólt a kikötés. Egyik fiú se kezdhetett kapcsolatot engedély nélkül, míg nem töltötte be a szerződésben foglalt kort.

- Mi a helyzet a hölgyekkel? Nekik is van szerződésük.

- De az ő szerződéseikben nem határoztuk meg a kort, Lee elnök. Csak az Idolok érintettek jelen pillanatban.

- Tud másik tag viszonyáról is, amire nem derült fény? – összeszorul a gyomrom, a lányok lopva néznek rám.

- Nem, Lee elnök. Csak Kim úrnak és Lee úrnak van jelenleg viszonya a csapatból. Bár Kim JongHyunnal ez ügyben nem tudtam beszélni, mert dolga akadt.

- Akkor kérdezzen rá annál a fiúnál is! Még a mai nap folyamán! – összerezzenek, azt hiszem, hogy az értekezlet után mehetek csomagolni.

- Igen, Lee elnök. Személyesen fogunk Lee elnök elé járulni mindketten.

- Tehát, ami az urakat illeti – a két fiú megszorítja az asztal alatt a lányok kezeit. – Ugyan mélységesen megsértettek azzal, hogy nem jelezték a dolgot személyesen, és hírből szereztem tudomást önökről és a kapcsolataikról, viszont a menedzser úr szavait megfontolva hozom most meg a döntést. – nagyot nyelünk mindahányan – Kim KiBum és Lee TaeMin! – a két fiú felemelkedik a székből, és udvariasan meghajol – Engedélyezem a kapcsolatukat a cégen belül, de amíg nyilvánosságra nem hozzuk hivatalosan, addig kerüljék a feltűnést! A maguk érdekében!

- Igen, Lee elnök! – egyszerre szólalnak meg, és dőlnek is derékszögbe a mondat végén.

- Most mehetnek! A részleteket a menedzserükkel fogom megbeszélni! Jó munkát a mai napra!

- Igen, Lee elnök!

Ismét meghajolnak, majd maguk után húzzák a párjaikat, és elindulnak az ajtóhoz. Sietve emelkedem fel én is, és követem őket. Annyira ideges voltam végig, hogy arról a nyamvadt jegyzőkönyvről is megfeledkeztem! De most a legkevésbé tud izgatni. Végre rendeződött a lányok kapcsolata.

A konferenciateremből kilépve TaeMin és KiBum egyszerre öleli magához a húgaimat, és csókolják is meg mindkettejüket. Egy pillanatra belepirulok a látványba, és kicsit a mellkasom is szorítani kezd. Jó lenne most belebújni valakinek a karjaiba egy kis időre, hogy megoszthassam vele az örömömet. De sajna nincs rá lehetőségem, így ismét magamat ölelem át. Pontosabban szólva, a pocaklakókat.

De mintha megéreznék a pillanatnyi magányomat, mind a négyen hozzám sietnek, és átölelnek. Egy körbe zárnak, és elárasztanak a szeretetükkel. Már nem is annyira szűkös a mellkasom, és máris van kivel megosztanom az örömömet. Igyekszek mindenkit átölelni, és viszonozni az érzéseket, nagyjából sikerül is.

A csoportos szeretetkinyilvánítás után a két Idol udvariasan elrabolja mellőlem a húgaimat, és egy kis magánéletet iktatnak be két hajtás közé. Na, most vagyok csak igazán irigy. Mosolyogva megyek a fémszörnyeteghez. Alig várom, hogy végre JongHyun karjaiba bújhassak egy kicsit. Megnyomom a hívó gombot, és összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt. Várok és várok. És még mindig várok. Türelmes vagyok. Egy darabig. De azért az én türelmem is véges tud lenni.

Harmincnégy perc kitartó szobrozás után sem érkezik meg az a nyamvadt felvonó, így inkább a lépcsőt választom. Épp fordulok is a megfelelő irányba, és lépek is egyet, amikor tűsarkak hangját hallom meg nem túl messze. A hátam mögül érkezik, majd egy lélegzetvétellel később vékony és számomra idegesítő hang csatlakozik a kopogáshoz.

Már nem is annyira érdekes ez a lift meg a késése. Hirtelen elfeledkezem, hogy valójában merre is akartam indulni az imént. Ismét fordulok egyet, és a tipegők gazdájával találom magam szemben. Végignézek az alakján. A fejemre az undor és az utálat a szokottnál is előbb ül ki, nem bírom visszafogni magam.

- Volt bármi okod, hogy ezt csináld? – morgok egyet, miközben összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt.

- Parancsolsz, SungYeon-ah? – sipítozik, és rám néz birka szemekkel.

- Volt bármi okod, hogy ezt csináld?

- Micsodát? A hajam? – beletúr a tincseibe, és kicsit igazít rajtuk – A koordinátor találta ki az új stílust~

- Leszarom a frizurádat! Miért kellett ez csinálnod KiBummal?! Ennyire irigyled mások boldogságát?!

- SungYeon-ah? – ez a sipákolás elviselhetetlen – Nem értem, hogy miről beszélsz! Mit csináltam én KiBummal?

- Annyi nincs benned, hogy tiszteletben tartod mások érzéseit? Mert te valamit a fejedbe veszel, és aszerint cselekszel, igaz?! Mert szerinted az a helyes! Hát most megszívtad!

- Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz, SungYeon-ah – a csípőjére teszi a kezeit.

- Te csak ne becézgess engem!

- Akkor legyen. Én kedves akartam lenni hozzád, SungYeon, de ha te mindenképp ezt a hangnemet akarod megütni, beszélhetünk így is. Amit tettem, azt megtettem. Most se tenném máshogy! - idáig bírom tartani magam.

- Jól figyelj rám, Jung SooJung! – az arcába hajolok, ami láthatóan meglepi – Ha csak eszedbe jut még egy ilyen, letépem a körmeidet és megetetem veled őket. Ha csak egy szóval is ártani mersz a lányoknak vagy KiBumnak és TaeMinnek, én levadászlak! Éjjel fogok belopózni a szobádba, és mérges kígyót dugok az ágyadba, amíg te alszol! Elég világosan fejeztem ki magam?

- S-sung~? – motyogja könnybe lábadt szemekkel.

- Amit mondtam, megmondtam! – hátrébb húzom a fejemet, és magabiztosan elindulok a lépcsőház felé.

Hiába képzeltem el többször, hogyan és miként fogom lerendezni Krystalt, valahogy sikerült megtartanom azt a cseppnyi nőiességemet, és közben elég fenyegető tudtam maradni. Mert észrevehetően remegett a közelemben. Remélem, nem kerül sor a későbbiekben ilyen és ehhez hasonló fenyegetésekre, de ha igen, akkor kell találnom egy állatkereskedést, ahol tartanak áspist.

Lenyomom a lépcsőház ajtajának kilincsét, kezdetét veheti egy kis testmozgás. Óvatosan szedem lefelé a fokokat, persze pont most kell megcsörrennie a telefonomnak is, mert miért ne? Egy pillanatra eszembe jut a veszélyes játékunk JongHyunnal, amit alkalmanként űztünk errefelé, azonnal mosolyra áll a szám.

Előhúzom a mobilt a zsebemből, a kijelzőre pillantok. Ennyire gyorsan terjednek a hírek? MinHo száma villog a parányi képernyőn, fogalmam sincs, hogy miért kereshet. Lehet, hogy JongHyunnak lemerült a telefonja? Az kizárt! Igazi kocka! Soha nem merült még le neki az a vacak. De akkor mi történt? Vagy csak szimplán ő van soron a felvigyázásban? Vele is küldött valamit az a cuki dínó?

Megállok a lépcsőfok szélén, és a hosszas merengésem után végre a fülemhez emelem a készüléket. Mosolyogva szólok bele.

- MinHo Sunbae? Miben segíthetek?

- SungYeon-ah, a lift nem működik.

- Tudom, Sunbae.

- JongHyun Hyung megkért, hogy keresselek meg, ha már itt rohangálok, nehogy megcsússz a lépcsőn. Merre vagy, SungYeon-ah?

- A lépcsőházban sétálok lefelé. De nem kell miattam fáradnod, Sunbae! Mindjárt~

- SUNGYEON! – felvisít egy vékony hang, hirtelen fordulok annak irányába.

- SungYeon-ah? SungYeon? Su~

Még hallom, ahogy MinHo szólongat a vonal túloldalán, de már nem tudok válaszolni. Tompa ütést érzek meg a fejemen, aztán az oldalaimon és a combjaimon egyaránt. Aztán megint a fejemnél érzem, és utána megint az oldalaimon és a karjaimnál. Az utolsó ütés után a karjaimat a hasam köré fonom, végül rám borul a sötétség...

24. fejezet

Ahogy átlépem a lakás küszöbét, megfagy bennem a vér. Kapaszkodok még a kilincsbe, de arra se vagyok képes jelen pillanatban, hogy megmozduljak. MinYoung és MinGi a kanapét támasztja. A tekinteteik kissé rémültek, de ugyanakkor valami más is fénylik ezekben a szempárokban. Mi a fene történt?! Lebuktunk?! Csak nem!!! Nem lehet!!! Vagy mégis?! Mind a hárman, vagy csak én és JongHyun? Vagy ők? Mindketten?

Felsóhajtok, végre sikerül elengednem a kilincset, és beljebb tudok lépdelni a dormban. Megállok a lányok előtt, felváltva járatom a tekintetemet közöttük, és próbálom megfejteni a saját kérdéseimet. Először MinYoung sóhajt fel, aztán pedig MinGiből szakad fel egy mély lélegzetvétel. Nyelek egy nagyot.

- M-mi történt? – motyogom, miközben hol MinYoungra nézek, hol pedig MinGi szempárjába merülök.

- Unnie – sóhajtja az idősebb.

- Igen? – elcsuklik a hangom – Lebuktunk JongHyunnal? Kiderült minden?

- Nem – MinGi rázza vízszintes irányban a fejét.

- Ti buktatok le Key-el? – tanácstalanul vonja fel a vállát, és pillant MinYoungra, majd egyszerre néznek rám – Vagy rólatok derült ki minden TaeMinnel?

- Öhm – szusszant egyet MinYoung.

- Inkább ülj le, mielőtt még összeesel – MinGi karol belém, és ültet is le a kanapéra.

Leguggolnak elém, egyik kezüket a térdeimre csúsztatják. Egyszer egymásra néznek, egyszer pedig rám pislognak. Ha nem én buktam le, és nem is ők, akkor mi a franc van? Olyan kétségbeesetten pilláznak rám, mintha valami súlyos dolog történt volna. Meghalt valaki?! Már nem tudok mire gondolni, teljesen megrémisztenek ezek ketten!

- Igen? Elmondanátok végre, hogy mi van? De mielőtt még átmegy rajtam egy szívinfarktus!

- Lee elnök – kezd bele kissé ideges hangon MinYoung – szóval, Lee elnök. Lee elnök~

- Mi van az elnökkel?!

- Szeretne beszélni – motyogja halkan –, mindkettőnkkel. De neked is ott kell lenned.

- Be-beszélni? Miről? Mi történt?

- A helyzet az, hogy a Dívával – MinGi hirtelen a füle tövéig vörösödik –, szóval KiBummal épp fent voltunk nálam, és ruhákat próbáltunk.

- Igen?

- Egyik ruha következett a másik után, és persze hozta a formáját, kellette magát előttem, aminek egyre nehezebben álltam ellen – nyel egy nagyot, az arca már hihetetlen módon lángol.

- Igen? – pillázok nagyokat.

- Hát. Szóóóval. Az történt, hogy ééén – lesüti a szemeit, és vesz egy nagy levegőt a folytatáshoz –, nem bírtam tovább, és amikor megint póló nélkül állt velem szemben, nekiugrottam.

- Az mit jelent? Mit értesz az alatt, hogy nekiugrottál?

- Rávetettem magam, és a szemközti falhoz nyomtam. Utána pedig minden jött magától, vagyis csak jött volna, ha nem zavarnak meg minket – motyogja elcsukló hangon.

- Ki látott meg titeket? – pislogok nagyokat.

- Hm. Hát. Épp az F(x)-es lányokra készültem volna fel, mielőtt még KiBum tette volna a dolgát, így közülük nyitottak ránk.

- Ki? – elkomolyodok, most még ölni is képes lennék, de nagyon – Ki volt az, Gigi? – ismétlem meg a leghatározottabban.

- Krystal – sóhajtja alig hallhatóan.

A név hallatán a hideg is kiráz. A kezdettől fogva nem kedveltük egymást, és most se tartozik a kedvenceim közé. Ahogyan ő se szívlel engem túlzottan. Nem igazán hatott meg, hogy Miss Hisztérikának nem én vagyok a kedvence, és annak ellenére sokat kell velem dolgoznia. Túléltem azokat a pillanatokat Ambernek és Sullinak hála. De ez most nagyon mellbe vág. Jobban mondva felnyomja bennem a pumpát.

MinGi vállára teszem a bal kezemet, és finoman megszorítom. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, ahogy tekinteteink találkoznak. Az az átkozott némber. Szinte biztos vagyok benne, hogy az első dolga az volt, hogy megkereste a menedzserüket, ők meg a fiúk menedzserét, és együtt mentek fel Lee elnökhöz. Biztos vagyok benne!

- Beköpött titeket az a lúvnya? – kérdezem mérhetetlen gyűlölettel a hangomban.

- Öhm. Olyasmi – felsóhajt – Először csak pupillázott, és alig akart hinni a szemének, aztán meg szó nélkül kirohant a teremből.

- Gondolom, futott árulkodni a menedzserüknek.

- Minden bizonnyal, mert alig kaptuk fel a ruháinkat, és próbáltuk menteni a menthetőt, már KiBumék menedzserével együtt jöttek vissza hozzánk.

- Tudtam! De kitépem ennek a rüfkének az összes haját! – felkelek a kanapéról mérgemben, de a lányok egy lendülettel visszanyomnak rá.

- Várj, Unnie! Ez nem minden!

- Miért? Mi van még?! Mit csinált még ez a riherongy?! Megtépem, esküszöm! De nagyon! Vagy nullásgéppel esek neki a fürtjeinek! Kicsinálom!

- Unnie! Nyugi! Csillapodj, a te állapotodban~

- Most a legkevésbé tud érdekelni az állapotom, de valószínűleg ők is épp olyan idegesek, mint én!

- Ők? Kik? – kérdezik egybehangzóan – Unnie?

Basszus! Annyira elragadott a hév, hogy még arra se figyeltem, miket mondok. De most már nem tudom visszacsinálni. Mert nem mondhatom, hogy félrebeszéltem.

- Unnie? – szólít meg előbb MinGi.

- Hah? – pislogok vissza.

- Kik? Milyen őkről beszéltél?

- Öhm. Majd elmondom, de folytassátok!

- Fejezd csak be szépen a gondolatodat! Miért beszéltél többes számban? – néz rám nagy szemekkel MinYoung.

- Majd befejezem, ha megbeszéltük a ti gondjaitokat! Mi van még?!

- De most nem dumálod ki magad semmivel! Mindent elmondasz! – fenyegetőzik halvány mosollyal az idősebbik.

- Igen. Elmondok mindent. De most ti beszéljetek! Mi van még?!

- Szóval – kezd bele ezúttal MinYoung –, a fiúk menedzsere természetesen átrángatta KiBumot a dormjukba, éppen elkapta az összes srácot, és maradásra parancsolta őket. Azonnal rákérdezett KiBumnál a dolgokra, és persze a fiúkat is számon kérte. JongHyun viszont veled volt még, így ő megúszta.

- Elmondta Bummie? – némi mosollyal az arcomon kérdezem.

- Olyasmi. Tulajdonképpen, mindent bevallott a menedzsernek, és emellett még a srácok is kiálltak Bummie-ért.

- Ez nagyon rendes dolog volt tőlük – mosolygok még mindig.

- De mondd tovább, hogy mi volt még, Minnie – finoman meglöki a vállát.

- Még mindig nincs vége? – pillázok erőteljesen.

- Nincs – sóhajtja MinGi.

- Az egyikük talán túlzottan is kiállt KiBum mellett – MinYoung nyel egyet, és azzal a lendülettel paradicsom színt is ölt magára.

- TaeMin? – alig hallhatóan reagálok, MinYoung piciket bólogat válaszul – Elmondta, hogy ti is együtt vagytok, igaz?

MinYoung szemei könnybe lábadnak, ahogy rám néz. Szinte egész testében reszket, de közben olyan mosoly ül az ajkain, amit még életemben nem láttam. Pedig egy párszor mosolygott már rám. Jó párszor. De ezt a mosolyt még nem láttam rajta. Hitetlenkedő és egyben mérhetetlenül boldog. Talán még ő maga se hiszi el, hogy mit tett a maknae. Tulajdonképpen úgy állt ki KiBum mellett, hogy felvállalta az ő kapcsolatukat is. Szemrebbenés nélkül.

Boldog vagyok. Hiszen egy olyan szintre léptek most ezzel a lányok, amiről még álmaikban se mertek ábrándozni. Pedig az álmokban mindent szabad. De most ez a valóság. A valóság, ahol Jung MinGi, egy divattervező-gyakornok a SHINee Dívájával, Key-el, alkot egy párt. A valóság, ahol Lee MinYoung, egy tehetséges háttértáncos, a SHINee maknae-jával ápol szerelmi viszonyt. A valóság.

- Én miért kellek ehhez a beszélgetéshez? – kérdezem hosszú és boldog gondolatmenetem végén.

- Mivel minden megbeszélésnél ott kell lenned, így Lee elnök most is kéri, hogy te is legyél velünk, és jegyzetelj.

- Jegyzeteljek? – gúnyos nevetés szakad fel belőlem.

- Minden megbeszélésnél ott vagy, így ez tökre természetes – vigyorog válaszul MinGi – De most akkor térjünk is rá a lényegre! Mi volt ez a többes szám a kifakadásodkor?

- Még egy pillanat! – felemelem a kezemet – Mikor lesz a megbeszélés?

- Ma. Délután. Egy és kettő között. Majd jön értünk a menedzser.

- Aham. Akkor ne csináljak programot ma délutánra? – elmosolyodom.

- Hátne! – egyszerre nevetnek fel, de MinYoung azonnal el is komolyodik.

- Unnie?

- Igen?

- Szerinted beleegyezik Lee elnök?

- Fogalmam sincs róla. A szerződésekben kikötik azt is ugyebár, hogy melyik Idol mennyi idősen kezdhet egyáltalán párkapcsolatot. De úgy gondolom, hogy mivel TaeMint már szerepeltették a We got marriedben – MinYoung fancsali képe mosolygásra késztet, egyikünknek se tetszett az a műsor soha sem, érthető okokból –, így szerintem még akár engedélyezheti is a dolgot.

- Na, és Bumm? – szólal meg MinGi végül.

- Ugyanez a helyzet, mondjuk, KiBum idősebb TaeMinnél, szóval lehet, hogy vele kevésbé fog morogni.

- Reméljük – motyogják egyszerre.

Tökéletesen átérzem a lányok helyzetét. Hiszen ez most egy olyan dolog, amivel még az állásukat is kockáztatják. Egy eszetlen némber idióta viselkedése miatt történik most ez az egész. Mert ha Krystalban lett volna annyi, hogy nem rohan azonnal a menedzseréhez, és kezd nyavalyogni neki MinGiről és KiBumról, akkor ez az egész most meg se történik.

Valószínűleg Lee elnök is könnyebben nyelné le a békát, ha maguktól álltak volna eléjük, amikor elérkezettnek látják az időt. Úgy, ahogyan JongHyun akar beszélni velem együtt. Egek! JongHyun?! Ha a Díva és a maknae felvállalta a kapcsolatát, akkor tuti, hogy JongHyun is beszélt már a menedzserrel! De lehet, hogy egyenesen Lee elnökhöz ment?! Nekem annyi! Lányanyaként végzem egy szülőotthonban.

A rémületemből a mélyebb ijedtségbe a telefonom hangja taszajt. Megugrok a kanapén, ahogy megérzem rezegni a zsebemben, plusz még eléggé rikácsolós is a csengőhangom. Reszketve nyúlok a nadrágomba, és húzom elő a zajos kütyüt. Rá se nézek a kijelzőre, csak a fülemhez emelem.

- T-tessék? – motyogom rémülten.

- Jagiya? Én vagyok – szól bele dallamos hangján, egy kicsit megkönnyebbülök – Jól vagy? Minden rendben van veled? Egészben visszaértél? Nem lettél rosszul? Pihensz eleget? Vigyázol magadra~

- JongHyun. JongHyun. Sok. Sok ennyi kérdés egyszerre, azt se tudom, hogy melyikre válaszoljak.

Felkuncog a vonal túl oldalán. Ő is észrevette, hogy záporoztak a kérdései felém. Édes, ahogy aggódik, de azért bőven elég egyszerre egy kérdés. Én is elmosolyodom végre, majd megköszörülöm a torkomat.

- Jól vagyok, és egészben visszaértem. Most épp a lányokkal beszélgetek. Veled minden rendben?

- Igen. De miattatok jobban aggódom. Biztos, hogy jól vagy? Nem bosszantott fel semmi sem? – úgy kérdezi, mintha már ő is tudna mindent.

- JongHyun? Miért kérdezed? – felsóhajt.

- TaeMin-ah elmondta. De rólunk nem tudnak. Csak a banda, és azok, akiknek te mondtad el. A többiek nem beszéltek rólunk, Jagiya. Ne aggódj! Mindent elintézek, amikor itt lesz az ideje. Te csak vigyázz magadra! Rendben, Jagiya? Vigyázol magadra? – mosolyogva kérdezi.

- Igen, vigyázok. Csak elmesélték a lányok, hogy mi volt addig, amíg én az orvosnál voltam – a lányokra pillantok.

- Jól vannak a hercegnőim? Megszeretgetted őket a nevemben? – újra halkan felkuncog.

- Igen, jól vannak – felelem pironkodva –, majd később megszeretgeted őket te is, jó? – a lányok a térdeimre fognak, és megszorítják.

- Alig várom. Most mennem kell, Jagiya – egy picit csalódott sóhajt hallok meg a mondat végén.

- Én is türelmetlenül várom. – ösztönösen törnek fel belőlem a szavak – JongHyun?

- Igen? Baj van?

- Nem. Csak szeretnék mondani valamit. Neked – motyogom.

- Mit szeretnél mondani, Jagiya? – érzem a hangjában, hogy felragyog a tekintete, és kíváncsivá tettem egy pillanat alatt.

- Öhm – nyelek egyet, és összeszedem az összes bátorságomat, lehunyom a szemeimet – Szeretlek – ki se mondom ezt az egy szót, már tűzpirosan izzik az arcom, és teljes vörösségben úszva pislogok a lányokra.

- Szeretlek, Jagiya. Nem sokára találkozunk. Várjatok rám a hercegnőimmel! – még egyszer felkuncog, én is szélesebb mosolyra húzom a számat.

- Igen. Nagyon várunk – motyogom elcsukló a hangon, szabadon lévő kezem automatikusan csúsztatom a hasamra.

Elköszönünk egymástól, ismételten megkér, hogy vigyázzak magunkra, majd megszakad a vonal. Homályos szemekkel pislogok a kijelzőre, és sóhajtozom aprókat. Álomszerű valóság? Vagy valóságszerű álom? Mi az igaz, és mi a képzelet? Olyan hihetetlen még mindig minden. Annyira nagyon.

Visszabújtatom a mobilt a zsebembe, majd felemelem a fejemet. Csillogó szempárokba ütközöm. Kis gyémántok ragyognak rám, és mosolyognak édesen. Újabb lélegzetvétel távozik a tüdőmből. Mindkét lány a kezeimre fog, és finoman megszorítják az ujjaimat.

- Most te jössz, Unnie! – szólal meg MinYoung.

- Halljuk!

- Már hallottátok – felelek mosolyogva –, de mivel ilyen szépen néztek rám, így képtelen vagyok ellenállni.

- Na, nem duma! – noszogat az idősebbik.

- Minden rendben van. Jól vagyunk. Mindhárman – felcsillannak a barna íriszek, és szélesednek a mosolyok – Én is jól vagyok, és a babákkal is minden rendben.

- Ikrek? – hitetlenkedik MinGi, bólogatok válaszul – A kispapa örül neki? – újfent bólintással válaszolok.

- Még mindig úgy gondolja, hogy lányai lesznek? – felnevet MinYoung.

- Hajaj! Szentül meg van róla győződve. De édes nagyon.

- Örülünk nektek nagyon, Unnie! – bólogat piciket MinGi egyet értvén a másik lánnyal.

Elengedik a kezeimet, és magukhoz ölelnek. Újabb mély sóhaj szökik ki a számon, és belebújok a szorító karokba. Most nagyon jól érzem magam. Jobban, mint eddig bármikor. De a kellemes érzés nem tarthat sokáig. Kopogtatnak. Elérkezett a pillanat, amikor eldöntetik a lányok sorsa.

23. fejezet

Másnap reggel mosolyogva nyitom ki a szemeimet. A szobámban vagyok, de mégis különleges. Egy erős kar ölel magához, tele gyengédséggel és törődéssel. Felsóhajtok. A hátam mögött is halk sóhaj szökik át a kissé telt párnák között, óvatosan megfordulok, nem akarom, hogy ez a kar egy másodpercre is eleresszen.

Arcomat befúrom a párna és JongHyun arca közé. Abban a pillanatban szorít magához, ahogy megérzi a közelségemet; két karját átfonja a testemen, és még egy sóhajt ereszt meg. Én is felszusszantok, bár belőlem inkább nyöszörgés hallatszik, ahogy testéhez préseli az enyémet. Szinte azonnal lazít az ölelésén, és kinyitja a szemeit. Kicsit rémülten pislog rám, és aggódva méricskéli az arcomat.

- Jól vagy? Nagyon megszorítottalak? Nincs semmi bajod, Jagiya? Nem volta~ - a szájára teszem a mutatóujjamat, hogy belé fojtsam a szavait.

- Semmi bajom – suttogom a füléhez hajolva – Jól vagyok. Nem szorítottál meg erősen, csak én vagyok érzékenyebb.

Elveszem az ujjamat ajkairól, és lassan végighúzom az arcélén, majd rásimítom a tenyeremet puha bőrére. Újabb boldog sóhaj szakad fel belőlem. Olyan, mintha álmodnék. Finom mosolyra húzza ajkait, elolvadok ettől a látványtól. Sötétbarna írisze a csillagoknál is fényesebben ragyog, pedig épp csak felemelte a szemhéjait. Belefeledkezem a tekintetébe.

- Mi az? – suttogó és bizsergető hangja szakít ki a percek óta tartó ámulatomból.

- Hm? Mi? – pislogok nagyokat, ahogy eljutnak hozzám a hanghullámok.

- Én is ezt kérdezem – felkuncog, és ad egy puszit az orromra.

- Oh. Csak nézlek.

- Mi olyan néznivaló van rajtam? – fogai közé szorítja alsó ajkát.

- Ez az én szövegem. Ne lopd el.

- Te kezdted – még egy puszit kapok, ezúttal az arcomra – Szóval? Miért vagyok ennyire néznivaló?

- Csak szeretlek bámulni – motyogom pirosló arccal.

- Csak azt szeretsz? Bámulni? Mást nem? Például engem? Engem nem szeretsz? – dörmögi a fülembe az utolsó kérdését, beleremeg az egész testem a hangjába.

- JongHyun – sóhajtok fel reszkető hangon.

- Igen? – mosolyogja.

Lassan felemelkedik, majd egy szívdobbanással később fölém magasodik, és finoman rám nehezedik. Újabb apró lélegzetvétel szakad fel belőlem. Alkarjaival megtámaszkodik a fejem mellett. Jobb kezét az arcomra simítja, és hüvelykujjával lágyan cirógatja a bőrömet, bal keze a tincseimet tekergeti játékosan. Mélybarna szempárja az arcomat térképezi fel újra és újra.

Két karomat a derekára vezetem, majd jobb kezemmel tarkója felé indulok el, a másikkal erősebben fonom át a testét. Szőke tincsei közé fúrom az ujjaimat. Beleremegek a saját érintéseimbe. Orra érinti az én orrom hegyét, sóhaja érzékien simogatja a számat. Még mindig álmodom.

Játékosan összepiszézi orrainkat, végül ajkaimra hajol. Édes és gyengéd csókkal tapasztja össze száját az enyémmel. A negédes mámor lassan csordogál, a csókba sóhajtok. Elolvadok. Puha párnái közé fogja alsó ajkamat, aztán a felsővel is így cselekszik, végül érzékien áttolja vörös izmát a számba. Készséggel engedek neki. Hajára markolok egy picit erősebben, bőrébe mélyesztem kissé a körmeimet. Lejjebb húzom magamhoz, hogy még közelebb érezhessem. Ugyan semmi hely sincs már köztünk, de én mégis még jobban húzom.

Arcomon lévő kezével továbbra is lágyan cirógatja a bőrömet, bal kezét a hajamra simítja. Egyre több apró sóhajt présel ki belőlem, és hív egy lassan csordogáló, de forró és mély csókba, amivel fokozatosan veszi el a józan eszemet, és bolondít még jobban magába. Minden pillanat tökéletes, amit vele tölthetek. A karjaiban. Biztonságban. Boldogságban.

Ujjával szakítja meg kissé felhevült csókcsatánkat, és köszön el még egy édes csókkal a számtól. Homlokát az enyémnek támasztja, mosolygós lélegzetvétel szalad ki a száján.

- Köszönöm – súgja ajkaimra hajolva még mindig.

- Én is köszönöm. De te mit köszönsz?

- Téged. Azt, hogy itt vagy. Azt, hogy bizonyítást akartál – felkuncog –, és annak az eredményét is köszönöm. Azt a leginkább.

- ... – nagyot nyelek, elvörösödöm a szavait hallva.

- Ugye most már nem gondolod meg magad? – feljebb emelkedik, kicsit eltávolodik az arcomtól – Ugye nem akarod azt, amit eredetileg terveztél, Jagiya? – a kezdeti csillogás eltűnik egy pillanatra a szemeiből, és helyére az aggodalom költözik.

- JongHyun – halvány mosolyra húzom a számat, nem szeretem, amikor ilyen a tekintete, a szívem fájdul bele –, életem legnagyobb hibája lenne, ha ennek a boldogságnak most véget vetnék.

- Ezek szerint egy kis család leszünk? – kérdezi mosollyal az ajkain, jobb tenyerét a hasamra csúsztatja – Kicsi, de annál boldogabb?

- Még annál is boldogabb – suttogom, egy könnycsepp gördül végig az arcomon ezt a ragyogó szempárt látva.

- Köszönöm – súgja dallamos hangján.

Ismét csókkal pecsételi meg vallomással teli szavait. Elveszi a kezét a hasamról, és beférkőzik vele a derekam alá; másik kezével is hasonlóképp cselekszik. Egyetlen ügyes mozdulattal fordít a pozíciónkon, és már felette találom magam. Kezei gyengéden simogatnak, és becézgetnek mindenhogyan. A takaró lassan elindul lefelé rólunk, de szinte észrevétlenül húzza vissza ránk, és bugyolálja be testeinket.

Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem őt ki, de hálás vagyok mindenért, amit tőle kapok. Minden figyelméért. Minden törődéséért. Az egész lényéért. Minden másodperc egy séta a mennyországban, amit vele tölthetek. Egyetlen figyelmes kopogtatás érkezik az ajtó mögül, majd egy óvatos torokköszörülés.

- Hyung, ébren vagytok? – a maknae kissé reszkető hangja szűrődik át a falap mögül.

- Igen, TaeMin-ah – feleli, miután elváltak ajkaink.

- Indulnunk kell, Hyung. Ne haragudj. Tudod, hogy JinKi Hyung azt mondta, hogy nyolcra vissza kell érnünk a dormba.

- Igen, TaeMin-ah, tudom. Mennyi időm van még?

- Pár perc, Hyung, aztán tényleg mennünk kell.

- Három perc múlva kint vagyok.

Rám néz, még mindig felfelé ívelő görbület ül az arcán. Nem tudom, hogy csinálja, de levesz a lábamról mindenével. Elég csak rám néznie, és máris cseppfolyóssá válok. Vagy gőz-halmazállapotúvá. Mindegy. A lényegen nem változtat. Imádom. Mindenét.

Még egyszer magához ölel, és egy utolsó csókban válunk tökéletesen eggyé. Simogat és cirógat. Gyengéden, de határozottan. Biztonságot és boldogságot nyújtva. Szerelemmel telve érint meg újra és újra, ezt pontosan érzem a csókjából. Képtelen vagyok elszakadni tőle, egyszerűen nem megy. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Nem akarok nélküle tölteni egyetlen másodpercet se többé. Szükségem van rá. Szükségünk van rá.

A csókba mosolygok a saját gondolatomtól. Eszembe jut a korábbi mondata. Egy kicsi, de annál boldogabb család leszünk. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Még a legmerészebbekben sem. Végül egy újabb kopogtatás után válunk el egymástól. Mindketten kibújunk a paplan alól, és magunkra kapjuk a ruháinkat. Az ajtóhoz lépdelünk, de mielőtt még csatlakoznánk a többiekhez, még egyszer megcsókolom. Nem bírom megállni, egész nap érinteném mindenhogy. Elmosolyodik, aztán elfordítja a kulcsot a zárban.

Kéz a kézben sétálunk a nappaliba. A másik két fiú a heverőt támasztja, előttük a lányok állnak, karjaik a másik testén pihennek, és tartják a másikat gyengéden. Meseszép kép. Csillogó tekintetekkel mosolyognak rám.

A két fiú egyszerre engedi el a húgaimat, és lökdösik finoman közelebb őket hozzám. JongHyun elengedi a kezemet, és átenged a lányoknak. Egyszerre karolnak belém, és fonják át szorosan a testemet. Újabb mély sóhajt engedek távozni a tüdőmből. Kimondhatatlanul boldog vagyok.

Pár perccel később lazítanak az öleléseiken, és visszaandalognak a párjaikhoz, én is követem a példájukat, és JongHyunhoz tipegek. Belebújok a mellkasába, és átkulcsolom a derekát. Nem akarom elengedni, de muszáj leszek. Mennie kell, mert különben JinKin verik le a port, azt pedig nem szeretném, ha már ilyen rendes volt velünk. De nem csak nekem esik nehezemre a búcsúzás. MinYoung és MinGi se szívesen válik el a kedvesétől. Érthető. Mélységesen át tudom érezni kettejük helyzetét. Még annál is jobban.

Végül ölelkezve totyogunk el a bejárati ajtóig, majd egy-egy utolsó utáni forró csókkal köszönünk el a srácoktól. Mosolyogva integetnek egyet nekünk, aztán a lépcső felé veszik az irányt, és osonnak vissza a saját dormjukba. Fájó szívvel csukom be az ajtót, és kívánom, hogy sebtében peregjenek le a percek, amiket JongHyun nélkül kell töltenem. Felszusszantok.

Elengedem a kilincset, és a nappaliba indulok. Vagyis csak indulnék, ha nem állná az utamat két vigyorgó lány, akiknek a lélektükrei soha még nem látott fényben tündökölnek. Minden bizonnyal a srácok miatt. Elmosolyodom az arcukat látva, egy pillanatra elbizonytalanodom. Lehet, hogy nem a fiúk miatt tündökölnek ennyire? Akkor? Csak ők lehetnek az okok.

- Igen? – rebegtetem szempilláimat kolibrikhez hasonló szárnycsapásokkal.

- Na? Megbeszéltétek? – szólal meg elsőként MinYoung.

- Ez már este kiderülhetett a számotokra.

- De akkor minden rendben van, ugye? Akkor megtartjátok, és akkor nagynéni lehetek, ugye? – vigyorog az idősebb.

- Hah! Meg én is nagynéni leszek, ugye?! – csattan fel MinGi is.

- Javíthatatlanok vagytok! – mosolyogva megrázom a fejemet.

- Na, de most akkor nem válaszolsz? – fordul utánam MinYoung, amikor elsomfordálok közöttük.

- De tudtok mindent! – felnevetek – Mire válaszoljak még?

- Mondd ki! – kiált fel MinGi.

- Igen! A te szádból is akarjuk hallani! – vigyorog a másik.

- Aish! IGEN! – kiáltom el magam egy lélegzettel később – Nagynénik lesztek, mi pedig egy kis család!

- UNNI~~E!!!

Egyszerre vetik magukat a nyakamba, és olyan erősen szorítanak magukhoz, ahogy csak tudnak. A nem létező szuszt is kipasszírozzák belőlem, és megfojtanak a szeretetükkel. Boldog halál, az már biztos. Viszont, ha narancsként facsarnak ki, akkor így fuccs a dolognak, és nem lesznek nagynénik. Bármennyire is szeretnének azok lenni.

Két hangosabb és kicsit kétségbeesettebb nyögésem múltán feleszmélnek, és végre felszabadulok. Könnyedebben áramlik a tüdőmbe a levegő, végre semmi nem nyomja össze a belső szerveimet, és ropogtatja meg a csontjaimat. Fájdalmasan szeretnek, de a legszebb szenvedés ez volt.

Még egy sor szeretgetés után végül rám parancsolnak, miszerint jó lenne tudatnom bátyámmal is a híreket, aki valószínűleg tegnap este óta már az összes körmét lerágta. A lábkörmeivel együtt. Biztosan bérgyilkosokat is keresett már a másik esendőségre is, és az egész SuJut felbérelte, hogy alaposan hagyják helyben JongHyunt, ha esetleg nem tenné a kötelességét. Mosolyogva veszem elő a telefonomat, és végig vigyorogva számolok be a történtekről. Persze halláskárosodással záródik a beszélgetésünk. Az én részemről mindenképpen. Yesung örömében csak visítozni tud. Megeszem. Imádom a bátyámat, és az örömeit is. Már csak egy dolgunk lesz. Az pedig Lee elnök.

* * * Egy héttel később * * *

Yesungnak köszönhetően az egész Super Junior tudomást szerzett a pocaklakóról, akit a szívem alatt dédelgetek. Nem számítottam rá, de azért örültem neki. Főleg a reakciójuknak. Mintha mindannyian ugyanazt tervelték volna ki ellenem. Oké, hogy az Örök Nő és imádott Nővérbátyám a Bátyámmal karöltve ezen munkálkodik már egy ideje. Ahogyan LeeTeuk is erősen támogatott az elejétől fogva, de hogy az egész banda azt szorgalmazza, hogy a SHINee aranytorkú énekesével egy párt alkossunk. Kissé meglepett.

HeeChulnak és EunHyuknak köszönhetően találtam egy nagyon rendes orvost. Idolkörökben mozog kifejezetten, és nála az orvosi titoktartás többszörösen érvényben van. A belvárosnak elég kívül eső részén van a magánrendelője, ami többféleképpen is megközelíthető, hogy senkinek ne tűnjön fel egy arra somfordáló Idol. Megkaptam a nevét és a telefonszámát, már csak be kellett jelentkeznem hozzá.

De egyedül nem mehettem semmiféleképpen. Viszont azt sem akartam, hogy Oppa kísérjen el a vizsgálatra. Nem mintha nem élvezte volna, de azért na! Ez mégis olyan dolog, amit az ember lánya nem szívesen csinál végig a testvérével. A lányok sajna betáblázódtak erre a hétre, így esélyük se volt elkísérni, még ha akartuk is volna. Nem maradt más, a pocaklakó apukáját kértem meg, hogy kísérjen el. Keresett egy mondvacsinált indokot a menedzserüknél, és kikérte magát arra a napra.

A rendelőhöz taxival megyek, mellettem kuporog SiWon is. Oppa kérésére. A leginkább ő mozdítható jelen pillanatban, mert az állandó ügyeire fogva, szinte egész nap a városban van. Így legalább nem vagyok egyedül, és Oppa is nyugton van a seggén. Az autóból kiszállva elköszönök SiWontól, és megegyezünk, hogy a vizsgálat után felhívom, amikor már indulnom kell haza.

Körbe nézek, de JongHyunt nem látom sehol. Vagy még nem ért ide, vagy pedig már bent van a váróban. Mindenesetre kiderül, ha végre átlépek az esztétikusan elhomályosított üveges ajtón, és kezdetét veheti a vizsgálat.

Kissé reszketve nyomom le a kilincset, és lépek be a váróterembe. Üres. Sehol senki. Illetve a mosdók felől érkezik némi hangzavar. Vélhetőleg onnan jön, és nem máshonnan. Veszek még egy nagy levegőt, és lassan beljebb merészkedem az ízléses rendelőben. Nincs az a szokásos orvosi szag, egész kellemes illat terjeng a levegőben. Talán vanília. De lehet, hogy valamiféle gyümölcs. Vagy ezeknek a keveréke. Nyugtató. De jobb lenne, ha JongHyun is itt lenne, ő sokkal jobb hatással van rám bármi egyébnél.

Szinte végig se futtatom a saját gondolatomat, amikor nyílik a mosdó ajtaja, és megjelenik imádatom tárgya. Egy szikla gördül le a mellkasomról, és könnyebbülök meg végleg. Itt van. Eljött. Elkísért. Mosolyogva, és kissé homályos szemekkel sóhajtok fel ismét.

Féloldalas mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, és úgy sétál hozzám, majd von azonnal a karjaiba. Elveszem az ölelésében. Úgy bújok hozzá, ahogy soha eddig még. Magához szorít, és feszesen tart. Nem lazít egy pillanatra sem, hosszan végigsimít a hátamon, állát megtámasztatja a fejbúbomon. Lassan ringatni kezdi a testemet, hogy tovább csillapíthassa feltörekvő aggodalmaimat, miközben apró puszikat nyom a hajamra.

Nem is tudom, hogy mihez kezdenék most, ha nem lenne velem. Bajban lennék. Nagyon nagyban. Képtelen lennék megnyugodni, és türelmesen megvárni, míg a nevemen szólítanak. Lassanként csillapodik a zakatolás a mellkasomban, ahogy a légzésem is lelassul az ölelésében. Szólnia se kell, csupán mellettem lennie. Ennyi bőven elég, hogy megnyugodjak. Csak öleljen magához, és tudom, hogy minden rendben van.

Néhány perccel később nyílik egy másik ajtó, és lép ki rajta egy vékony és mosolygós recepciós lány. Biccent egy aprót, majd miután én is bólintottam egyet a nevemet hallva, az ajtó felé mutat. Nem akarom elengedni JongHyunt, szeretném, ha velem lenne odabent. Szükségem van rá minden pillanatban. A recepciós – látva a félelmeimet – hezitálás nélkül közli velünk, hogy nem kell egyedül bent lennem. Bejöhet velem a kísérőm. JongHyun szeme felragyog, azt hiszem, hogy ő is éppen erre vágyik most.

Lefejtem a derekáról a karjaimat, veszek még egy nagy levegőt, meg némi bátorságot, és bemegyek a vizsgálóba. Nem csak a kinti lány mosolygós, hanem az orvos is az. Egy nő. Imádom a Nővérbátyámat, és MinYoung Nővérbátyjának a nevét is imába fogom foglalni. Tudják, hogy mi kell nekem!

Miután megszabadulok a vizsgálathoz felesleges ruháktól, az asztalhoz sétálok, és felfekszem a kissé hűvös anyagra. Amint vízszintesbe kerülök, JongHyun azonnal a kezemre fog, és gyengéden megszorítja az ujjaimat. A doktornő a kezébe veszi a műszert, majd mosolyogva rám néz.

- Egy picit hideg lesz, de igyekszem nagyon óvatos lenni, rendben?

- Igen – motyogom kissé ijedten.

- Na, lássuk azt a csöppséget.

Alig három másodperccel később már az ultrahanggal vizsgál, és keresi a legkisebb babszemnél is parányibb méretű babánkat. JongHyun tekintete ragyog, ahogy egyszer-egyszer a monitorra pillant, de az én szemeim is csillognak. Nyomkod párat a doktornő, majd megköszörüli a torkát.

- Itt is van – szólal meg mosolyogva, a kivetítőre nézek –, ez a picike kis vese formájú valami lenne a baba - mutat a monitorra - Itt pedig a másik csöppség.

- ... – nyelek egy nagyot, felfoghatatlan.

- Doktornő? – szólal meg JongHyun, az ujjaimra szorít.

- Mindjárt megmutatom a szívhangjukat is.

Kettő. Kettő? Egek! KETTŐ! Nagyokat pislogok. Hol a doktornőre, hol a kivetítőre, hol pedig JongHyunra. Akinek levakarhatatlan mosoly jelent meg az ajkain. Folytonosan nyeldesek, és próbálok nem összeomolni döbbenetemben. De egy hang azonnal mindent elfeledtet velem. A szívem hevesen kalapálni kezd a mellkasomban, a látásom elhomályosul, most én szorítok JongHyun ujjaira.

Mintha kis fakopáncsok gyógyítanák a fákat, olyan szapora a szívverés, ami visszaverődik a falakról. Szapora, és kettő van belőle. A legcsodásabb dallam, amit valaha hallottam. Nagyokat sóhajtozom, immáron a boldogságomtól. Hihetetlen az egész. De mégis hihető. Hiszen itt van. Hallom a heves kis szívverésüket, és látom magam előtt őket. Kis apróságok, és alig kivehetőek, de láthatóak. Mindketten.

A vizsgálat után még néhány információval ellát a doktornő, majd megegyezünk a következő látogatásom időpontjában. A kezembe ad néhány darab prospektust, ami a segítségemre lehet majd a későbbiek során. Elköszönünk a doktornőtől, aztán a recepcióstól is búcsút veszünk, és kézen fogva hagyjuk el a rendelőt.

JongHyun becsukja utánunk az ajtót, és rögtön magához ölel. Még szorosabban, mint odabent tette. Belebújik a nyakamba, és nagyokat sóhajtozik. Átfonom a derekát, és én is elbújok a vállgödrében. Most már tényleg nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e vagy ez a valóság. Túl szép, hogy igaz legyen. Annyira varázslatos. Nem lehet valóság. Pedig mégis az.

Nem sokkal később kibújik a nyakamból, könnyes szemekkel néz rám, miközben gyermekien mosolyog hozzá. Ez csakis álom lehet.

- Két pici hercegnő – szusszant fel örömében.

- Még nem biztos, hogy kislányok – felelem mosolyogva, és megpuszilom ajkait.

- Azok. Biztosan azok. Két csodaszép hercegnő.

- Majd meglátjuk, ha picit nagyobbak lesznek. Oké?

- De mostantól vigyáznod kell magatokra! – szorít egyet a derekamon – Te felelsz a hercegnőimért, és téged foglak megharapni, ha nem vigyázol a szerelmeimre.

- Oh. Még a végén féltékeny leszek! – felnevetek.

- Ne legyél, mert egyformán imádlak titeket! Megígéred, hogy vigyázol magadra? Mindig lesz veled valaki? Megígéred nekem, Jagiya? – két keze közé fogja az arcomat, és mélyen a szemembe néz.

- Igen. Megígérem. Nagyon fogok vigyázni magunkra.

- Köszönöm! - lágyan megcsókol, aztán elhúzódik - Menjünk vissza. Beszélek majd menedzser Hyunggal, hogy együtt felmenjünk Lee elnökhöz.

- Ühüm – ez még egy nehéz kör lesz, az biztos.

Előkapom a mobilomat, és felhívom SiWont, aki a környéken van, így hamar odaér a taxival. Elköszönök JongHyuntól egy kis időre, majd külön úton megyünk vissza az SM épületéhez. SiWon hiába noszogat, egy árva szót se szed ki belőlem, majd ha mind együtt leszünk, elmesélek mindent. Az Ügynökséghez érve megköszönöm a figyelmességét és az idejét, amit rám szakított, majd gyorsan visszamegyek. Lifttel megyek fel a dormunkba, de ahogy átlépek a küszöbön, a vér is megfagy bennem. MinYoung és MinGi a kanapét támasztja... mi a fene történt? Lebuktunk?! Csak nem!!! Vagy mégis?!?!