19. fejezet

* * * Újabb két hét múlva * * *

Nagyvonalakban. Természetesen Oppát gondolatban tízszer megfojtottam, hogy kettesben hagyott abban a kávézóban JongHyunnal. Ugyanakkor legalább annyiszor szerettem volna megfojtani az ölelésemmel, amiért megtette. Tudom, hogy meglehetősen kettős érzés, de így éreztem magam. Mert valóban kerültem JongHyunt, és az, hogy a saját bátyám szövetkezik ellenem, hogy találkozót szervezzen vele, egy kicsit kiverte a biztosítékot. Ráadásul rájöttem, hogy a két lány bőven kivette a dologból a részét. Nem véletlenül nem akartak ők minket elkísérni.

A kávézóban. Hm. Tehát a kávézóban. Természetesen zárásig maradtunk, egy-egy csésze koffeinmentes kávét rendeltünk összesen, plusz a szőrmókoknak megannyi finomságot. Nagyon nem is szóltunk egymáshoz, csak néztük a másik arcát, ahogy simogatja a bundáját a kis kedvencnek. De több alkalom volt, hogy csak szótlanul merültünk a másik lélektükrébe. Nem volt szükségünk a szavakra, azok nélkül is megértettük egymást. Egyébként is a kutyusok miatt voltunk ott, nem pedig azért, hogy magasröptű témákról beszélgessünk.

Varázslatos volt minden másodperc, és rettenetesen fájt, amikor el kellett köszönnünk a puha kis plüssöktől, de megígértem mindegyiknek, hogy hamar jövök vissza hozzájuk, és akkor is jól megdögönyözöm mindegyiküket. Persze JongHyun is ugyanezt az ígéretet tette az ő bundásainak.

A kávézóból kilépve egy pillanatra lehorgonyoztam, és kerestem a szavakat, hogyan búcsúzhatnék el tőle, de mivel ugyanarra indultunk, így felesleges lett volna minden erőlködésem. JongHyun megállt előttem, és mélyen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem, és azonnal elöntött a vörösség.

Sóhajtott egy aprót, adott egy puszit a homlokomra, aztán mellém lépett, és összefonta az ujjait az enyémekkel. Gyengéden megszorította, és elindultunk vissza az Ügynökséghez. Felhúzta az álcáját, és megpróbált elbújni a rajongók elől, én is igyekeztem leplezni magam. Egy párszor el akartam engedni JongHyun kezét, de minduntalan rámarkolt az ujjaimra, amikor megérezte lazulni a kezeinket.

Egészen a dorm ajtajáig kísért, de mielőtt még átléphettem volna a lakás küszöbén, újra magával szembe fordított. Két karjával finoman átfonta a csípőmet, és közelebb húzott magához. Nem bírtam megállni, hogy ne kulcsoljam át a nyakát a karjaimmal, és ne húzódjak még közelebb a testéhez. A mellkasa lágyan összesimult az enyémmel. Andalító illata elvarázsolt másodpercek alatt. Homlokát az enyémnek támasztotta, a szemhéjaim elnehezültek. Meleg lehelete játszadozott a számon, orra összeért az én orrommal. Hívogatott mindene. Ahogyan az én érzékszerveim is kiabáltak mindenéért. Hiányzott az egész lénye.

Szorosabban átfontam a nyakát, még közelebb préseltem a testemet az övéhez, arcomat belefúrtam a nyakszirtjébe. Újra és újra nagyot szippantottam bőrének cédrusos illatából, alkalmanként picit megrázkódott a teste, és halkan felkuncogott a ténykedéseimtől.

Lassan lehajtotta a fejét a vállgödrömbe, ajkai érzékien simogatták a bőrömet, beleremegtem a lélegzetvételeibe. A pólójára markoltam, és nagyot sóhajtottam. Képtelen voltam elszakadni tőle, ugyanakkor menekülni is szerettem volna. De nem tudtam elengedni őt. Hülyeség volt a részemről, hogy kerültem őt, mert azt láttam helyesnek, de egyszerűen. Na, jó! Valljuk be, berezeltem! A puszta gondolattól is megrémültem, hogy Ő és én valaha is egy pár lehetnénk, a bizonyítása után pedig végképp megijedtem. Nem tudtam hova tenni az eseményeket.

Kibújtam JongHyun nyakából, ő is felemelte a fejét, a tekintetünk találkozott. Habozás nélkül hajoltam ajkaira, és csókoltam meg puha párnáit. A testemet elöntötte a forróság, beleremegtem a gyengédségébe. Határozottabban ölelt magához, elvette a derekamról bal kezét, és az arcomra simította bársonyos tenyerét. Lassanként mélyítette el az édes csókot, és szédített magába még jobban. Teljesen megfeledkeztem róla, hol is vagyunk.

Éppen olyan volt most is vele, ahogy minden alkalommal. Mámorító. Nyugodt. Boldog. Gondtalan. Egy hosszú és örökké tartó séta a Mennyországban. Lágyan és érzékien csókoltuk egymás ajkait, és vesztünk bele a saját érintéseinkbe. Óvatosan elszakította párnáit az enyémtől, kaptam még egy törődő puszit a homlokomra, majd beterelt a lakásba, ő pedig a lifthez ballagott. Elszédelegtem a szobámig, és bezuhantam az ágyba.

Abban a bizonyos két hétben szinte alig láttam JongHyunt. De ezúttal nem szándékosan kerültük el egymást. Nem ígértem meg, hogy nem fogom kerülni, de nem is állt szándékomban ezt tenni vele. A kávézóban történtek után kiváltképp nem.

Lee elnök annyi munkát sózott a nyakamba, hogy alig láttam ki belőle. Nem csak a csapatokhoz kellett szaladgálnom folyamatosan, hanem a háttértáncosokhoz is engem ugrasztottak, ahogyan a divatrészlegre is nekem kellett mennem, és mindenki máshoz.

A két hétből egy hét majdnem csak rohangálással telt el. Végigszeltem Szöul utcáit, az SM épületében soha nem tudtak egy biztos ponton megtalálni, mert mire odaértek, addigra már rég máshol voltam, vagy már nem is voltam az Ügynökségen. Jóformán csak aludni jártam a lakásba. A lányokkal is alig találkoztam, plusz nekik is besűrűsödtek a napjaik. A comebackek közeledtek.

A második héten legalább már Oppával voltam túlnyomó részben. Felmértük a terepet a forgatáshoz, megnéztük a környéket, segítettem beállítani a fényeket, és közben körbeugráltam a bátyáimat. Bármennyire is nem akarták, de nekem az volt a feladatom. Szívesen tettem, de kicsit azért kimerítő volt kilenc pasi körül szaladgálni, és lesni minden kívánságukat.

HeeChul két szaladgálás között említést tett egy bizonyos találkáról is, ami igencsak megmelengette a szívemet. Végre sikerült összeegyeztetniük egy nyamvadt napot Han Genggel, és beszélhettek személyesen is. Nem csak online. Öhm. Na, igen! A Hercegnő természetesen nem bírta megállni, hogy ne foglaljon valahol szobát az egyik álnevén, és ne ott érjen véget a meghitt találkozó. Szenvedélyes pillanatok között.

Alig mesélt valamit, de tudtam, hogy milyen üzenete volt is pontosan a mi kis csevejünknek. Valóban csak egy fedősztori minden egyes momentum, amit Han Geng azzal a spinével tölt, és senki más nem létezik a számára csak és kizárólag a mi imádott Örök Nőnk. Legalább a Hercegnőnek is megnyugodott a lelki világa a rögtönzött légyott után, és sokkal kisimultabbak voltak a vonásai. Ahogyan minden mást is jobban viselt.

Oppa még mindig faggatott JongHyunnal kapcsolatban; leginkább arra volt kíváncsi, hogy mikor gratulálhat nekünk, amiért oly’ sok idő után végre egy pár vagyunk. Nos. Minden egyes alkalommal a képébe röhögtem. Nem a gratulációja miatt, hanem az, hogy mi egy pár leszünk valaha is, és azt nyilvánosan fel is vállaljuk. Illetve arra egyáltalán engedélyt kapunk a Vezetőségtől.

Hiába voltak őszinték az érzéseink, nem csak azok számítottak. Valamint még az én elmélkedésem is olykor bezavart picit. Az egyik pillanatban nem akartam kerülni, a másikban pedig menekülni akartam előle. Teljesen összezavarodtam már az utolsó napokra. Valószínűleg már a kimerültség is beszélt belőlem, és az mondatta velem az idióta gondolataimat.

Viszont nem értettem, hogy miért érzem magam ennyire fáradtnak. Máskor is kellett futkosnom, és akkor is összegyűltek a dolgaim, de ennyire nem éreztem megterhelőnek. Még élveztem is. De most. Furcsa volt nagyon.

Alig vártam, hogy esténként ágyba kerüljek, reggel viszont alig bírt kirugdosni a két lány. Nem tudom, hogy mi lehetett velem, csak abban reménykedtem, hogy nem szedtem össze semmilyen betegséget, és nem robbanok le idő előtt. Akkor aztán igazán szúrós szemekkel nézett volna rám Lee elnök. Nekem, a főmindenesnek, soha nem szabadott betegnek lennem, az első dolgomnak kellett lennie olyankor, hogy elmegyek a dokihoz, és feliratok magamnak valami lórúgáshoz hasonló gyógyszert, ami egy nap alatt rendbe tesz.

Reméltem, hogy tényleg csak lefáradtam már mindenhogy, és csak egy egyszerű kimerültség van a háttérben. Ami majd elmúlik, ha végre rendesen kipihenem magam, és legalább egy teljes napig ki se kelek az ágyból. Rám fért volna már egy kiadós szunya, de az bizony még messze volt. Főleg nem az elkövetkező napokban jött el az ideje.

* * *

- Jössz végre, Hercegnő? – nyit be a szobámba HeeChul széles vigyorral az arcán, mire csak morgok válaszul.

- Hova?

- El akarlak vinni valahova.

- Könyörgöm, ma vasárnap van! – mint egy zombi és egy félholtra vert ember keveréke, úgy bújok elő a takaró alól, a hajamról már nem is teszek említést.

- Jesszus! – megrökönyödik az ajtóban, szinte hanyatt vágódik – Na, kapard össze magad, mert így ki nem teszed velem a lábad az utcára! Nem mutatkozom ilyen állapotban veled!

- Akkor hagyjál még aludni, és le van tudva a gondod! – ezzel a lendülettel visszadőlök a párnába, és a fejemre húzom a takarómat.

- Na, azt már nem! Felkelsz, kisasszony!

HeeChul egy mozdulattal lerántja rólam a meleg anyagot, és a földre dobja. Fél szemmel nézek rá, de igen elmosódott alakja van. Nem sokat érzékelek belőle, de olyan, mintha csípőre tett kézzel ácsorogna előttem. Ez most komoly? Most akkor tényleg fel kell kelnem? Hadd ne! Könyörgöm. Hovaagyíkbaakarengemelcipelniezanőszemélyvasárnaphajnalban?

Oké, nem hajnal, de akkor is korán van még! Alig pár órája estem haza, de már mennem kell tovább. A szabadnapomon! Mert a Hercegnő kitalálta, hogy programot szervez nekünk. MinGi kimentette magát azzal, hogy rengeteg a dolga, így nem tud velünk jönni, de MinYoungot már nem hagyta szabadulni imádott Nővérbátyja.

Nehézkesen mászok ki az ágyból, félálomban előkotrok valamilyen ruhát a szekrényből meg fehérnemű is akad az ujjaim közé, és eltotyogok a zuhanyig. Alig bírok észhez térni, de kicsit frissebben mászok elő a frissítő fürdő alól, és kapom magamra a ruháimat. Nincs időm ellenkezni, mennem kell HeeChullal, ahova menni akar. Még MinYoungot is velünk cibálja.

A lifthez ballagunk, két emelettel később azonban megállunk, és még valaki csatlakozik hozzánk. MinYoung arca hamar vált halványpirosra, amikor meglátja belépni imádva szeretett főtáncosát. De a kis maknae is picit belepirul a táncoslányka látványába. HeeChullal egymásra nézünk, és mintha olvasnánk a másik gondolataiban; ő TaeMint terelgeti közelebb MinYounghoz, én pedig a húgomat noszogatom arrébb, aztán a lift falához hátrálunk mindketten, és csendesen megvárjuk, míg leérünk a földszintre.

A két táncos közelebb lép egymáshoz, a felkarjaik és a csuklóik finoman összesimulnak, majd egy gondolat múltán összefonódnak az ujjaik. Na, ezt már szeretem! Kár itt tagadni bármit is! Lopva pillantgatnak egymásra, de nem csak mi vagyunk némák. Nekik is elvitte a cicus a nyelvüket.

Halk csengéssel egybekötve érkezünk le a földszintre. Látom MinYoung arcán, hogy elengedné TaeMin kézfejét, de a maknae magabiztosan fogja az ujjait, és nem áll szándékában elengedni a kezét. Pontosan azt csinálja, amit JongHyun tett az én esetemben. Egymásnak adják át a tapasztalataikat, vagy én nem tudom. Mindenesetre örülök, hogy TaeMin nem akarja elengedni MinYoungot.

A liftből kilépve mindannyian felöltjük az álcáinkat, a két fiú jobban ügyel a dolgokra, mivel nekik inkább oda kell figyelni a rejtőzködésre. A reggeli friss levegő meghozza a várt hatást. Azonnal észhez térek, és máris lelkesen vágok neki ennek a programnak. Amit HeeChul továbbra sem akar elárulni. Egyikünk se tudja, hogy mire készül. Csak követjük.

A célhoz érve nekem leesik az állam, de MinYoungnak és TaeMinnek is koppan picit a földön. Noha, mintha ők annyira nem is lennének meglepődve. Gyanús! Ez nekem nagyon gyanús! Ha lenne húszmillió wonom, akkor most fogadnék egy dupla vagy semmiben. Tuti, hogy nekem szerveztek randit JongHyunnal. Ebben már biztos vagyok! Be se kell lépnem a kávézóba, hogy tudjam, mindjárt feltűnik a vendégek között. De nem! Akkor most buktam?

Kicsit önelégültnek tűnhet HeeChul részéről, hogy épp a K-Storyba hozott el minket, de valahol érthető is. Elvégre nem minden nap nyit az ember testvére kávézót, ahol vele van tele szinte egy egész fal. Vele és a bandájával. Én is megtenném.

Vigyorogva lépünk be a kávézó ajtaján, HeeChult azonnal betámadja a nővére, és el is rabolja tőlünk, így hármasban maradunk. Egy picit azért kellemetlenül érzem most magam. Én vagyok a gyertyatartó egy romantikus randin. Jó is meg nem is. De most inkább nem. Megpróbálok leszakadni Minnie-ről és imádott táncosáról, és lassanként beljebb araszolok a kávézóban.

Leülök egy kicsit eldugottabb asztalhoz, a vendégek, ahogy észreveszik az Örök Nőt, azonnal betámadják. TaeMin is épp, hogy megússza, HeeChulnak köszönhetően, aki megragadja az alkalmat, és mindenkivel beszédbe elegyedik. Fényképek és minden egyéb, ami ilyenkor szokás. Igyekszem hosszúra nyújtani a nyakamat, de nem látom már a két táncost, ahogy HeeChul is eltűnik a látóteremből.

- Hozhatok valamit a kisasszonynak? – szólít meg egy ismerősen csengő és dallamosan bizsergető hang, elmosolyodom.

- Másodállásban itt dolgozol? – pillantok fel a búgó hang tulajdonosára, egy szédítő mosolyba ütközöm.

- Csak a mai nap. Mit kíván a kedves vendég? – lehajol az arcomhoz, picit lehúzza a napszemüvegét, és mélyen a szemembe néz.

- Hm – elveszem ebben a mélybarna óceánban, halkan felsóhajtok – Valami édeset – rebegtetem a pilláimat, és visszafoghatatlan vigyor költözik ajkaimra.

- Remélem, hogy én is megfelelek a kisasszonynak – szusszant egyet, és leül velem szembe.

- Ha nincs más, akkor azt hiszem, hogy ezt kérem.

- Azt hittem, hogy én elég édes leszek a kisasszonynak – újra az arcomhoz hajol, de azért megtartja a távolságot, sokan vagyunk nagyon.

- Tökéletesen megfelel. Megfelelsz - suttogom alig hallhatóan.

Elmosolyodik, majd lassan hátradől. Két csésze forró csokoládé érkezik az asztalunkhoz, észrevétlenül távozik az illetékes, és leszünk ismét kettesben JongHyunnal. Mégis fogadnom kellett volna. Szervezkednek. Szervezkednek. És megint csak szervezkednek. Amit ezúttal kiváltképp díjazok.

Rég nem találkoztunk, de most mindennél jobban örülök ennek a rögtönzött randinak. Magamhoz húzom a gőzölgő édességet, JongHyun is hasonlóképp cselekszik. Ezen a helyen kevésbé tudunk eltűnni az emberek elől, de talán addig, amíg HeeChul itt van, mást nem is vesznek észre a rajongók. Legalábbis reménykedem benne. Talán túl sokáig nem is tudunk azért mi sem itt lenni, bármennyire is szeretnénk.

Így is történik. Három óra alatt kortyoljuk el az édességet, ami a végén már inkább jeges csokoládé, mintsem forró. De ha egyszer csak beszélgetünk és bámulunk egymásra, akkor ez van. Akkor nem fogy a nyalánkság. Szinte én alig szólalok meg, csak JongHyun beszél. Az újabb felkészülésről. A rádiós ténykedéseiről. A dalokról, amik érnek benne. A csapatról... és kettőnkről.

Ennél a résznél majdnem belefulladok az italomba, és itt érkezik el az a pillanat is, amikor hirtelen távozni akarok. Nem azért, mert kellemetlen a helyzet, vagyis azért is. Csak még mindig nem tudom. Tényleg összezavarodtam teljesen. Imádom, és minden pillanatban vele lennék, de közben ott van az érem másik oldala. Igen, tudom, hogy Oppa most úgy gondolja, hogy megszervezi az életem, és picit terelget a jó felé, amiben MinYoung és a többiek lelkesen követik, de akkor is gyorsnak érzem a tempót. Vagy mégsem az lenne?

JongHyun feláll az asztaltól, elviszi a bögréket, én is felmarkolom a cuccaimat, és az ajtóhoz indulok. Az aranytorkú énekes mosolyogva elsurran a rajongók között, integet és hajolgat, ahogy közeledik felém. A kilincsre fogok, és mielőtt még bárkinek feltűnhetne, hogy együtt vagyunk, elhagyom a kávézót, és arrébb andalgok. JongHyun is kilép a küszöbön, gyorsan körbenéz, majd a szemközti utca felé biccent, ami egyenesen egy közeli parkhoz visz. Akkor most andalogni fogunk egy nyilvános helyen? Húha! Erre fel kell készülnöm...

K-Story

K-Story

18. fejezet

* * * Egy héttel később... * * *

Összegezzük egy kicsit. Egy teljes hét telt el azóta a bizonyításos dolog óta. Egy teljes hétig próbáltam kerülni JongHyunt úgy, ahogy csak tudtam, és mindenfélét bevállaltam, csak ne kelljen az SM falain belül tartózkodnom. Vagy legalábbis ne arra, amerre JongHyun leledzik épp. Szerencsémre páran most készülnek a visszatérésre, így bőven válogathattam.

Egy teljes hetet voltam az EXOs srácokkal, akik megállás nélkül készültek a comebackre. Persze korántsem volt olyan nagy a lelkesedés, mint mikor még Tao is velünk volt... vagy éppen Lulu és Kris. Sokkal jobban indultunk neki mindig a napoknak, de sajna ez van. A srácok elmentek, a banda viszont megmaradt.

Stúdióba rohangáltam velük, végigcsináltam velük a koreokat, mindenhova elkísértem a csapatot, teljesen mindegy volt. Csak egy bandával ne kelljen találkoznom. Noha, Oppa nem értette, hogy miért csinálom az egészet, mert szerinte csak menekülök, ami tök felesleges, mert életem végéig akkor sem futhatok. Bár azt még mindig nem tudtam elárulni neki, hogy mi is történt köztünk pontosan. Oppa beérte annyival, hogy időre van szükségem a vallomása miatt. Még nem tudtam feldolgozni a szavait.

Aham. Háthogyne! Nem tudtam feldolgozni a szavait, mi? Talán inkább azt, ami utána történt! Ott a próbateremben. Még mindig felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Olyan, mintha csak álmodtam volna minden másodpercet. Arról nem beszélve, hogy azóta minden éjjel ugyanazt álmodom... és minden reggel csurom vizesen kelek fel, és egy hűsítő zuhannyal vagyok kénytelen kezdeni a napomat! Minden áldott reggel. Egész héten nem szoktam annyiszor hajat mosni, mint az eltelt egy hétben tettem. Reggel és este. Reggel az álom miatt, este meg mégsem fekhetek le koszosan.

A lányok minden alkalommal megpróbáltak kifaggatni, de még tartom magam. Nehezen, de tartom magam. Így is többet tudnak, mint amit kellene. Ja, arról meséltem már, hogy Oppának és az egész Super Juniornak hála már mindenki tudomást szerzett arról, hogy valójában milyen viszonyban is vagyunk Yesunggal? Nos, igen. Oppa meg a többi bátyám (még, ha fogadott is) az én tudomásom nélkül terjeszteni kezdte a híreket. Annak ellenére, hogy LeeTeuk megígértette minden csapattaggal, hogy a gyakorló falain belül marad.

A védelmükre szóljon, hogy már ők unták azt, hogy folyton össze akartak boronálni a többiek Yesunggal. Én valahogy megszoktam már az évek során, és próbáltam is nem foglalkozni a kedves beszólásokkal, de Oppa kezdte egyre nehezebben viselni. És most már a többi bátyám is. LeeTeuk csakis miattam és Oppa miatt tartotta a száját, ahogyan a Nővérbátyámék is. Miattunk. De mindenkinek véges a türelme. Ahogyan minden véget is ér egyszer. Nos, véget ért a titoktartás is. De talán jobb is így.

Miután kiderült a rokoni szál köztünk, valahogy más szemmel kezdtek el nézni rám. A lányok barátságosabbak lettek, a fiúk meg túlontúl aggódók. Ami persze nagyon is jól esik, mert sokkal jobban odafigyelnek rám, de a túlzott figyelem azért néha ártó is tud lenni. Főleg akkor, amikor bujkálsz valaki elől. Mint például én JongHyun elől.

Valahányszor megláttam a bejáratnál, ahogy közelített a lifthez, inkább nyomtam egy hátraarcot, és a lépcsőn mentem. Nem érdekelt akkor sem, amikor a legfelső emeletre kellett felcaplatnom. Inkább szakadjon le a lábam, minthogy összefussunk. Jobb ez így. Nekem mindenképp. Bár neki már nem biztos. Kevesebbet mosolygott, és nem bírta soha megállni, hogy ne keressen legalább a tekintetével olykor. Meg Oppa is elszólta magát az egyik alkalommal, amikor találkoztak. Állítása szerint, csak annyit mondott JongHyunnak, hogy sok a munkám, és most főleg velem csináltatnak mindent. Nem tudom, hogy ez mennyire győzte meg őt, de csak annyit üzent vissza, hogy reméli, véletlenül se kerülöm őt, és tényleg csak a munka miatt nem találkozunk egyáltalán.

Nos. Részben... egy picinyke részben.

* * *

- Gyere már, Yeonnie! – kiált értem Oppa.

- Mindjárt megyek! – magamra húzom a pólómat, és felkapom a táskámat a földről, aztán a parányi nappalinkba sietek – Itt vagyok, na! Hova megyünk?

- Legyen meglepetés! – elvigyorodik, majd átkarolja a vállamat, és magához húz.

- Tudodhogynemszeretemameglepetéseket – mormolom az orrom alatt, miközben átfonom a derekát.

- Tudod, hogy nem nagyon szokott érdekelni, szereted-e a meglepiket vagy sem. Menjünk! A lányoktól elköszöntél? – pillant rám, majd egy szívdobbanással később mögénk néz.

- Miért? Ők nem jönnek? – kitágult pupillákkal pislogok Oppára, aztán én is a hátam mögé nézek.

- A-a! Gyerekprogram. Izé! – felnevet MinYoung – Bátyusos programotok van!

- Aham – felszusszantok – Akkor este találkozunk! – biccentek még egy aprót, ők szélesen vigyorogva integetnek nekem.

Furcsa. Egyikük se szokott ilyen lelkes lenni, ha csak Oppával mozdulok ki. Sőt! Volt olyan, hogy ők is hozzánk csapódtak, és együtt csavarogtunk a városban. Na, mindegy! De akkor miért is vigyorogtak egymásra ezek hárman? Hm.

Szusszantok még egy utolsót, majd imádott Bátyámmal együtt távozunk a lakásból, és a lifthez indulunk. Hiába igyekszem győzködni, hogy menjünk a lépcsőn, hajthatatlan. Öregségre hivatkozik. Pff. Napersze! Mindjárt szaladok is a járókeretért szegény öreg bratyómnak. Sóhajtok még egy utolsót, majd beszállunk végre abba a nyamvadt fémszörnyetegbe, és elindulunk lefelé. Már lélekben készítem magam, hogy bármelyik emeleten megállhatunk, és bevágódik hozzánk az, akinek nem kéne, de nem így történik. Zökkenőmentesen haladunk a földszint felé, majd meg is érkezünk egy pár pillanattal később.

Ismét veszek egy nagy levegőt, hogy majd akkor most, de semmi. Elnyelte a föld. Szerencsémre. Bár ez már kezd módfelett gyanús lenni. Nem szokta elnyeli őt a talaj, állandó jelleggel beleütközöm. Akkor most mi a fészkes fene történik? Most már kezdek egy picit aggódni miatta. Remélem, hogy nem sérült meg! Nagyon nem akarom! Akkor inkább hagyom a francba a közös programot Yesunggal, és megyek, megkeresem JongHyunt! Mellette akarok lenni, ha történt vele valami!

- Ideges vagy, Yeonnie? – a vállamra szorít, amikor elhagyjuk a felvonót, kicsit rémülten pislogok rá.

- Nem. Vagyis. Nem tudom.

- Mit nem tudsz? Azt, hogy ideges vagy-e? – felnevet, a bejárat irányába cibál, én meg csak a szememmel kutatok valami JongHyun féle után, hátha.

- Csak furcsa.

- Micsoda?

- Hát. Hm. Te nem láttad?

- Kit vagy mit?

- Nem találkoztatok ma még?

- Kivel?

- Vele.

- Az ki? – vigyorogva teszi a hülyét, de esküszöm, megütöm, ha nem hagyja abba!

- Ne csináld! Pontosan tudod, hogy kiről vartyogok! – lelököm a vállamról a karját, és összekulcsolom a sajátjaimat a mellkasom előtt.

- Nem szoktál vartyogni, de tudom, hogy kire gondolsz – elveszi a karjaimat, és magához ölel – Nem tudom, hogy hol van.

- De ugye nem esett baja, Oppa? – ijedten pislogok fel Yesungra, elmosolyodik.

- Nem hinném. Te lennél az első, akinek szólna.

- Napersze – morgom az orrom alatt – Pont, hogy nekem nem mondaná meg.

Yesung szorít egyet a derekamon, és halkan felkuncog. Szerinte ez nagyon vicces, de én korántsem tartom annak. Mert tudom, hogy nekem szólna utoljára, ha baja esne. Persze az lenne a kifogása, hogy nehogy aggódjak miatta, de ezért is megcsapom még őt egyszer. Oppa után.

Kicsit még belebújok a karjaiba, hogy némi megnyugvásra leljek az ölelésében, majd elengedi a derekamat, és újra a vállamon fonja át az egyiket. Én is átkarolom az ő keskeny csípőjét, és a pólójába markolok. Mosolyogva felhúzza a napszemüvegét, én csak lehajtom a fejemet álcázásként, majd lassan elindulunk a célunk felé. Amiről még mindig fogalmam sincs, hogy micsoda.

Majdnem egy órát gyalogolunk, mire Oppa megáll, és elveszi a karját rólam. Felém fordul, leveszi a szemüvegét. Én még csak pislogok, mert régen jártam ezen a környéken. Arról se tudtam idáig, hogy létezik egyáltalán ilyen hely. De ezek szerint van! Azt hiszem, hogy mégis imádom a meglepetéseket. Ezt mindenképp!

Százwattos vigyor ül ki a fejemre, ahogy a bejárati ajtóra pillázok, alig merek hinni a saját szememnek. Csak nyeldesem egyfolytában a levegőmet, meg a meghatódottságtól kibuggyanni készülő könnyeimet is.

- Na? Tetszik? – mellém lép, és ő is az ajtót nézi.

- Ez kérdés? Még szép! Menjünk!

Megragadom Yesung csuklóját, és szabályosan berontok a kávézóba. Természetesen az összes figyelem ránk szegeződik, de nem tudnak meghatni. Ahogyan Bátyámat sem kifejezetten érdeklik a tágra nyílt szemek és leesett állak. Egyenesen a szemközti asztalhoz iparkodom, levágom a táskámat, gyorsan előkotrom belőle a pénztárcámat, de mire feleszmélek, már Oppa áll mellettem két kisebb csomaggal. Levakarhatatlan mosollyal veszem el tőle a zacskókat, és azonnal kibontom az egyiket.

Becélzom az első szabadon kószáló szőrmókot, és azonnal magamhoz édesgetem. Szórok egy keveset a kutyakajából a tenyerembe, amit a másik két plüss is meghall mellettünk, és be is támadnak. Kész! Végem van! Oppa tudja, hogy mivel vegyen le a lábamról, hogy ha ki akar kapcsoltatni. Fel se nézve bámulom a körém gyülekező kutyusokat, már-már kevésnek érzem a két csomag ropogtatnivalót.

Lekuporodok a földre, törökülésbe pakolom a lábaimat, az első homokszínű szőrmók az ölembe kuporodik. Még jó, hogy a másik kettőnél kisebb, mert akkor már nem férne el a combjaim között. A másik két kutyus is leül mellénk, egyszer az egyiknek szórok egy keveset a tápból, egyszer pedig a másiknak. Utána pedig az ölemben lévőnek adok néhány szemet. Simogatásaimért és a falatokért apró puszikat kapok jutalmul. Máris megérte!

Felemelem a fejemet, hogy végre megkeressem a Bátyámat, akiről pillanatok alatt megfeledkeztem, de a fülével a telefonján kolbászol két paddal arrébb. Int egyet, majd szinte elrohan a kávézóból. Most komolyan itt hagyott köszönés nélkül?!?! Oké, hogy máris imádok itt lenni, meg egész nap elleszek itt, de azért mégsem kéne itt hagynia! Jó lenne nem egyedül hazamenni zárás után!

A két zacskó kutyakaja semmivé lesz kettő pillanat alatt. Ajaj! Ha nem szerzek még egy kis nassolnivalót, akkor hamar hoppon maradok. Bár az ölemben lévő kutyus nem igazán akar távozni. Mondjuk, kezd egy picit zsibbadni a lábam, de nem tud érdekelni. Amíg neki kényelmes, addig elviselem. A jobb lábam melletti labrador is leheveredik mellém, fejét a térdemre teszi, és szusszant egyet elégedettségében. Elmosolyodom.

Megsimogatom a fejét, mire ismét egy elégedett mormogást kapok válaszul, aztán a bal lábam mellett ücsörgő beagle is elpilled. Ő is elhelyezkedik hasonló pózban, mint a társa, szintén felszusszant. Itt ragadtam egy kis időre, azt hiszem. Az ölemben lévő mopsz is elszenderedik lassacskán, ahogy cirógatom és kényeztetem a bundáját. Kezdenek elgémberedni már a tagjaim, remélem, hogy nem kapok görcsöt sehol sem. Nem mintha, nem érné meg minden pillanata, de azért holnap nekem még dolgoznom is kell. Picit oldalra döntöm a fejemet, és igyekszem mindhárom kutyust dédelgetni és szeretgetni. Kaja híján.

A szemhéjaim elnehezülnek a kellemes érzéstől, de szinte le se csukom őket, amikor két meleg tenyeret érzek meg a vállgödreimre simulni. Egy másodpercre összerezzenek a váratlan érzéstől, de csak a szemhéjaimat tudom hirtelen felnyitni. A meleg tenyerek gyengéden nyomkodni kezdik a vállaimat, és lazítanak el kissé. Felsóhajtok. Ismerem ezeket a tenyereket. Túlságosan is jól ismerem. De az illata még inkább elárulja a gazdáját.

Lassan végigsimít a hátamon, majd még lassabban a derekamra vezeti őket, és finoman a csípőmre fog. Nagyot nyelek. Állával megtámaszkodik a bal vállamon, a szemem sarkából látom az apró mosolyát, önkéntelenül mosolyodom el én is. Egyszerre szusszantunk fel.

- Most egy picit irigykedem – suttogja nagyon halkan, nehogy megzavarja valamelyik szőrmókot az édes szendergésében.

- Miért is? – kérdezem a lehető leghalkabban.

- Őt azért – mutat az ölemben fekvő töpszlixre –, mert az öledbe fészkelte be magát, és ott nagyon jó helye van. Őket pedig azért, mert simogatod őket.

- Nem szép dolog irigynek lenni a kisebbre.

- Nem is vagyok, csak jó lenne a helyükben lenni – kuncogja, és óvatosan közelebb csúszik az arcával az enyémhez – Miért is kerültél engem olyan nagyon? – nagyot nyelek a kérdését hallva.

- N-nem... én nem kerültelek – motyogom vöröslő arccal.

- Akkor miért is nem találkoztunk egy teljes hétig? – súgja ajkaimtól néhány milliméterre.

- Sok volt a dolgom.

- Hyung is ezt mondta, de mindketten tudjuk, hogy nem ezért közlekedtél a lépcsőházban és hasonlók – puha párnái majdnem érintik a számat, megremegek a közelségétől.

- JongHyun. Én csak~

- Cssh. Ha lehet, akkor ne kerülj többet, rendben? – mélyen a szemembe néz, elveszem ebben a tekintetben.

Mintha már nem is a kávézóban lennénk. Valahol egészen máshol járunk már. A mennyországban. Telis-tele szőrmókokkal. Az ölemben heverésző hangosabban felhörög, mire mindketten halkan felkuncogunk. Jól van, na! Csak pár pillanatra felejtettem el simogatni, mert egy negyedik kutyusra figyeltem. Tudom, nem szabad ilyet, mert most ők a fontosak, de na!

JongHyun nyom egy puszit az orrom hegyére, elveszi a karjait a derekamról, és felkel mögülem. Máris hiányzik, hogy nincs itt, szeretnék utána kapni, és marasztalni még, de a kedvencek nem hagynak mozdulni. Akkor úgy látszik, hogy ő is köszönés nélkül hagy itt.

Mielőtt még végleg kétségbe eshetnék, JongHyun sétál mosolyogva vissza hozzánk. Kezében mindenféle földi jót szorongatva, amit ezeknek a cukorfalatoknak csak adni lehet. Nem kérdés, hogy most ő lesz a kedvenc, és engem mellőznek a szőrmókok, de nem így történik. JongHyun kinyit egy újabb tasakot, és a kezembe nyomja, majd ő is kibont magának egyet. Naná, hogy a csörgésre felkapja mindhárom a fejét, plusz még kettő verődik hozzánk, akik JongHyun ölébe másznak, minekután maguk alá teperték. Könnyű volt, mert hagyta magát.

Picit helyezkedünk még mindketten, ahogyan a kutyusok is megkeresik a legmegfelelőbb pozícióikat, és várják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb. Képletesen szólva. Újabb és újabb boldog sóhajok szakadnak fel belőlem. Valahogy hirtelen otthon érzem magam. De nem csak a kutyák miatt.

Egyetlen szó nélkül kényeztetjük a kis kedvenceinket, mindegyiknek jut olykor egy-egy falat vagy ropogtatnivaló. Ha most meghalnék, azt hiszem, hogy még az utolsó utáni földön töltött pillanatom is boldogan telne el. Hiszen ott vagyok, ahol a legjobban érzem magam... és Ő is itt van velem. Nem is kell ennél több. Bár hiába fojtanám meg Oppát, amiért ezt tette velem, mégis valahol mérhetetlenül örülök is neki. Ha őszinte akarok lenni saját magamhoz, akkor be kell, valljam, hiányzott JongHyun közelsége. De nem csak az. Mindene. Az egész Lénye. Zárásig szerintem nem is mozdulunk. Legalábbis nehézkesen fog menni mindenképp.

Puppy Café Hongdae-ben

17. fejezet

Legédesebb álmaimból az a nyamvadt ébresztőóra cibál ki. Morogva fordulok a hátamról a hasamra, és húzom a fejemre a takarómat. De ez a nyamvadt berregő nem akar elhallgatni. Még mindig ciripel. Ajh! Mondjuk, ha végre lenyomnám, akkor biztos, hogy abbahagyná. Deolyanjómelegvanatakaróalatt! Pont, mint JongHyun alatt volt tegnap délután. Khm... Izé! Az óra!

Egyetlen lendülettel hallgattatom el végre az ébresztőmet, máris utálok felkelni. Pedig olyan édeset álmodtam. Olyan jó volt minden pillanata. De nekem fel kell kelnem. Csak azt nem tudom, hogy mára mi lett betervezve nekem. Előkotrom a telefonomat a párnáim közül, és miután kidörzsöltem a szemeimből néhány csipát, végre felfogom a jeleket is a kijelzőn, és nem csak csíkokat látok egymás hegyén-hátán. Szinte kipattannak a szemhéjaim.

Aztán azzal a lendülettel én is kiugrom az ágyból, és sprintfutókat megszégyenítően kapom magamra a ruháimat. Most már nincs is szükségem arra a kávéra, ami általában önindítóként használ. Elég volt meglátnom a napi rendet, hogy észhez térjek, és teljes erőbedobással essek neki a napnak.

Gyorsan magamhoz ölelem a lányokat, és futok is le a próbaterembe, hogy az egész napot megint Oppával tölthessem. Végre felveszik a teljes albumot, én meg csöpöghetek egész nap a hangjaiktól. Alig várom már! Feltépem a bejárati ajtót, és türelmetlenül nyomkodom a lift hívó gombját. Lent akarok végre lenni.

Megérkezik a fémszörnyeteg, és egyetlen ugrással termek bent, aztán lendületből nyomok rá a megfelelő gombra. A lift engedelmesen elindul, de két emelettel később meg is áll. Annyira fel vagyok spannolva, hogy fel sem tűnik, hol állt meg a felvonó, és kikre kell számítanom hirtelenjében.

- SungYeon-ah! Korán keltél!

- Kicsit jobban nézel ki!

- Nem fáj már semmid, ugye, SungYeon-ah?

- Jó újra látni, főleg így frissen és jó kedélyűen!

- Szia, Sung-ah...

Csupán az utolsó mondatnál térek észhez teljesen, és fogom fel a külvilágot. Pontosabban szólva a dallamtól és a tulajdonosától. És attól a meleg felkartól, ami az enyémhez simul egy pillanatra. Összerezzenek a váratlan közelségtől. Bakker!

Erőteljesen rebegtetem a szempilláimat, és végre tudatosítom magamban a dolgokat. Jelenleg az egész csapat itt van a liftben. Az egész SHINee. Pompás! Hogy’ a francba nézzek most JongHyun szemébe? Hogyan? Tegnap idióta módon elutasítottam, de ő annak ellenére kedves volt velem. Sőt! Kijelentette, hogy kivárja, amíg észhez térek végre. Aztán pedig az éjjeli műsorban~

- Már nem is akarsz köszönni nekem, Sung-ah? – suttogja a fülemhez hajolva, alig észrevehetően, a többiek szinte kettesben hagynak minket, annyira a lift egy szegletébe csoportosulnak.

- Nem. Dehogy! – megköszörülöm a torkomat – Jó reggelt, Sunbae! – illedelmesen meghajolok.

- Ezt te se gondoltad komolyan? – mosolyogva felém fordul, majd meleg tenyereit a vállaimra simítja, és lassan közelebb hajol az arcomhoz.

- S-sun...bae? – rémülten pislogok JongHyunra, hova lettek a többiek hirtelen?

- Az a legkevesebb, hogy így köszöntelek reggelente – súgja ajkaimtól néhány milliméterre.

Bennem ragad a létező összes levegő. Nem tudok reagálni sehogyan sem. JongHyun forró és puha párnái simulnak a számra, és becézgetnek lágyan. Gyengéden. Érzékien ajkai közé fogja alsó ajkamat, majd a felsővel is így tesz. Apró sóhaj szökik ki mindkettőnk száján, elolvadok mindenétől. Önkívületlenül viszonzom ajkai érintését, és egy édes-lágy csókot váltunk. Elvesztem.

Jobb kezét elveszi a vállamról, majd az arcomra simítja bársonyos tenyerét, és finoman megcirógatja a bőrömet, és óvatosan elszakítja ajkait az enyémtől. Még egy törődő puszit nyom a homlokomra, végül hátrébb húzódik tőlem, és ismét szembe fordul a liftajtóval. Megállunk. Elalélva lépek ki a liftből, elégedett sóhajok és halk kuncogásokkal egybe kötve. Aham. Igen. Az egész csapat érzékelte, hogy JongHyun megcsókolt! Hurrá!

Eddig is sejtettem, hogy nem sokan tudnak Oppáról és rólam, de ezek szerint ők soha nem is feltételeztek többet a kapcsolatunkba egy szimpla barátságnál, ami nem feltétlenül baj. Ők legalább nem akartak összeboronálni a tulajdon bátyámmal. Egy pillanatra visszafordulok, épp záródik az ajtó, de JongHyun mosolyát még látom. Ahogyan csillogó lélektükrei is felragyognak egy másodpercre. Felsóhajtok. A lift újfent elindul lefelé, és végre az én lábaim is engedelmeskednek a gazdájának. Vagyis nekem.

Elsietek a próbateremhez, Oppáék már bent vannak, de még nem csúsztam meg időben. Még nem tartanak a beéneklésnél. Szuper! Akkor van még időm a nyakába vetni magam, és egy kicsit hozzábújni, hogy kényeztesse a pici húgocskáját, ha már van neki olyanja! Ahogyan Teukie-nak is van! Meg még hat másik bátyusom is lett! Nekem a legjobb!

Vigyorogva állok meg a próbaterem előtt, és majdnem berobbanok a helyiségbe, ahogy hirtelen nyitok be hozzájuk. Azonnal abbahagyják a magasröptű szópárbajokat, és egyszerre emelik rám a tekinteteiket. Továbbra is fogkrémreklámhoz hasonlóan vigyorgok, majd elengedem a kilincset, és egyenesen Yesunghoz sietek.

Kitárt karokkal fogad, nekem csupán annyi a dolgom, hogy picit elrugaszkodok a földtől és a nyakába vetem magam. Nagyon egyszerű! Meg is történik, természetesen. Nevetve ölel magához, én megkapaszkodom a nyakában, ő a derekamra szorít picit. Arcomat belefúrom a vállgödrébe, és hosszan belélegzem a zöldellő fákhoz hasonlító illatát. Imádom.

Egy meleg mellkast érzek meg a hátamhoz érni, majd újabb két kar fonja át a derekamat. Ismerem ezeket a karokat, sokszor bújtam már ebbe az ölelésbe, amikor nagyon egyedül éreztem magam Oppa távolléte miatt. Jobb kezemmel elengedem Yesung nyakát, és a hátam mögé nyúlok, hogy magamhoz tudjam húzni LeeTeukot is. Kicsit vicces látványt nyújthatunk így hármasban, főleg az alig százhatvanöt centimmel a két óriás között. Nem véletlenül kuncog mindenki más mellettünk.

Már épp megszoknám a kellemes érzést, amikor két kéz ragadja meg azt a karomat, amelyikkel Teukie-t húzom magamhoz, és erőteljesen rángatni kezdenek kifelé az édes ölelésből. NA! Nem megyek! Még maradni akarok! De ezek széttépnek. Húzzák a jobb oldalamat, közben Oppa szorít magához szemből, LeeTeuk pedig hátulról kapaszkodik belém. Ajaj! Ez most már fáj... kezd nagyon fájni.

Yesung adja meg előbb magát a kínzásom keserves hangjainak, lefejti rólam a karjait, és LeeTeuk is követi a példáját. Eleresztenek, és ellépnek tőlem. Szabad utat kapnak az oldalra citálók; imádott Nővérbátyám és imádott kedvese. Naná, hogy ők is egyetlen szendvicset gyártanak belőlünk, és persze én vagyok középen. Jól megszeretgetnek, szinte már eltörik a gerincem az ölelésüktől, és érzem, hogy a bordáim is lassanként megrepednek. Én is szeretlek titeket srácok, tényleg! De ismét érkezik a felmentő sereg.

KyuHyun rángat ki az örömteljes szorításból, de sokáig nem lehetek szabad, mert a gonosz maknae természetesen szövetkezett a kölyökképűvel, így RyeWookkal egyszerre préselnek össze, és passzírozzák ki belőlem az összes levegőt. Már hálát kezdenék mondani, amikor meglátom Kangin mosolygós arcát, és ahogy közelít felém. De korántsem azért, hogy megmentsen. Frászt! Oldalról vetődik hozzánk, és még ő is beszáll a szorongatásba. Végem van teljesen.

Szerencsémre SiWon intő szavai célba találnak kis idő múltán – mielőtt még teljesen megfulladnék -, és végre felszabadulnak a belső szerveim is. Finoman magához ölelget, megpuszilgatja a fejemet, és lassan tovább terelget. Az Örök Nőhöz araszolok. Vigyorogva dugja a zsebébe a telefonját, aztán fonja is át a derekamat. A nyakára kulcsolom a karjaimat, de alig bújok hozzá, lazít az ölelésén, és eltol magától. Kérdőn pislog rám, egy pontra mindig odatéved a tekintete.

Basszus! Ezt elfelejtettem! Legalább egy kendőt a nyakamra tekerhettem volna! Vagy hagytam volna inkább leengedve a loboncomat! A rohadt életbe!  Most mit mondjak? Hogymagyarázommeghogymiezazistentelenülnagyharapásanyakamon?! Ráadásul Oppa előtt?!

- SungYeon-ah? – vigyorog rám a hercegnő.

- Iiiigeeen? – araszolok picit, majd, mintha csak viszketne a bőröm, a nyakamra teszem a kezemet, és megpróbálom eltakarni a nyomokat.

- Felesleges takargatnod, mert már észrevettem. Ezekhez mindig jó szemem volt és van is, ezt tudhatnád, Édesem.

- Mit takargat a húgom? – köszhercegnőépperrevoltszükségem!

- Semmit! – nézek hirtelen Bátyámra, de ismételten átlát rajtam, látom a szemeiben.

- Mi van a nyakaddal? Megsérültél? – ha a harapást annak vesszük, akkor igen, nagyon megsérültem – Bántott valaki? – azt épp nem mondanám, mert minden percét élveztem ennek a bántalmazásnak – Yeonnie?

- Semmi, tényleg, jól vagyok – ellépek a bátyámtól, és a sarok felé indulok, de elkapja a testem mellett lógó kezemet, és megállít.

- Mutasd! – szembe fordít magával, és elveszi a kezemet a nyakamról – Ki csinálta? Ki a srác, SungYeon? – ajaj, ha már nem becézget, akkor szarban vagyok, nagyon nagyban!

- Nem. Senki nem csinálta.

- SungYeon. Ez egy harapás! Valaki a nyakadba harapott!

Nagyszerű! Bátyám kisebb kifakadására az egész banda körém gyűlik, és persze mindannyian azt a bizonyos fognyomot és a benne lévő lila foltot kezdi analizálni. Nagyon remélem, hogy egyikük sem jártas a fogászatban, és ennyiből nem jönnek rá, hogy kihez tartozik a foglenyomat. Nagyon remélem!

Felsorakoznak egymás mellé, Yesung és LeeTeuk áll meg velem szemben, és mögéjük vonulnak fel a többiek. Aham. Ismerem ezeket az arcokat. Számon kérőek. Szigorúak. Engem zárdába csuknak. A tettest pedig a vesztőhelyre viszik. Mert az Örök Nőnek mindig mindent észre kell vennie! Hiába próbálom a szememmel jelezni, hogy ezért még megfojtatom Han Genggel, csak elégedetten vigyorog rám.

- Halljuk, Hugi! – Kangin szólal meg elsőként a hátsó sorból.

- Nem számít – motyogom.

- Pedig jobban teszed, ha szépen bevallod. Jobb a békesség, ugye? – mosolyogva néz rám KyuHyun is.

- Tényleg nem számít, mert úgysem lesz belőle semmi sem.

- Meg ahogy azt te elképzelted, Édesem! – az áruló hercegnő egy hangos nevetéssel toldja még meg szavait.

- Ki volt az, SungYeon? – és most jön LeeTeuk is.

Ha nem bátyámnak vallom be, akkor Teukie úgyis kiszedi belőlem. Néha még sokkal rosszabb, mint Oppa. Nem csak azzal fenyeget, hogy másnap megteszi, hanem már veszi is elő a telefonját, és tárcsázza is a következő pillanatban a szükséges telefonszámot. Lehet így titkokat őrizni?! Nagyot nyelek, rémülten pislogok az összes bátyámra. De nem akarom JongHyunt bajba sodorni a hülyeségem miatt. Ezek képesek és széttépik egyetlen századmásodperc alatt!

- Ki volt az, Yeonnie? – ismétli meg nagyon halkan Oppa a kérdést.

- De nem szeretném, hogy baja essen – motyogom alig hallhatóan.

- Miért esne baja? – kérdezi nevetve EunHyuk.

- Nem fogjátok letépni a fejét, és vacsorának elfogyasztani az egyéb szerveit?

- Nem. Bár ha jók a veséi, akkor lehet, hogy még el is adjuk azokat.

- MI?!?! – nagyokat pislogva kapkodom a levegőt, és próbálom felfogni a maknae idióta szavait.

- Csak mondd el, hogy ki volt az – közelebb sétál hozzám imádott bátyám, és magához von, majd a fülemhez hajol – Kivel voltál? Történt komolyabb is a harapáson kívül?

- Oppa – mormolom a mellkasába bújva.

- Vele voltál? – a lehető leghalkabban kérdezi, de csak bólogatok válaszul – Történt más is? – habozva ugyan, de megrázom a fejemet – Biztos? – újabb fejrázással válaszolok – Nem akart semmit tőled vagy túl sokat akart és te állítod meg?

- Egyik sem – kibújok Yesung mellkasából és ránézek.

- Megálltatok? Vagy miért? – kérdezi teljes nyugodtsággal, én egy picit belepirulok a kérdésébe.

- Nincs különösebb oka – hazudom picit remegős hangon – Ennyi történt csak.

- Jól van. Hiszek neked. De majd még erről beszélünk – megpuszilja a homlokomat, aztán visszamegy a többiekhez, akik időközben már elhelyezkedtek a székeiken.

Felsóhajtok. Utálok hazudni a bátyámnak, de egyszerűen nem mertem neki bevallani, hogy a harapdálás bizony már bőven „az” után történt, vagyis abban a pillanatban. Még a végén képes lenne hozzáadni szerencsétlenhez, aztán pisloghatunk mindketten, mint pocok a lisztben. Nem hinném, hogy épp én kellenék neki feleségnek, meg egyébként is. Na, mindegy! Próba van!

- Mivel kezdünk? – kérdezi az Örök nő, majd egy torokköszörüléssel zárja mondatát.

- Don’t wake me up – szólal meg a hangosbemondó, az üvegfal felé nézünk mindannyian, majd a fiúk bólintással válaszolnak is.

- Akkor addig mi pihizünk – Oppa a tarkójára teszi a tenyereit, és lehunyja a szemeit.

Mindenki elnémul, csak a szuszogásainkat lehet hallani. Felcsendül az első ütem, EunHyuk pillantása azonnal rátalál DongHae tekintetére, automatikusan elmosolyodnak. Az én szám is mosolyra húzódik egy pillanat alatt. Beleborzongok, amint meghallom DongHae hangját, szinte máris cseppfolyóssá válok. Imádom. Nővérbátyám pedig a cseresznye azon a habon. A dalszövegek pedig, amiket énekelnek... hát lehet erre azt mondani, hogy nem Igaz Szerelem? Ugye, hogy nem! Imádnivalóak!

Másodikként, a hangosbemondó utasítására, a srácok a Love at first sight dalhoz állnak fel. Egymás mellé sorakozik második bátyám, az Örök Nő, imádott Nővérbátyám és Kangin. Amikor nem DongHae-vel énekel, akkor mindig elgondolkozom, hogy vajon ilyenkor is neki címzi-e a dalokat gondolatban, és csak ő uralja az elméjét, vagy azért néha ki is kapcsol. De ahogy édes Hyukie arcát nézem, ezek a szavak bizony ilyenkor is DongHae-nek szólnak, és nem másnak.

A második dal után tartunk egy kis szünetet, hogy mindenki kifújhassa magát. Hála a fiúk profizmusának, alig kell háromszor nekifutni egy-egy dalnak, plusz még egyszer az esetleges hajlítások miatt. A szünetben megkapom a puszijaimat és az öleléseket is hozzá, majd miután mindenki összekaparta ismét magát, újfent elhelyezkednek.

Harmadikként a We can dalukat veszik fel. Ilyenkor mindig izgatott vagyok. Valahányszor itt vagyok, amikor új számokat énekelnek fel, akkor mindig ideges leszek Oppa miatt. Nem azért, mert hibázna, csak egyszerűen annyira szorítok, hogy minden rendben menjen a felvétel alatt, hogy már saját magamat kergetem az őrületbe. Pedig nem kellene egyikünknek sem aggódnia egyetlen felvétel miatt sem.

Miután végeznek a We can számmal, újabb szünetet iktatnak be, és már csak egy számot kell felvenniük, ez pedig az Alright. Ahh. Biztos, hogy potyogni fognak a könnyeim a többiek miatt. Nah, remélem, hogy kibírom.

Super Junior D&E - Don't wake me up: https://www.youtube.com/watch?v=TbSkFwNgAmU

Super Junior-T - Love at first sight: https://www.youtube.com/watch?v=nTUifutRQ38

Super Junior K.R.Y. - We can: https://www.youtube.com/watch?v=y302XWWC0RA

Super Junior - Alright: https://www.youtube.com/watch?v=Kx6TdB6GIhc

16. fejezet

Az édes csók után JongHyun visszafekszik a korábbi helyére, és mélyet sóhajt. Erősebben átfonja a testemet, arcával belebújik a mellkasomba. Most kezdem kicsit kellemetlenül érezni magam. Anyaszült meztelen vagyok! De JongHyun is pucéran heverészik rajtam. Huhaaa!

De mégis... valahogy jó, hogy még így fekszünk. Meghitt és picit varázslatos is egyben. Fáznom kéne, de JongHyun forrósága még nem csillapodott. Melegen tart mindkettőnket. Halkan felsóhajtok. Már épp kezdeném lágyan cirógatni a körmeimmel a hátát és játékosan tekergetni a tincseit, amikor valaki erőteljesen lenyomja a kilincset. BASSZUS!

Szerencsére nem jut be, mert lepattan az ajtóról – JongHyun elővigyázatosságának köszönhetően, mivel bezárta a gyakorlót -, viszont rám ezzel a frászt hozza. Szinte lerugdalom magamról JongHyunt, aki kissé elpilledt fejjel bámul rám.

- Mi a baj, Sung-ah? – megdörzsöli a szemét, majd rám néz.

- Szerinted?! – kitágult pupillákkal pislogok rá, miközben úgy próbálom takargatni magam, ahogy csak tudom.

- Ne legyél szégyenlős! Nagyon is csinos vagy – közelebb hajol az arcomhoz, majd lágyan összeérinti az ajkainkat.

- Nem szégyenlős vagyok, mármint az is, de neked nem tűnt fel, hogy hol vagyunk?! – felugrok a kanapéról, és a nadrágomért sietek.

De jó, hogy mindezt Évakosztümben tehetem meg, vörösen izzó fejjel kapom fel a farmeromat a földről. Aham. A bugyim sem ártana. Meg a melltartóm.

- Tessék – mosolyogva nyújtja felém a keresett ruhaneműimet, de van annyira jó fej, hogy legalább elfordítja a fejét rólam.

- Köszönöm – morgom az orrom alatt, és kihúzom a kezéből a ruháimat -, fordulj el!

- Minek tennék ilyet? – kérdezi a padlót mustrálva.

- Mert kértelek rá.

- De már láttalak így, sőt, mást is~

- Elhallgass! – megcsapom a karját, mire hangosan felnevet, majd magához ránt, és szenvedélyesen megcsókol.

- Csak, mert ilyen szépen kérted – súgja ajkaink közé, majd elengedi a karomat, és elfordul tőlem.

Gyorsan magamra kapom a fehérneműmet, majd a nadrágomat is sietve magamra húzom. Időközben JongHyun is magára varázsolja a ruháit, nekem már csak a pólóm hiányzik. És fog is. Azt dobhatom ki. JongHyun könnyen elbánt vele, és most nincs mit felvennem. Csípőre tett kézzel állok a terem közepén, és azon agyalok, hogy mi a francot tekerjek magamra, hogy ne melltartóban caplassak vissza a dormba.

JongHyun megáll előttem, egy összehajtogatott valamit szorongat a kezében, mosolyogva nézi a tanácstalan képemet.

- Hah? Mi ez? – pislogok rá nagyokat.

- A pólóm. Nekem van másik.

- De ez~

- Vedd fel, mielőtt megfázol. Már nem tudlak tovább fűteni, és nem szeretném, ha miattam megbetegednél.

- De azt ugye tudod, hogy a kedvenc pólómat szaggattad szét?

- Majd veszek neked egy másik kedvenc pólót! De mondd azt, hogy nem érte meg! – felkuncog, majd a következő pillanatban beharapja alsó ajkát.

Óóóhogynyelnédleeztavigyorodat! Totális vörösségben úszva veszem ki a kezéből a pólót, aztán bújok is bele azzal a lendülettel. Összeszedem a maradék cuccomat, majd lassan elindulok az ajtóhoz végre, de túlságosan közel nem jutok. JongHyun megállít, és szembe fordít magával. A tekintetünk találkozik. A mélybarna örvénybe fulladok, és képtelen vagyok szabadulni belőle. Elvarázsol az egész lénye.

- Ne siess annyira – szólal meg a lehető leghalkabban.

- Neked is menned kéne. A stúdióba.

- Még bőven van időm.

- De nem akarsz előtte pihenni egy kicsit? – megrázza a fejét.

- Inkább válaszolj nekem valamire.

- Mire?

- Ugye most már nem kell bizonygatnom semmit sem, és elhiszed, hogy csak te kellesz nekem?

Közelebb lép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül, két karja körbeöleli a derekamat. Egyszerre sóhajtunk fel mindketten. Picit rémülten járatom a tekintetemet a sötétbarna szempárban, nem tudom, hogy mit válaszoljak. Hiszen, bizonyított, de mégis úgy érzem, hogy ez az egész most ennyi is volt. Nekünk nem lehet közös jövőnk. Nem való hozzá egy Balcsillag.

- Sung-ah? Hiszel nekem?

- ...

- Sung-ah? – aggodalom érződik ki a hanglejtéséből.

- JongHyun – felsóhajtok – Ami az előbb történt, az felért egy álommal. Csodálatos álommal, de~

- De? Milyen de? Miről beszélsz, Sung-ah? Nem akarok hallani semmiféle de-t.

- JongHyun, te egy Idol vagy, én pedig egy mindenes. Nem éppen olyan, aki~

- Fejezd be. Nem számít, hogy mi vagy. Idol vagy mindenes. Stylist vagy háttértáncos. Fodrász vagy utcaseprő. Nem érdekel, Sung-ah.

- Ez nem ilyen egyszerű, JongHyun.

- ♪Nem akarok tovább várni. Nem akarok az utolsó pillanatig várni.♪

- JongHyun, te és én~

- ♪Már mondtad egyszer, ugye? Azt, hogy csak barátként szeretsz, és csak legjobb barátként maradsz mellettem.♪

- JongHyun, én~

- ♪Kérlek, ne mondd ezt többé! Neked talán könnyű, de nekem nagyon nehéz. Az érzéseim miatt talán nehéz időkön mész keresztül.♪

- Nem lehet... – sóhajtom.

- ♪Miért próbálsz meg elhagyni?♪

- Nem hagylak el, csak~

- ♪Mosolyogva búcsút mondasz nekem. Ezzel megölsz engem, nem kapok levegőt.♪

- Nem mondok búcsút, de nem lehet – a tekintetem elhomályosul.

- ♪Kérlek, ne hagyj el! Ne hagyj el!♪

- Itt leszek, de úgy, mint régen. Barátként.

- ♪Jobb úgy tenni, mintha mit se tudnék, mert megőrülök ettől a szomorúságtól.♪

- JongHyun, kérlek – előbukkan az első könnyem, lassan végigfolyik az arcomon.

- ♪Miért próbálsz meg elhagyni?♪

- ...

- ♪Ne menj el, kérlek. Ne menj... kérlek.♪

Tenyerei közé fogja az arcomat, majd lassan ajkaimra hajol. Hüvelykujjaival letörli a kicsorduló könnyeimet, miközben rásimítja puha párnáit a számra. Kérlelőn csókol, szinte remegnek ajkai, ahogy újra és újra lágyan megérinti az enyémeket. A szemhéjaim elnehezülnek, az apró csókba sóhajtok. Nem hagyom őt el, hisz’ mellette leszek, de úgy nem lehet, ahogy ő gondolja. Ő annál jobbat érdemel. Nem én vagyok a hozzá való. Bármennyire is fáj.

- Azt mondtad, hogy tudnál úgy szeretni, ahogy én téged – suttogja ajkaink közé.

- Igen. Ezt mondtam.

- Akkor?

- Azt mondtam, hogy tudnálak és csakis úgy tudlak. De mást nem mondtam.

- Azt hittem, hogy ami előtte történt, az elég bizonyíték az érzéseimre. Mert azt kérted, hogy bizonyítsak. Ezt kérted, nem? – elveszi a kezeit az arcomról.

- De igen. Ezt kértem – lehajtom a fejemet, és hátrébb lépek JongHyuntól.

- Akkor? Még mindig nem értelek, Sung-ah.

Mielőtt újabb mentségeket és sületlenségeket hoznék fel indoklásként, újfent lenyomódik a kilincs, majd erőteljes dübörgés érkezik a folyosóról. Összerezzenek a hangtól. Zavarodottan járatom a tekintetemet JongHyun homályos lélektükrében. Tudom, hogy fáj neki. Nekem is pontosan ugyanúgy fáj, de így lesz a legjobb. Neki is és nekem is.

Az ajtóig araszolok, majd a hátam mögött kutatni kezdek a kulcs után, óvatosan elfordítom, és lassan megfordulok. Érzem a tarkómon JongHyun kétségbeesett pillantását. Szinte hallom a gondolatait, ahogyan a miértekre keresi a válaszokat. Épp időben lépek hátrébb egy lépést, mert azonnal lendül az ajtó felém.

- Miért volt bezárva az ajtó? – néz rám haragos szemekkel az egyik takarítónő.

- Öhm – nagyot nyelek, most semmi jó kifogás nem jut az eszembe.

- Mert dolgunk volt, és nem akartuk, hogy megzavarjanak minket, Ajumma.

- Oh – észreveszi mögöttem JongHyunt, szinte azonnal elszégyelli magát, és lehajtja a fejét – Nem akartam számon kérő lenni. Elnézést kérek! Végeztek? Feltakaríthatok?

- Igen, Ajumma. Köszönjük a türelmét!

JongHyun a derekamra simítja a tenyerét, majd lassan kiterel a gyakorlóból. A liftig araszolunk egyetlen szó nélkül. Még rám sem néz. Rettenetesen megbántottam szegényt. Ez biztos! Érzem! A mozdulatain. A sóhajain. A tekintetéből.

- Sajnálom – sóhajtom, amikor megállunk a lift előtt.

- Én tudok várni, Sung-ah – rám néz.

- Mire? – kérdezem elhaló hangon.

- Rád. Az érzéseidre. Amire csak szükséged van. Kivárom.

- JongHyun, ez nem ilyen egyszerű.

- Nem kell mindig mindennek egyszerűnek lennie, Sung-ah. Csak kérlek. Kérlek – felém fordul, összekulcsolja az ujjainkat – Ne felejtsd el, ami odabent történt. A szavakat, amiket mondtam neked, Sung-ah. Nekem csak te kellesz. Te. Senki más. Nem egy másik Idol vagy egy táncos vagy bárki más. Csak te.

Elhomályosodik a látásom. Újra csak egy nagy pacát látok magam előtt, csillogó mélybarna szemekkel. A lift halk csengéssel érkezik meg hozzánk, kihámozom az ujjaimat JongHyun ujjai közül, majd ahogy kinyílik az ajtó, már bent is vagyok a fémszörnyetegben. Hiába szeretnék menekülni előle, nem tudok.

Belép mellém a felvonóba, de most nem szorosan mellettem áll meg. Csak egy lépésnyi távolságra van tőlem, mégis úgy érzem, mintha kontinensnyi méretek választanának el tőle. Folytonosan a szavai visszhangoznak a fejemben, szüntelenül, közben pedig hevesen dübörög a szívem a történtektől.

Elsőként lépek ki a fémszörnyetegből, még egyszer utoljára JongHyunra nézek. Ő is rám emeli gyémántként ragyogó íriszeit. Egy rohadt szemét vagyok! Nem vitás! Hogy’ vagyok képes egyáltalán a szemébe nézni azok után, amiket mondtam neki? Hogy?!?! Először megvádolom, aztán utasítom, hogy bizonyítson, most pedig szinte hátra se nézve kétségek között hagyom.

A kezelőpanelre nyom, sóhajt még egy utolsót, majd egyetlen szót formál ajkaival, és záródik az ajtó. Nem bírom tovább, útnak erednek a könnyeim. A lakásig sietek, majd köszönés nélkül berontok az ajtón, és egyenesen a szobámig menekülök. Hallom még, ahogy a lányok utánam szólnak, de nem válaszolok. A párnáim közé vetem magam, és magamhoz szorítom a takaróm szélét.

Épp csak bezuhanok az ágyba, amikor az ajtó kilincse koppan a falon, és a két lány egyszerre szalad az ágyamhoz, majd két oldalról fel is ül mellém. MinYoung kihúzza a kezeim közül a takarót, MinGi pedig a vállaimra szorít, és felhúz a párnából. Lehajtott fejjel ülök fel, és igyekszem az összes könnyemet elrejteni előlük.

- Mi történt, Unnie? – szólal meg elsőként MinYoung.

- Miért sírsz? Hol voltál eddig?

- Nem történt semmi.

- Akkor miért szipogsz? Nem versz át minket. Mi a baj?

- Ano~? – MinYoung a nyakamhoz nyúl, és felemeli a fejemet – Ezmiez?

- Hah? Micsoda mi? – MinGi elveszi MinYoung kezét, és ő is a nyakamra néz – Unnie?! Ez még friss!! Kivel voltál és hol és mikor? – a nyakamhoz kapok a váratlan kérdéstől.

- Senkivel – motyogom vöröslő arccal.

- Naja! Mertmimegolyannagyonhülyékvagyunk, ugye Unnie? JongHyunnal voltál? Ő csinálta ezt veled? Ne tagadd, mert ha kell, foglenyomatot kérek tőle! A pólója úgyis elárulja!

- Minek kérdezed, ha úgyis tudod? Vele voltam – mormolom.

- Aaaa!!! – felsikít az idősebbik – Mi volt?! Mesélj! Megtettétek? Történt több is a harapdáláson kívül? Ugye igen? Ugye? Ugye végre együtt vagytok?

- Ne faggasd már!

- Dehogynem! Na, mondjad, mondjad, beszélj, beszélj! Mi van?

- Én próbáltam, Unnie, de úgy látszik, hogy nem úszod meg...

Felsóhajtok. Sajnos egyet kell értenem MinGivel. Tényleg nem úszhatom meg, bármennyire is szeretném. Veszek még egy nagyon nagy levegőt, majd lassan beszélni kezdek. Az elejétől a végéig, bár korántsem annyira részletesen számolok be a dolgokról. Persze az utána lévőkről már kevésbé lelkesen hallgatnak, és szinte karóba húznak a tekinteteikkel.

Arról nem beszélve, hogy épp csak befejezem a beszámolómat, egyszerre esnek nekem, és szidnak le úgy, ahogy a pengős malacokat szokás. Azt hiszem, hogy jogos minden szavuk, de most valahogy nem tud érdekelni a szitkozódásuk. Most csak egyszerűen létezem a világban, és fel sem fogom, hogy miket vágnak a fejemhez. Csak egy valaki körül keringenek a gondolataim. A lányok még azért magukhoz ölelnek két utolsó apró szitokszó között, majd magamra hagynak. Az órámra pillantok.

Elhelyezkedem az ágyamon, és a takaróm alatt megvárom, hogy éjfélt üssön az óra. Sok ismert és még több kedvelt dal érkezik sorban, egy-egy beszélgetés közben. Nem tudok nem mosolyogni, miközben hallgatom. A következő számnál viszont már nem mosolygok, csak hallgatom az édes hangot. Behunyt szemekkel.

♪(...)Oh, te és én nem válhatunk el. Te (te, te). Te és én. Mindig a történetedre várok. Nagyon kimerültem és nagyon nehéz. Ez egy olyan nap, ahol még egyet sóhajtani is nehéz. A te napod milyen volt? Mosolyod azt mutatja, hogy jó kedved van. Jó látni. Elmondanád a történeted? Te. Te és én. Oh, Te és én nem válhatunk el. Te (te, te). Te és én. Mindig a történetedre várok. Akár nehéz dolgot, akár jót. Akár olyat, amire büszke vagy, vagy bármilyen történetet. Meséld el, kérlek, a történetedet. Eddig mindig csak én beszéltem. Nem kell, hogy hatalmas dolog legyen, valami apróságot.(...)♪