5. fejezet

- Srácok, SungYeon a húgom és nem a barátnőm!

Yesung magabiztos kijelentése tornádóként söpör végig a teremben tartózkodókon. Illetve azokon, akik erről a lényeges információról a mai napig nem tudtak. Valamit nagyon jól csinálhattunk Oppával, ha öt év alatt nem derült ki ez a roppant fontos tény kettőnkről. Vagy ennyire félreértelmeztek minket? ENNYIRE?!

- Tisztázzuk! – Kangin két kezét tartva pislog ránk. – MIVAN?!?!

- A húgod? – RyeoWook és KyuHyun tökéletes szinkronban reagál.

- Öhm – nyelek egy nagyot, most akkor nekem is mondanom kéne valamit?

- Ti tudtatok róla? – Kangin EunHyukra és DongHae-re néz.

- Rajtuk és Hyungon kívül senki nem tudott a dologról – sóhajtja válaszul Oppa.

- Khm – HeeChul kicsit megemeli a kezét -, meg én. Én is tudtam róla.

- Akkor még HeeChul.

- De az hogy’ lehet? – értetlenkedik SiWon.

- Nem akartuk nagy dobra verni, és Lee elnök is erre kért minket mindkettőnk érdekében. – Oppa átkarolja a vállamat, és közelebb húz magához.

- Persze. Ezt értem is. De akkor mégis hogy?

- Nem elég jó a szemetek – vigyorog EunHyuk, és rám néz.

- Öhm, ha. Hm. Ha lehetne, akkor ez maradhatna a táncterem falain belül? – motyogom alig hallhatóan teljes vörösségben úszva.

- Természetesen itt marad! – jelenti ki határozottan a csapat vezetője – Rendben? Ez köztünk marad! Mindannyiunk között!

- Igen, Hyung! – felelnek összehangoltan a csapattagok, majd meghajolnak LeeTeuk kérése előtt.

- Én. Én akkor mennék is... – motyogom nagyon halkan, és távolabb araszolok.

- Nem maradsz megnézni minket, Hugi? – néz rám mosolyogva Kangin, én is elmosolyodom.

- Hugi? – pillázok még kicsit.

- Kaptál egy zsák bátyust, készülj fel rá! – elneveti magát.

- Ti nem is haragszotok ezért? – Félve, de mégis mosolyogva kérdezem.

- Akkor megbocsátunk, ha megmondod, valójában mennyi is van köztetek Hyunggal! – KyuHyun áll elő egy elég kemény alkuval.

- Hat év – válaszol a nevemben Yesung, miközben a vállamra szorít.

- Az szép! – kuncog RyeoWook.

- Kik tudják még? – érdeklődik SiWon, és közelebb sétál hozzánk.

- Most már ti, meg még egy-ketten.

- Pontosabban? – faggatózik továbbra is.

- Lényeges, hogy kik azok? – rebegtetem szempilláimat.

- Csak tudni szeretnénk mi bátyusok, hogy kiket kell majd szemmel tartani, hogy továbbra is titokban maradjon ez a dolog.

- Yeonnie? – Oppa mosolyogva néz rám, tudom, hogy ki volt az első személy, aki az eszébe jutott lendületből.

- Inkább mondd meg te – vállammal lökök rajta egyet, érzem, hogy lassanként változik az arcszínem.

- Ketten a kölykök közül. Nem beszédes félék – jegyzi meg mosolyogva.

- Na – csapja össze a tenyereit EunHyuk –, most, hogy már kilelkiztük magunkat, próbálhatunk?

Egyszerre bólintanak a hajcsárra, de mielőtt még visszaállnának a helyeikre, mindannyian közelebb sétálnak hozzánk. Kirángatnak Oppa védelmező karjaiból, és egyszerre ölelnek magukhoz. Elveszem ennyi bátyó között, de kimondhatatlanul élvezek minden másodpercet most. Olyannyira ölelnek magukhoz, hogy a karjaimat sem tudom felemelni, hogy viszonozhassam az öleléseket, de nem nagyon zavarja őket.

Jó nagy adag bátyusra tettem szert röpke három és fél perc alatt. Végre nem kell tovább titkolnunk, mert most már az egész banda tudja. Így még SiWonnak sem jut eszébe összeboronálni a bátyámmal legalább.

Lassanként elengednek a fiúk, egyedül LeeTeuk szorít még magához. Na, igen! Oppa után ő az, akire a kezdetektől fogva bátyámként tekintek, és mindig mellettem volt. Ezért is volt nehéz elviselni azt az időt, amíg a katonai szolgálatukat töltötték mindketten – igaz, hogy nem volt annyira hosszú, csak nekem tűnt kétszer olyan hosszúnak -, de szerencsére itt volt nekem Hyukie és Haehae arra az időre, akik minden mozdulatomat vigyázták. Hála Oppa kérésének, és Teukie utasításának is. Nem tudok elég hálás lenni nekik.

- Köszönöm! – motyogom a leader mellkasába bújva, a derekamra szorít.

- Nincs mit! De sokkal jobb lesz így mindenkinek. Kicsit könnyebb.

- Tudom! – még erősebben szorítom magamhoz.

- Maradsz végig?

- Ühüm – bólogatok nagyokat.

Nyom egy nagy puszit az arcomra, aztán hosszan végigsimít a hátamon, és lassan a leader is elengedi a testem. Csak én csimpaszkodom még egy kicsit rajta, mint a kismajmok szoktak az anyjukon, nehezemre esik elengedni.

Oppa a vállamra szorít, így végre lefejtem LeeTeukról a karjaimat, és visszaengedem őt a helyére. Oppa is nyom egy puszit a fejbúbomra, kicsit magához ölel, majd ő is visszaballag.

EunHyukkal mosolygunk egymásra egyet, majd a többiekhez fordul, és rendre parancsolja az egész csapatot. A tükörfalig araszolok, aztán lekuporodok a sarokba, és onnan élvezem a hátralévő pillanatokat imádott bátyáim társaságában. Hirtelen sok lett egyszerre, de inkább több legyen, mint egy sem.

Félájultan bámulom a mozdulataikat, egyszerűen lenyűgözőek mindannyian. Imádom, ahogy táncolnak, a vigyorokról már nem is beszélek. Teljesen jogosak a sikoltozások a fanok részéről minden fellépés alkalmával, mert még én is vinnyogok magamban. Hiába Oppa tehetsége, sajna nem ő a kedvenc táncosom, de ezt megbocsátotta már nekem, miután kiengeszteltem egy kiadós masszírozással annak idején. De ha egyszer Hyukie mozdulataiért megveszek, akkor megveszek. Annyira rohadtul jól csinálja, amit csinál! Nem is értem, hogy Haehae hogy’ bír meglenni mellette egy-egy próba alkalmával, és nem veti rá magát minden második csípőmozdulatakor. Upsz! Elszaladt a fantáziám. De ha egyszer tökéletesek együtt, akkor tökéletesek együtt.

Vinnyogok és ugrálok magamban, ahogy nézem őket, alig bírok nyugton maradni a fenekemen. Oppa oldalra sandít, elvigyorodik a fangörcsöt kapott fejemet látva, és hozzám táncikál. Egy laza mozdulattal felhúz a földről, és újdonsült bátyáimhoz parancsol. Akik azonnal teljesítik is az igényeit, miszerint az utolsó harminc percben én is velük táncolok, és kénytelen leszek megtanulni ezt a koreográfiát. Ajaj! Hajrá! Mindent bele!

Kifulladva vetődöm le a parkettre az edzés végeztével, kilapított békákhoz hasonlóan terülök végig a teremben. Mind a nyolc fiútól kapok egy nagy puszit a homlokomra; Hyukie-tól, Teukie-tól és Haehae-től még nagyobbat is, végül fáradtan távoznak a teremből. Oppa leguggol mellém, és nagyot fújtat.

- Most már ezt is letudtuk – mosolyog, és lassan végigsimít az arcomon.

- Le – sóhajtok egy nagyot -, fel kéne kelnem, hogy nekilássak a takarításnak.

- Ráérsz. Most nem jön senki edzeni legalább egy óráig.

- Igen, tudom, de azért összepakolnom össze kell utánatok is, Oppa – kinyújtom a nyelvemet, csak egy fejrázást kapok válaszul.

- Most nem csináltunk neked túl nagy felfordulást. A törölközőket magunkkal visszük.

- Mi van az üres üvegekkel? – felhúzom az egyik szemöldökömet, kérdőn méricskélem Oppa arcát.

- Nem szóltam – felnevet. – Megyek, veszek egy frissítő zuhanyt.

- Menj csak.

- Otthon találkozunk?

- Öhm. Izé. Mondtam már? – Nagyot nyelek.

- Mit? Azt, hogy holnap beköltözöl?

- Tehonnantudszróla? – felülök a földön a saját döbbenetemtől.

- Megvannak a forrásaim.

- Ugyan kitől?!?! – pislogok nagyokat.

- Ezt momentán Lee elnök mondta az edzés előtt.

- Ja – visszafekszem a földre, vízszintesen biztonságosabb.

- A többit meg attól a kismadártól tudom – rám kacsint.

- Nem kismadár, hanem~ - lenyelem a gondolatomat, mielőtt kimondanám.

- Yeonnie. Nem beszéltél még vele erről? – leül mellém a földre, megfogja a csuklómat, és összekulcsolja az ujjainkat.

- Miről és kivel?

- Tudod jól, hogy mire gondolok! Nem mondtad meg neki, hogy mit érzel?

- Nemérzeksemmitéshalehethanyagoljukeztatémát! – mordulok rá.

- Pedig jó páros lennétek – a fülemhez hajolva suttogja válaszát.

- Oppa~ - Fáradt és picit csalódott sóhaj szakad fel belőlem.

- Légy jó, Yeonnie! – megpuszilja az arcomat, mire elkapom a nyakát, és magamhoz rántom – Ah! Yeon-nie! Ah! Meg-fojt-asz. Yeo~

- Csak szeretlek! – Még erősebben kapaszkodok a nyakába, végül az utolsó nyögésekor elengedem végre.

- Huh! Nem kéne több dobozt cipelned. Túlságosan megerősödtél.

- Nincs dolgod? – kérdezem vigyorogva.

- De! Megyek is!

Nyom még egy puszit az arcomra, egy kicsit megölelget – már amennyire ez sikerül a földön fekve -, majd felkel a parkettről, és ő is elhagyja a termet. Teljesen egyedül maradok a hatalmas térben. Fújtatok még egy nagyot, és minden nőiességemet elfelejtve végleg, szétvetem a lábaimat és a karjaimat. Becsukom a szemeimet, és kicsit szusszanok. Még van időm a takarítással. El nem szaladnak a műanyagüvegek, és a szemetes sem kúszik arrébb, hogy magába pakolja a csokis papírokat.

* * *

Fogalmam sincs, mióta heverészhetek a parketten, de nem tud érdekelni. Túl régóta nem lehetek kiterülve, de most jól esik így lenni. Mindenről megfeledkezek. Újra és újra nagyot sóhajtok, kilenc pasi parfümjének zamata keveredik az edzés utóhatásával, kissé émelyítő. Azt hiszem, hogy szellőztetnem kell, mielőtt még nekilátok a takarításnak. Vegyük rá magam arra, hogy felkeljek a földről, mert a végén semmi nem lesz semmiből sem!

Fújtatok még egy parányit, és lassan felemelem végre a szemhéjaimat. Bár ne nyitottam volna ki a szememet! BÁRCSAK! Megfagyok. Úgy, ahogy vagyok. Szétvetett lábakkal és széttárt karokkal. Ez tök ciki! Nagyon ciki!

Nem merek megmozdulni, hátha azt hiszi, hogy meghaltam, és akkor itt hagyhat kiterülve. Addig meg majd elsomfordálok. De nem akar megmozdulni. Francokat! Guggol felettem, és engem néz. Hol az arcomat, hol a testemen vezeti végig tekintetét.

Puha és bársonyos ujjbegyek érintik mindkét csuklómat, majd gyengéden rá is fognak. Kicsit lejjebb hajol az arcomhoz. Az illata. Ez a szédítő aroma rögtön az eszemet veszi. Próbálom nem belélegezni a mámoros aromát, de képtelen vagyok ellenállni neki. Imádom az első pillanattól fogva. Egy utazás. Egy kaland.

Újabb szorítást érzek meg a csuklóimon, féloldalas mosolyra húzza harapdálnivaló ajkait, mélyen a szemembe néz. Ha most összezárnám a lábaimat, majd azzal a lendülettel felemelném őket a földről, és fogva tartóm nyakára kulcsolnám őket, vajon hogyan reagálna? Ki kellene próbálni. Talán akkor elenged. De lehet, hogy ha figyelmeztetem, akkor nem kell testi fenyítéshez folyamodnom.

- Te? – nyögöm ki a félelmet keltő fenyegetésemet.

- Csak megnéztem, hogy van-e még pulzusod.

- Megnézted. Elengedhetsz. Láthatod, hogy lélegzem és beszélek. Élek. Így akár mehetsz is – próbálnék higgadt és közömbös maradni a közelében, de iszonyatosan nehéz.

- Hogy’ van a hátad? – lazít az ujjai szorításán, és lassan végigsimít mindkét karomon, beleremegek az érintésébe.

- Jól – felelem kimérten.

- A fejed sem fáj? – Vállaimra teszi meleg tenyereit, finoman megszorítja.

- Nem.

- És a feneked? Nem kell ápolásban részesíteni?

Ez az a mondat, amitől rögvest felpattanok. Illetve pattannék, ha nem fejelném meg lendületből JongHyunt. Aú! Ez baromira fáj! Jobban, mint amikor a liftben nekimentem. A homlokomat dörzsölgetve ülök fel, és fordulok JongHyun felé. Az ő keze is a fejét nyomkodja, de közben szélesen vigyorog. Úgy látszik, nekem jobban fájt ez a találkozás.

- Most már fáj a fejem, kösz’ – morgom az orrom alatt, rám néz.

- Nekem is. Jössz egy fájdalomcsillapítóval!

- Majd hozol magadnak! Nem én tehetek róla! – elveszem a kezemet a fejemről, és összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt.

- Te fejeltél meg engem.

- Te voltál túl közel hozzám.

- Akkor sem kellett volna ilyen gyorsan felpattannod.

- Miért? Mit kellett volna csinálnom a kérdésed után? Felajánlanom magam? – kidülledt szemekkel nézek rá.

- Ez is egy megoldás lett volna – leengedi a kezét, elmosolyodik, a tekintetünk találkozik.

- M-mi? Milyen megoldás?

- ...

- Milyen megoldás lett volna? Mire?

- ... – nem szólal meg, csak közelebb csúszik hozzám.

- Mi-mire – nyelek egy nagyot – mire készülsz?

- ... – ennek elvitte a macska a nyelvét, vagy teljesen megnémult, amikor megfejeltem.

- JongHyun? Szólalj már meg!

- Te soha nem szoktál csendben lenni? – Alig pár centi van testeink között.

- Mi?

- Cssh! Hallgass már – suttogja, és közelebb hajol az arcomhoz.

- Jong-JongHyun...? – Lassan kitörik a nyakam, ahogy távolodom az arcától, de kezd meglehetősen fájdalmas lenni ez a póz.

- Emlékszel még az első találkozásunkra? – súgja mélyen a szemembe nézve.

- Nem – pihegem hazug válaszomat.

- Én nem felejtettem el. – Orra súrolja az én orromat, ajkát néhány milliméter választja el az enyémtől.

- Takarítanom kell~

- Soha nem szoktál csendben maradni?

- Jong~

- Akkor majd én elhallgattatlak.

Ezzel a mondattal megszüntette ajkaink közötti távolságot; összesimítja puha párnáit az enyémekkel. Elvesztem...