1. fejezet

ÓHOGYSZAKADNARÁDAZÉG!

Elkéstem! Megint. A héten harmadszorra. Csúcsszuper! Ki fognak nyírni!

Felugrok az ágyból, és gyorsan összekapom magam. Legalábbis valamennyire emberi állapotba. Rohadtul nem kéne pizsamában lecsörtetni a földszintre, aztán buszra ülni, átzötykölődni a fél belvároson, majd belibbenni a megbeszélés kellős közepére, hogy ismét főzhessek tíz liter kávét. Amiből nyolc és fél helyből pocsékba megy, felet kiöntök a vadonatúj padlószőnyegre – amit csak miattam cserélgetnek kéthetente -, és összesen egy fogy el ténylegesen. Mert annyit iszik meg egy kétórás tárgyalás alatt Lee elnök. Na, jó! Kapjuk össze magamat, mert az agyalás nem rugdalja le a pizsamámat, és nem rúg s.eggbe az induláshoz.

Közel két és fél perces tollászkodás után már valahogy kinézek. Farmernadrág, póló, kabát. Hét óra negyvenhárom perc. Nagyszerű! Ha nyomok egy sprintet a lakástól a megállóig, akkor még van esélyem beesni a megbeszélésre. Felkapom a szütyőmet, behajítom a telefonomat, aztán belepasszírozom a lábaimat a cipőbe – kötözgesse a fűzőket állandóan az, akinek erre ideje van; mert nekem momentán nincs -, majd végre útnak indulok. Vagyis futok.

Egy kellemes százméteres sprintet futok szimpla három perc alatt, de sikerül elérnem a buszt. Mázlim van az egyperces késéssel. Lihegve persze, a tüdőmet kiköpve, vetődöm le az első szabad ülésre. De megvan. Még menthető a helyzet. Még nincs minden veszve. Még nem ég az egész erdő, csak a külső körgyűrűje, és szépen lassan halad befelé.

Kicsit kifújom magam, majd a fejemre húzom a kapucnimat, és bedugom a fülhallgatómat. Összehúzom magam, amilyen kicsire csak tudom. Teljesen kizárom a külvilágot, minden megszűnik körülöttem. Az ablakon bámulok kifelé, és elmerülök a rohanó képekben. A szaladó házakban. Az ácsorgó embereken. Csak nézek magam elé, és fel sem fogom, hogy mi zajlik most odakint. A tudatomban jelenleg egész más dolgok történnek.

Lassanként megnyugszom, mire az Ügynökséghez érek. Teljesen kisimulnak az idegbajtól keletkezett ráncaim. Ledobom a kapucnit a fejemről, összefogom a loboncomat egyetlen copfba, majd inkább egy laza konty lesz belőle, és a fülest is kiveszem. Most már nem képzelődhetek. Meló van.

Az üvegajtón átlépve természetesen azonnal betámad a recepciós, és köszönés nélkül hozzám vág egy dobozt, ami alatt majdnem összerogyok. Nekedisjóreggelt! Fújtatok egyet, és a lifthez indulok. Kemény csaj vagyok... de ez baromi nehéz! Huh.

Az államat megtámasztom a doboz tetején, majd a jobb kezemmel kutatni kezdek a kezelőpanel után. Ami érdekes módon folyamatosan elmászik, hiába kotorászok utána. Ilyen nincs! Mindjárt megszakadok, és persze most nem jön lefelé senki, hogy kegyelmet kapjak! De minek jönne? Hajnalok hajnala van, és a bandák fele még húzza a lóbőrt, a másik meg épp most zuhan ágyba. Hol a francban van már ez a nyamvadt gomb?

- Mi újság, csajszi?

- Épp megszakadok. Feléd? – nyöszörgök továbbra is a gomb után kutatva.

- Reggeli fejtágítás meg megbeszélés.

- Aham – szusszantok egyet a nehézkes doboz alatt, és persze még a csevejtársam is rátehénkedik. – Pompás. Te, figyelj!

- Na? – Most már mindkét karjával megtámaszkodik a dobozon, hogy rám figyeljen, én meg összeszorított szemekkel próbálok kitartani.

- Ha már úgyis itt vagy, megnyomnád azt a rohadt gombot, és hívnád a liftet? Kezd egy kicsit nehéz lenni ez a doboz. Meg le is szállhatnál róla, és akkor talán nem szakadok szét.

- Jaj, bocs! Ne haragudj! Máris!

- Kösz' szépen, Amber.

- Nincs mit! – elmosolyodik, és megfogja a doboz másik oldalát. – Hova cipeled ezt a nehéz csomagot?

- Passz. Be sem léptem, a recepciós csak hozzám vágta. Nem tudom, hova kell vinni.

Amber egy kicsit megemelkedik, és a címzett után kezd kutatni. Széles vigyorra húzza a száját. Mond, hogy hozzájuk kell cipelnem! Szépen kérlek!

- Viheted a srácoknak megint.

- Most kiknek? Az EXOsok kaptak valami flancos cuccokat?

- Nem nyert! – felnevet.

Ugyenem? Könyörgöm! Zsiráfokat megszégyenítő hosszúságúra próbálom nyújtani a nyakamat, de persze semmit nem látok. Csak az első két betűt tudom kivenni, de inkább csak az elsőt. A második elég homályos, a többi meg lazán egybefolyik és egy nagy plecsni lesz belőle.

A lift halk csengéssel jelez, amikor végre megérkezik a földszintre; hiába kérlelem Ambert, nem hajlandó elengedni a dobozt, így a segítségével lépek be a fémszörnyetegbe. Mosolyogva nyomja meg a gombot. Feltehetőleg azt a gombot, ahova vinnem kéne a csomagot. Frankón? Most ez most komoly? De ma nincs is péntek tizenharmadika! Oké, péntek van, de nem tizenharmadika, hanem huszonhatodika! Ez a nap is jól kezdődik!

Miközben magamban szitkozódom, Amber megnyomja egy másik emelet gombját, feltehetőleg azt, ahova ő megy. Vagyis a konferenciatermekhez tartozó emeletet. Egy könnyed pipa. Ma legalább a csajokkal lesz a kétórás tárgyalás. Utána meg mehetek le a próbaterembe takarítani, aztán meg felmosni az edzés után, aztán meg vissza a konferenciatermekhez. Húdejólesz! Remélem, hogy legalább két futás között összeakadok Oppával, hogy egy kicsit segítsen helyre billenteni a lelki világomat.

Megállunk. Amber elvigyorodik, majd egy lendülettel eltűnik mellőlem a felvonóból. Akkor most szedjük össze magunkat, és próbáljuk meg egészben eljuttatni a csomagot a címzettnek. Csak egyszer érjen célba a csomag. Addig nem is lesz semmi baj, amíg nem ő nyit ajtót. Ahogyan addig sincs semmi baj, amíg nem csoszog elő félkómásan, amíg náluk vagyok. Csak ezt éljem túl...

Sóhajtok egyet, de sajna nem szakad le a lift, hiába könyörgök érte, megérkezem az emeletre. Ésperszehogyazazemeletaz! Mertmiértisne?! Felmarkolom a dobozomat, és lassan totyogok a dorm ajtajához. Már csak azt kéne kitalálni, hogy kopogtassak vagy csengessek? Csengetni nem lenne jó, mert akkor felébred az egész csapat idő előtt, de kopogtatni meg nem tudok a dobozzal a kezemben. Ha csak nem fejelem meg határozottan a falapot. Hm. Nem is rossz ötlet! Fejjel megyek a falapnak, és akkor biztos meghallják a kopogtatásomat, a fejfájásomnak meg már úgyis mindegy, hogy mitől dübörögnek bent a hordók.

Nem elég hosszú ez a folyosó, elérek az ajtóhoz. Vacillálok még egy kicsit, azért mégis rémisztő ez az ajtólefejelés így korán reggel. Ráadásul éhgyomorra. Huh. Akkor marad a csengő. Talán ha nem nyomom meg olyan hosszan, akkor nem kel fel az egész banda, csak a fele. Reméljük. Csingcsingcsingcsomagothoztam...

Épp csak megérintem a gombot, ami meglehetősen éles hangot kelt az ajtó mögött, de nem túl vészes. Kibírható. Annak, aki már ébren van, és nem a dormban van. Annak elviselhető. Alig fél perccel később fordul a kulcs a zárban, némi halk morgással egybekötve, és kinyílik az ajtó. Fényárban úszik az egész lakás, én nemes egyszerűséggel a doboz mögé bújok, és megpróbálom felemelni valahogy.

- Jesszus! Nem szakadsz meg?! Add gyorsan ide! – Adnám, ha nem kapaszkodnának bele az ujjaim – Hahó?! A végén még összenyom ez a doboz!

- B-bírom. T-tényleg. Hova vigyem? – Beljebb bukdácsolok a lakásban, a küszöbben is sikerül megbotlanom, de szerencsére nem esek pofára.

- Inkább add ide! Nehéz ez neked!

...és ezzel a lendülettel kirántja a kezeimből a dobozt, és hátat fordít nekem. Most jön az, ami eddig még nem volt. Az orra esés. Ha nem mozdulok, akkor talán nem lesz bajom. Még szerencsésen is végződhet a cipekedésem.

Félszemmel nézem végig, ahogy a csomag a méltó helyére kerül. A sarokba a többi kacat közé, majd lassan felém fordul az első korán kelő, és visszasétál hozzám. Mosolyogva néz rám, de én képtelen vagyok rá nézni. Állok a nappalinak kinevezett részleg közepén, és próbálok láthatatlanná válni. Ennyit a fantasztikus filmekről! Nem jött be a trükk. De legalább egy láthatatlanná tévő köpenyem lenne.

- Még mindig jó erőben vagy! – megborzolja a hajamat, majd a konyha felé kanyarodik. – Egy kávét?

- A-a! Men-mennem kell! Köszönöm, hogy segítettél! – mélyen meghajolok.

- Ugyan már! De legközelebb előbb is odaadhatnád, és akkor nem kell kitépnem a kezeid közül. Oké?

- Ühüm – motyogom az orrom alatt.

Milennehanemtefogadnálreggelenteésakkornemlenneilyengondom? Fújtatok még egyet, és végre én is a konyha felé nézek. Nagyot nyelek, az arcom rögtön felölti a vörös legmélyebb árnyalatát a látványtól.

- Remélem, nem baj, de én most mennék vissza aludni – zökkent ki a merengésemből két perccel később. - Nem rég estem haza, és szeretnék még kicsit pihenni. Csak inni jöttem ki. Nem gond? Nem zavarsz, csak nagyon hulla vagyok, és~

- Dehogy! Itt se vagyok!

Hátraarcot nyomok, és sietve indulok vissza az ajtóhoz. Vagyis indulnék, de megcsúszom a díszszőnyegen, és összeakadnak a lábaim. Éééésmárittisvananagyesés! Csak hiányolnom kellett! De most? Mivan? Mégsem taknyoltam el a szőnyegen? Mi ez a gyengéd szorítás a bal karomon és a derekamon? Elkapott? Megmentett egy zakótól?

- Megvagy? – duruzsolja egy búgó hang a fülembe kérdését, erőteljesen pislogok a döbbenettől, csupán bólogatni tudok egyedül semmi mást. - Most már lazíthatsz. Nem kell ennyire görcsösen szorítanod az ujjaidat. Foglak, nem esel el.

- Oké - oldódik a görcsösségem picit.

- Most pedig elengedlek – Mosolygást fedezek fel a dallamos hangban.

Ezzel elveszi rólam a karjait, én zavarodottan meghajolok előtte, majd bármiféle illedelmes köszönés nélkül kirobogok a dormból, és egészen a liftig kapkodom a lábaimat.

Folyamatosan nyomkodom a kezelőpanelt, és próbálok valahogy megnyugodni. Visszanézek a dorm felé. Nem ment aludni. Jobb vállával az ajtófélfának támaszkodik, és közben engem méricskél sötétbarna tekintetével. Megint elönt a vörösség, a lift csenget, majd nyílik az ajtó. Ő pedig lazán int egyet köszönésképp, amikor beszállok a fémszörnyetegbe. Oda sem figyelve nyúlok a panelra, és nyomok meg egy gombot.

         A lift falának támaszkodom, amikor eltűnünk egymás látóteréből, és nagyokat sóhajtozom, míg haladok a következő emeletre. A konferenciatermekhez. Öt emelettel később meg is érkezem, szusszantok még egyet, majd picit megigazítom a cipekedésben összegyűrődött pólómat, és a nagyterem felé veszem az irányt. Két óra unalom. Egy adag nyafkával megspékelve. Vágyom rá, mint mókus az erdőtűzre. Kéne egy adag tömény a mai megbeszélés elviseléséhez. Milyen jó lenne, ha elég jól bírnám az alkoholt, és nem látszódna meg az első pohár soju elfogyasztása sem. Mondjuk csak a második üveg után kezdenék nagyon vigyorogni és barátkozós hangulatba jönni. Megérkeztünk. Hajrá, SungYeon! Rajtad a világ szeme! Ma próbáld meg nem kiönteni a kávét a szőnyegre...