18. fejezet

* * * Egy héttel később... * * *

Összegezzük egy kicsit. Egy teljes hét telt el azóta a bizonyításos dolog óta. Egy teljes hétig próbáltam kerülni JongHyunt úgy, ahogy csak tudtam, és mindenfélét bevállaltam, csak ne kelljen az SM falain belül tartózkodnom. Vagy legalábbis ne arra, amerre JongHyun leledzik épp. Szerencsémre páran most készülnek a visszatérésre, így bőven válogathattam.

Egy teljes hetet voltam az EXOs srácokkal, akik megállás nélkül készültek a comebackre. Persze korántsem volt olyan nagy a lelkesedés, mint mikor még Tao is velünk volt... vagy éppen Lulu és Kris. Sokkal jobban indultunk neki mindig a napoknak, de sajna ez van. A srácok elmentek, a banda viszont megmaradt.

Stúdióba rohangáltam velük, végigcsináltam velük a koreokat, mindenhova elkísértem a csapatot, teljesen mindegy volt. Csak egy bandával ne kelljen találkoznom. Noha, Oppa nem értette, hogy miért csinálom az egészet, mert szerinte csak menekülök, ami tök felesleges, mert életem végéig akkor sem futhatok. Bár azt még mindig nem tudtam elárulni neki, hogy mi is történt köztünk pontosan. Oppa beérte annyival, hogy időre van szükségem a vallomása miatt. Még nem tudtam feldolgozni a szavait.

Aham. Háthogyne! Nem tudtam feldolgozni a szavait, mi? Talán inkább azt, ami utána történt! Ott a próbateremben. Még mindig felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Olyan, mintha csak álmodtam volna minden másodpercet. Arról nem beszélve, hogy azóta minden éjjel ugyanazt álmodom... és minden reggel csurom vizesen kelek fel, és egy hűsítő zuhannyal vagyok kénytelen kezdeni a napomat! Minden áldott reggel. Egész héten nem szoktam annyiszor hajat mosni, mint az eltelt egy hétben tettem. Reggel és este. Reggel az álom miatt, este meg mégsem fekhetek le koszosan.

A lányok minden alkalommal megpróbáltak kifaggatni, de még tartom magam. Nehezen, de tartom magam. Így is többet tudnak, mint amit kellene. Ja, arról meséltem már, hogy Oppának és az egész Super Juniornak hála már mindenki tudomást szerzett arról, hogy valójában milyen viszonyban is vagyunk Yesunggal? Nos, igen. Oppa meg a többi bátyám (még, ha fogadott is) az én tudomásom nélkül terjeszteni kezdte a híreket. Annak ellenére, hogy LeeTeuk megígértette minden csapattaggal, hogy a gyakorló falain belül marad.

A védelmükre szóljon, hogy már ők unták azt, hogy folyton össze akartak boronálni a többiek Yesunggal. Én valahogy megszoktam már az évek során, és próbáltam is nem foglalkozni a kedves beszólásokkal, de Oppa kezdte egyre nehezebben viselni. És most már a többi bátyám is. LeeTeuk csakis miattam és Oppa miatt tartotta a száját, ahogyan a Nővérbátyámék is. Miattunk. De mindenkinek véges a türelme. Ahogyan minden véget is ér egyszer. Nos, véget ért a titoktartás is. De talán jobb is így.

Miután kiderült a rokoni szál köztünk, valahogy más szemmel kezdtek el nézni rám. A lányok barátságosabbak lettek, a fiúk meg túlontúl aggódók. Ami persze nagyon is jól esik, mert sokkal jobban odafigyelnek rám, de a túlzott figyelem azért néha ártó is tud lenni. Főleg akkor, amikor bujkálsz valaki elől. Mint például én JongHyun elől.

Valahányszor megláttam a bejáratnál, ahogy közelített a lifthez, inkább nyomtam egy hátraarcot, és a lépcsőn mentem. Nem érdekelt akkor sem, amikor a legfelső emeletre kellett felcaplatnom. Inkább szakadjon le a lábam, minthogy összefussunk. Jobb ez így. Nekem mindenképp. Bár neki már nem biztos. Kevesebbet mosolygott, és nem bírta soha megállni, hogy ne keressen legalább a tekintetével olykor. Meg Oppa is elszólta magát az egyik alkalommal, amikor találkoztak. Állítása szerint, csak annyit mondott JongHyunnak, hogy sok a munkám, és most főleg velem csináltatnak mindent. Nem tudom, hogy ez mennyire győzte meg őt, de csak annyit üzent vissza, hogy reméli, véletlenül se kerülöm őt, és tényleg csak a munka miatt nem találkozunk egyáltalán.

Nos. Részben... egy picinyke részben.

* * *

- Gyere már, Yeonnie! – kiált értem Oppa.

- Mindjárt megyek! – magamra húzom a pólómat, és felkapom a táskámat a földről, aztán a parányi nappalinkba sietek – Itt vagyok, na! Hova megyünk?

- Legyen meglepetés! – elvigyorodik, majd átkarolja a vállamat, és magához húz.

- Tudodhogynemszeretemameglepetéseket – mormolom az orrom alatt, miközben átfonom a derekát.

- Tudod, hogy nem nagyon szokott érdekelni, szereted-e a meglepiket vagy sem. Menjünk! A lányoktól elköszöntél? – pillant rám, majd egy szívdobbanással később mögénk néz.

- Miért? Ők nem jönnek? – kitágult pupillákkal pislogok Oppára, aztán én is a hátam mögé nézek.

- A-a! Gyerekprogram. Izé! – felnevet MinYoung – Bátyusos programotok van!

- Aham – felszusszantok – Akkor este találkozunk! – biccentek még egy aprót, ők szélesen vigyorogva integetnek nekem.

Furcsa. Egyikük se szokott ilyen lelkes lenni, ha csak Oppával mozdulok ki. Sőt! Volt olyan, hogy ők is hozzánk csapódtak, és együtt csavarogtunk a városban. Na, mindegy! De akkor miért is vigyorogtak egymásra ezek hárman? Hm.

Szusszantok még egy utolsót, majd imádott Bátyámmal együtt távozunk a lakásból, és a lifthez indulunk. Hiába igyekszem győzködni, hogy menjünk a lépcsőn, hajthatatlan. Öregségre hivatkozik. Pff. Napersze! Mindjárt szaladok is a járókeretért szegény öreg bratyómnak. Sóhajtok még egy utolsót, majd beszállunk végre abba a nyamvadt fémszörnyetegbe, és elindulunk lefelé. Már lélekben készítem magam, hogy bármelyik emeleten megállhatunk, és bevágódik hozzánk az, akinek nem kéne, de nem így történik. Zökkenőmentesen haladunk a földszint felé, majd meg is érkezünk egy pár pillanattal később.

Ismét veszek egy nagy levegőt, hogy majd akkor most, de semmi. Elnyelte a föld. Szerencsémre. Bár ez már kezd módfelett gyanús lenni. Nem szokta elnyeli őt a talaj, állandó jelleggel beleütközöm. Akkor most mi a fészkes fene történik? Most már kezdek egy picit aggódni miatta. Remélem, hogy nem sérült meg! Nagyon nem akarom! Akkor inkább hagyom a francba a közös programot Yesunggal, és megyek, megkeresem JongHyunt! Mellette akarok lenni, ha történt vele valami!

- Ideges vagy, Yeonnie? – a vállamra szorít, amikor elhagyjuk a felvonót, kicsit rémülten pislogok rá.

- Nem. Vagyis. Nem tudom.

- Mit nem tudsz? Azt, hogy ideges vagy-e? – felnevet, a bejárat irányába cibál, én meg csak a szememmel kutatok valami JongHyun féle után, hátha.

- Csak furcsa.

- Micsoda?

- Hát. Hm. Te nem láttad?

- Kit vagy mit?

- Nem találkoztatok ma még?

- Kivel?

- Vele.

- Az ki? – vigyorogva teszi a hülyét, de esküszöm, megütöm, ha nem hagyja abba!

- Ne csináld! Pontosan tudod, hogy kiről vartyogok! – lelököm a vállamról a karját, és összekulcsolom a sajátjaimat a mellkasom előtt.

- Nem szoktál vartyogni, de tudom, hogy kire gondolsz – elveszi a karjaimat, és magához ölel – Nem tudom, hogy hol van.

- De ugye nem esett baja, Oppa? – ijedten pislogok fel Yesungra, elmosolyodik.

- Nem hinném. Te lennél az első, akinek szólna.

- Napersze – morgom az orrom alatt – Pont, hogy nekem nem mondaná meg.

Yesung szorít egyet a derekamon, és halkan felkuncog. Szerinte ez nagyon vicces, de én korántsem tartom annak. Mert tudom, hogy nekem szólna utoljára, ha baja esne. Persze az lenne a kifogása, hogy nehogy aggódjak miatta, de ezért is megcsapom még őt egyszer. Oppa után.

Kicsit még belebújok a karjaiba, hogy némi megnyugvásra leljek az ölelésében, majd elengedi a derekamat, és újra a vállamon fonja át az egyiket. Én is átkarolom az ő keskeny csípőjét, és a pólójába markolok. Mosolyogva felhúzza a napszemüvegét, én csak lehajtom a fejemet álcázásként, majd lassan elindulunk a célunk felé. Amiről még mindig fogalmam sincs, hogy micsoda.

Majdnem egy órát gyalogolunk, mire Oppa megáll, és elveszi a karját rólam. Felém fordul, leveszi a szemüvegét. Én még csak pislogok, mert régen jártam ezen a környéken. Arról se tudtam idáig, hogy létezik egyáltalán ilyen hely. De ezek szerint van! Azt hiszem, hogy mégis imádom a meglepetéseket. Ezt mindenképp!

Százwattos vigyor ül ki a fejemre, ahogy a bejárati ajtóra pillázok, alig merek hinni a saját szememnek. Csak nyeldesem egyfolytában a levegőmet, meg a meghatódottságtól kibuggyanni készülő könnyeimet is.

- Na? Tetszik? – mellém lép, és ő is az ajtót nézi.

- Ez kérdés? Még szép! Menjünk!

Megragadom Yesung csuklóját, és szabályosan berontok a kávézóba. Természetesen az összes figyelem ránk szegeződik, de nem tudnak meghatni. Ahogyan Bátyámat sem kifejezetten érdeklik a tágra nyílt szemek és leesett állak. Egyenesen a szemközti asztalhoz iparkodom, levágom a táskámat, gyorsan előkotrom belőle a pénztárcámat, de mire feleszmélek, már Oppa áll mellettem két kisebb csomaggal. Levakarhatatlan mosollyal veszem el tőle a zacskókat, és azonnal kibontom az egyiket.

Becélzom az első szabadon kószáló szőrmókot, és azonnal magamhoz édesgetem. Szórok egy keveset a kutyakajából a tenyerembe, amit a másik két plüss is meghall mellettünk, és be is támadnak. Kész! Végem van! Oppa tudja, hogy mivel vegyen le a lábamról, hogy ha ki akar kapcsoltatni. Fel se nézve bámulom a körém gyülekező kutyusokat, már-már kevésnek érzem a két csomag ropogtatnivalót.

Lekuporodok a földre, törökülésbe pakolom a lábaimat, az első homokszínű szőrmók az ölembe kuporodik. Még jó, hogy a másik kettőnél kisebb, mert akkor már nem férne el a combjaim között. A másik két kutyus is leül mellénk, egyszer az egyiknek szórok egy keveset a tápból, egyszer pedig a másiknak. Utána pedig az ölemben lévőnek adok néhány szemet. Simogatásaimért és a falatokért apró puszikat kapok jutalmul. Máris megérte!

Felemelem a fejemet, hogy végre megkeressem a Bátyámat, akiről pillanatok alatt megfeledkeztem, de a fülével a telefonján kolbászol két paddal arrébb. Int egyet, majd szinte elrohan a kávézóból. Most komolyan itt hagyott köszönés nélkül?!?! Oké, hogy máris imádok itt lenni, meg egész nap elleszek itt, de azért mégsem kéne itt hagynia! Jó lenne nem egyedül hazamenni zárás után!

A két zacskó kutyakaja semmivé lesz kettő pillanat alatt. Ajaj! Ha nem szerzek még egy kis nassolnivalót, akkor hamar hoppon maradok. Bár az ölemben lévő kutyus nem igazán akar távozni. Mondjuk, kezd egy picit zsibbadni a lábam, de nem tud érdekelni. Amíg neki kényelmes, addig elviselem. A jobb lábam melletti labrador is leheveredik mellém, fejét a térdemre teszi, és szusszant egyet elégedettségében. Elmosolyodom.

Megsimogatom a fejét, mire ismét egy elégedett mormogást kapok válaszul, aztán a bal lábam mellett ücsörgő beagle is elpilled. Ő is elhelyezkedik hasonló pózban, mint a társa, szintén felszusszant. Itt ragadtam egy kis időre, azt hiszem. Az ölemben lévő mopsz is elszenderedik lassacskán, ahogy cirógatom és kényeztetem a bundáját. Kezdenek elgémberedni már a tagjaim, remélem, hogy nem kapok görcsöt sehol sem. Nem mintha, nem érné meg minden pillanata, de azért holnap nekem még dolgoznom is kell. Picit oldalra döntöm a fejemet, és igyekszem mindhárom kutyust dédelgetni és szeretgetni. Kaja híján.

A szemhéjaim elnehezülnek a kellemes érzéstől, de szinte le se csukom őket, amikor két meleg tenyeret érzek meg a vállgödreimre simulni. Egy másodpercre összerezzenek a váratlan érzéstől, de csak a szemhéjaimat tudom hirtelen felnyitni. A meleg tenyerek gyengéden nyomkodni kezdik a vállaimat, és lazítanak el kissé. Felsóhajtok. Ismerem ezeket a tenyereket. Túlságosan is jól ismerem. De az illata még inkább elárulja a gazdáját.

Lassan végigsimít a hátamon, majd még lassabban a derekamra vezeti őket, és finoman a csípőmre fog. Nagyot nyelek. Állával megtámaszkodik a bal vállamon, a szemem sarkából látom az apró mosolyát, önkéntelenül mosolyodom el én is. Egyszerre szusszantunk fel.

- Most egy picit irigykedem – suttogja nagyon halkan, nehogy megzavarja valamelyik szőrmókot az édes szendergésében.

- Miért is? – kérdezem a lehető leghalkabban.

- Őt azért – mutat az ölemben fekvő töpszlixre –, mert az öledbe fészkelte be magát, és ott nagyon jó helye van. Őket pedig azért, mert simogatod őket.

- Nem szép dolog irigynek lenni a kisebbre.

- Nem is vagyok, csak jó lenne a helyükben lenni – kuncogja, és óvatosan közelebb csúszik az arcával az enyémhez – Miért is kerültél engem olyan nagyon? – nagyot nyelek a kérdését hallva.

- N-nem... én nem kerültelek – motyogom vöröslő arccal.

- Akkor miért is nem találkoztunk egy teljes hétig? – súgja ajkaimtól néhány milliméterre.

- Sok volt a dolgom.

- Hyung is ezt mondta, de mindketten tudjuk, hogy nem ezért közlekedtél a lépcsőházban és hasonlók – puha párnái majdnem érintik a számat, megremegek a közelségétől.

- JongHyun. Én csak~

- Cssh. Ha lehet, akkor ne kerülj többet, rendben? – mélyen a szemembe néz, elveszem ebben a tekintetben.

Mintha már nem is a kávézóban lennénk. Valahol egészen máshol járunk már. A mennyországban. Telis-tele szőrmókokkal. Az ölemben heverésző hangosabban felhörög, mire mindketten halkan felkuncogunk. Jól van, na! Csak pár pillanatra felejtettem el simogatni, mert egy negyedik kutyusra figyeltem. Tudom, nem szabad ilyet, mert most ők a fontosak, de na!

JongHyun nyom egy puszit az orrom hegyére, elveszi a karjait a derekamról, és felkel mögülem. Máris hiányzik, hogy nincs itt, szeretnék utána kapni, és marasztalni még, de a kedvencek nem hagynak mozdulni. Akkor úgy látszik, hogy ő is köszönés nélkül hagy itt.

Mielőtt még végleg kétségbe eshetnék, JongHyun sétál mosolyogva vissza hozzánk. Kezében mindenféle földi jót szorongatva, amit ezeknek a cukorfalatoknak csak adni lehet. Nem kérdés, hogy most ő lesz a kedvenc, és engem mellőznek a szőrmókok, de nem így történik. JongHyun kinyit egy újabb tasakot, és a kezembe nyomja, majd ő is kibont magának egyet. Naná, hogy a csörgésre felkapja mindhárom a fejét, plusz még kettő verődik hozzánk, akik JongHyun ölébe másznak, minekután maguk alá teperték. Könnyű volt, mert hagyta magát.

Picit helyezkedünk még mindketten, ahogyan a kutyusok is megkeresik a legmegfelelőbb pozícióikat, és várják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb. Képletesen szólva. Újabb és újabb boldog sóhajok szakadnak fel belőlem. Valahogy hirtelen otthon érzem magam. De nem csak a kutyák miatt.

Egyetlen szó nélkül kényeztetjük a kis kedvenceinket, mindegyiknek jut olykor egy-egy falat vagy ropogtatnivaló. Ha most meghalnék, azt hiszem, hogy még az utolsó utáni földön töltött pillanatom is boldogan telne el. Hiszen ott vagyok, ahol a legjobban érzem magam... és Ő is itt van velem. Nem is kell ennél több. Bár hiába fojtanám meg Oppát, amiért ezt tette velem, mégis valahol mérhetetlenül örülök is neki. Ha őszinte akarok lenni saját magamhoz, akkor be kell, valljam, hiányzott JongHyun közelsége. De nem csak az. Mindene. Az egész Lénye. Zárásig szerintem nem is mozdulunk. Legalábbis nehézkesen fog menni mindenképp.

Puppy Café Hongdae-ben