16. fejezet

Az édes csók után JongHyun visszafekszik a korábbi helyére, és mélyet sóhajt. Erősebben átfonja a testemet, arcával belebújik a mellkasomba. Most kezdem kicsit kellemetlenül érezni magam. Anyaszült meztelen vagyok! De JongHyun is pucéran heverészik rajtam. Huhaaa!

De mégis... valahogy jó, hogy még így fekszünk. Meghitt és picit varázslatos is egyben. Fáznom kéne, de JongHyun forrósága még nem csillapodott. Melegen tart mindkettőnket. Halkan felsóhajtok. Már épp kezdeném lágyan cirógatni a körmeimmel a hátát és játékosan tekergetni a tincseit, amikor valaki erőteljesen lenyomja a kilincset. BASSZUS!

Szerencsére nem jut be, mert lepattan az ajtóról – JongHyun elővigyázatosságának köszönhetően, mivel bezárta a gyakorlót -, viszont rám ezzel a frászt hozza. Szinte lerugdalom magamról JongHyunt, aki kissé elpilledt fejjel bámul rám.

- Mi a baj, Sung-ah? – megdörzsöli a szemét, majd rám néz.

- Szerinted?! – kitágult pupillákkal pislogok rá, miközben úgy próbálom takargatni magam, ahogy csak tudom.

- Ne legyél szégyenlős! Nagyon is csinos vagy – közelebb hajol az arcomhoz, majd lágyan összeérinti az ajkainkat.

- Nem szégyenlős vagyok, mármint az is, de neked nem tűnt fel, hogy hol vagyunk?! – felugrok a kanapéról, és a nadrágomért sietek.

De jó, hogy mindezt Évakosztümben tehetem meg, vörösen izzó fejjel kapom fel a farmeromat a földről. Aham. A bugyim sem ártana. Meg a melltartóm.

- Tessék – mosolyogva nyújtja felém a keresett ruhaneműimet, de van annyira jó fej, hogy legalább elfordítja a fejét rólam.

- Köszönöm – morgom az orrom alatt, és kihúzom a kezéből a ruháimat -, fordulj el!

- Minek tennék ilyet? – kérdezi a padlót mustrálva.

- Mert kértelek rá.

- De már láttalak így, sőt, mást is~

- Elhallgass! – megcsapom a karját, mire hangosan felnevet, majd magához ránt, és szenvedélyesen megcsókol.

- Csak, mert ilyen szépen kérted – súgja ajkaink közé, majd elengedi a karomat, és elfordul tőlem.

Gyorsan magamra kapom a fehérneműmet, majd a nadrágomat is sietve magamra húzom. Időközben JongHyun is magára varázsolja a ruháit, nekem már csak a pólóm hiányzik. És fog is. Azt dobhatom ki. JongHyun könnyen elbánt vele, és most nincs mit felvennem. Csípőre tett kézzel állok a terem közepén, és azon agyalok, hogy mi a francot tekerjek magamra, hogy ne melltartóban caplassak vissza a dormba.

JongHyun megáll előttem, egy összehajtogatott valamit szorongat a kezében, mosolyogva nézi a tanácstalan képemet.

- Hah? Mi ez? – pislogok rá nagyokat.

- A pólóm. Nekem van másik.

- De ez~

- Vedd fel, mielőtt megfázol. Már nem tudlak tovább fűteni, és nem szeretném, ha miattam megbetegednél.

- De azt ugye tudod, hogy a kedvenc pólómat szaggattad szét?

- Majd veszek neked egy másik kedvenc pólót! De mondd azt, hogy nem érte meg! – felkuncog, majd a következő pillanatban beharapja alsó ajkát.

Óóóhogynyelnédleeztavigyorodat! Totális vörösségben úszva veszem ki a kezéből a pólót, aztán bújok is bele azzal a lendülettel. Összeszedem a maradék cuccomat, majd lassan elindulok az ajtóhoz végre, de túlságosan közel nem jutok. JongHyun megállít, és szembe fordít magával. A tekintetünk találkozik. A mélybarna örvénybe fulladok, és képtelen vagyok szabadulni belőle. Elvarázsol az egész lénye.

- Ne siess annyira – szólal meg a lehető leghalkabban.

- Neked is menned kéne. A stúdióba.

- Még bőven van időm.

- De nem akarsz előtte pihenni egy kicsit? – megrázza a fejét.

- Inkább válaszolj nekem valamire.

- Mire?

- Ugye most már nem kell bizonygatnom semmit sem, és elhiszed, hogy csak te kellesz nekem?

Közelebb lép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül, két karja körbeöleli a derekamat. Egyszerre sóhajtunk fel mindketten. Picit rémülten járatom a tekintetemet a sötétbarna szempárban, nem tudom, hogy mit válaszoljak. Hiszen, bizonyított, de mégis úgy érzem, hogy ez az egész most ennyi is volt. Nekünk nem lehet közös jövőnk. Nem való hozzá egy Balcsillag.

- Sung-ah? Hiszel nekem?

- ...

- Sung-ah? – aggodalom érződik ki a hanglejtéséből.

- JongHyun – felsóhajtok – Ami az előbb történt, az felért egy álommal. Csodálatos álommal, de~

- De? Milyen de? Miről beszélsz, Sung-ah? Nem akarok hallani semmiféle de-t.

- JongHyun, te egy Idol vagy, én pedig egy mindenes. Nem éppen olyan, aki~

- Fejezd be. Nem számít, hogy mi vagy. Idol vagy mindenes. Stylist vagy háttértáncos. Fodrász vagy utcaseprő. Nem érdekel, Sung-ah.

- Ez nem ilyen egyszerű, JongHyun.

- ♪Nem akarok tovább várni. Nem akarok az utolsó pillanatig várni.♪

- JongHyun, te és én~

- ♪Már mondtad egyszer, ugye? Azt, hogy csak barátként szeretsz, és csak legjobb barátként maradsz mellettem.♪

- JongHyun, én~

- ♪Kérlek, ne mondd ezt többé! Neked talán könnyű, de nekem nagyon nehéz. Az érzéseim miatt talán nehéz időkön mész keresztül.♪

- Nem lehet... – sóhajtom.

- ♪Miért próbálsz meg elhagyni?♪

- Nem hagylak el, csak~

- ♪Mosolyogva búcsút mondasz nekem. Ezzel megölsz engem, nem kapok levegőt.♪

- Nem mondok búcsút, de nem lehet – a tekintetem elhomályosul.

- ♪Kérlek, ne hagyj el! Ne hagyj el!♪

- Itt leszek, de úgy, mint régen. Barátként.

- ♪Jobb úgy tenni, mintha mit se tudnék, mert megőrülök ettől a szomorúságtól.♪

- JongHyun, kérlek – előbukkan az első könnyem, lassan végigfolyik az arcomon.

- ♪Miért próbálsz meg elhagyni?♪

- ...

- ♪Ne menj el, kérlek. Ne menj... kérlek.♪

Tenyerei közé fogja az arcomat, majd lassan ajkaimra hajol. Hüvelykujjaival letörli a kicsorduló könnyeimet, miközben rásimítja puha párnáit a számra. Kérlelőn csókol, szinte remegnek ajkai, ahogy újra és újra lágyan megérinti az enyémeket. A szemhéjaim elnehezülnek, az apró csókba sóhajtok. Nem hagyom őt el, hisz’ mellette leszek, de úgy nem lehet, ahogy ő gondolja. Ő annál jobbat érdemel. Nem én vagyok a hozzá való. Bármennyire is fáj.

- Azt mondtad, hogy tudnál úgy szeretni, ahogy én téged – suttogja ajkaink közé.

- Igen. Ezt mondtam.

- Akkor?

- Azt mondtam, hogy tudnálak és csakis úgy tudlak. De mást nem mondtam.

- Azt hittem, hogy ami előtte történt, az elég bizonyíték az érzéseimre. Mert azt kérted, hogy bizonyítsak. Ezt kérted, nem? – elveszi a kezeit az arcomról.

- De igen. Ezt kértem – lehajtom a fejemet, és hátrébb lépek JongHyuntól.

- Akkor? Még mindig nem értelek, Sung-ah.

Mielőtt újabb mentségeket és sületlenségeket hoznék fel indoklásként, újfent lenyomódik a kilincs, majd erőteljes dübörgés érkezik a folyosóról. Összerezzenek a hangtól. Zavarodottan járatom a tekintetemet JongHyun homályos lélektükrében. Tudom, hogy fáj neki. Nekem is pontosan ugyanúgy fáj, de így lesz a legjobb. Neki is és nekem is.

Az ajtóig araszolok, majd a hátam mögött kutatni kezdek a kulcs után, óvatosan elfordítom, és lassan megfordulok. Érzem a tarkómon JongHyun kétségbeesett pillantását. Szinte hallom a gondolatait, ahogyan a miértekre keresi a válaszokat. Épp időben lépek hátrébb egy lépést, mert azonnal lendül az ajtó felém.

- Miért volt bezárva az ajtó? – néz rám haragos szemekkel az egyik takarítónő.

- Öhm – nagyot nyelek, most semmi jó kifogás nem jut az eszembe.

- Mert dolgunk volt, és nem akartuk, hogy megzavarjanak minket, Ajumma.

- Oh – észreveszi mögöttem JongHyunt, szinte azonnal elszégyelli magát, és lehajtja a fejét – Nem akartam számon kérő lenni. Elnézést kérek! Végeztek? Feltakaríthatok?

- Igen, Ajumma. Köszönjük a türelmét!

JongHyun a derekamra simítja a tenyerét, majd lassan kiterel a gyakorlóból. A liftig araszolunk egyetlen szó nélkül. Még rám sem néz. Rettenetesen megbántottam szegényt. Ez biztos! Érzem! A mozdulatain. A sóhajain. A tekintetéből.

- Sajnálom – sóhajtom, amikor megállunk a lift előtt.

- Én tudok várni, Sung-ah – rám néz.

- Mire? – kérdezem elhaló hangon.

- Rád. Az érzéseidre. Amire csak szükséged van. Kivárom.

- JongHyun, ez nem ilyen egyszerű.

- Nem kell mindig mindennek egyszerűnek lennie, Sung-ah. Csak kérlek. Kérlek – felém fordul, összekulcsolja az ujjainkat – Ne felejtsd el, ami odabent történt. A szavakat, amiket mondtam neked, Sung-ah. Nekem csak te kellesz. Te. Senki más. Nem egy másik Idol vagy egy táncos vagy bárki más. Csak te.

Elhomályosodik a látásom. Újra csak egy nagy pacát látok magam előtt, csillogó mélybarna szemekkel. A lift halk csengéssel érkezik meg hozzánk, kihámozom az ujjaimat JongHyun ujjai közül, majd ahogy kinyílik az ajtó, már bent is vagyok a fémszörnyetegben. Hiába szeretnék menekülni előle, nem tudok.

Belép mellém a felvonóba, de most nem szorosan mellettem áll meg. Csak egy lépésnyi távolságra van tőlem, mégis úgy érzem, mintha kontinensnyi méretek választanának el tőle. Folytonosan a szavai visszhangoznak a fejemben, szüntelenül, közben pedig hevesen dübörög a szívem a történtektől.

Elsőként lépek ki a fémszörnyetegből, még egyszer utoljára JongHyunra nézek. Ő is rám emeli gyémántként ragyogó íriszeit. Egy rohadt szemét vagyok! Nem vitás! Hogy’ vagyok képes egyáltalán a szemébe nézni azok után, amiket mondtam neki? Hogy?!?! Először megvádolom, aztán utasítom, hogy bizonyítson, most pedig szinte hátra se nézve kétségek között hagyom.

A kezelőpanelre nyom, sóhajt még egy utolsót, majd egyetlen szót formál ajkaival, és záródik az ajtó. Nem bírom tovább, útnak erednek a könnyeim. A lakásig sietek, majd köszönés nélkül berontok az ajtón, és egyenesen a szobámig menekülök. Hallom még, ahogy a lányok utánam szólnak, de nem válaszolok. A párnáim közé vetem magam, és magamhoz szorítom a takaróm szélét.

Épp csak bezuhanok az ágyba, amikor az ajtó kilincse koppan a falon, és a két lány egyszerre szalad az ágyamhoz, majd két oldalról fel is ül mellém. MinYoung kihúzza a kezeim közül a takarót, MinGi pedig a vállaimra szorít, és felhúz a párnából. Lehajtott fejjel ülök fel, és igyekszem az összes könnyemet elrejteni előlük.

- Mi történt, Unnie? – szólal meg elsőként MinYoung.

- Miért sírsz? Hol voltál eddig?

- Nem történt semmi.

- Akkor miért szipogsz? Nem versz át minket. Mi a baj?

- Ano~? – MinYoung a nyakamhoz nyúl, és felemeli a fejemet – Ezmiez?

- Hah? Micsoda mi? – MinGi elveszi MinYoung kezét, és ő is a nyakamra néz – Unnie?! Ez még friss!! Kivel voltál és hol és mikor? – a nyakamhoz kapok a váratlan kérdéstől.

- Senkivel – motyogom vöröslő arccal.

- Naja! Mertmimegolyannagyonhülyékvagyunk, ugye Unnie? JongHyunnal voltál? Ő csinálta ezt veled? Ne tagadd, mert ha kell, foglenyomatot kérek tőle! A pólója úgyis elárulja!

- Minek kérdezed, ha úgyis tudod? Vele voltam – mormolom.

- Aaaa!!! – felsikít az idősebbik – Mi volt?! Mesélj! Megtettétek? Történt több is a harapdáláson kívül? Ugye igen? Ugye? Ugye végre együtt vagytok?

- Ne faggasd már!

- Dehogynem! Na, mondjad, mondjad, beszélj, beszélj! Mi van?

- Én próbáltam, Unnie, de úgy látszik, hogy nem úszod meg...

Felsóhajtok. Sajnos egyet kell értenem MinGivel. Tényleg nem úszhatom meg, bármennyire is szeretném. Veszek még egy nagyon nagy levegőt, majd lassan beszélni kezdek. Az elejétől a végéig, bár korántsem annyira részletesen számolok be a dolgokról. Persze az utána lévőkről már kevésbé lelkesen hallgatnak, és szinte karóba húznak a tekinteteikkel.

Arról nem beszélve, hogy épp csak befejezem a beszámolómat, egyszerre esnek nekem, és szidnak le úgy, ahogy a pengős malacokat szokás. Azt hiszem, hogy jogos minden szavuk, de most valahogy nem tud érdekelni a szitkozódásuk. Most csak egyszerűen létezem a világban, és fel sem fogom, hogy miket vágnak a fejemhez. Csak egy valaki körül keringenek a gondolataim. A lányok még azért magukhoz ölelnek két utolsó apró szitokszó között, majd magamra hagynak. Az órámra pillantok.

Elhelyezkedem az ágyamon, és a takaróm alatt megvárom, hogy éjfélt üssön az óra. Sok ismert és még több kedvelt dal érkezik sorban, egy-egy beszélgetés közben. Nem tudok nem mosolyogni, miközben hallgatom. A következő számnál viszont már nem mosolygok, csak hallgatom az édes hangot. Behunyt szemekkel.

♪(...)Oh, te és én nem válhatunk el. Te (te, te). Te és én. Mindig a történetedre várok. Nagyon kimerültem és nagyon nehéz. Ez egy olyan nap, ahol még egyet sóhajtani is nehéz. A te napod milyen volt? Mosolyod azt mutatja, hogy jó kedved van. Jó látni. Elmondanád a történeted? Te. Te és én. Oh, Te és én nem válhatunk el. Te (te, te). Te és én. Mindig a történetedre várok. Akár nehéz dolgot, akár jót. Akár olyat, amire büszke vagy, vagy bármilyen történetet. Meséld el, kérlek, a történetedet. Eddig mindig csak én beszéltem. Nem kell, hogy hatalmas dolog legyen, valami apróságot.(...)♪