4. fejezet

Akármennyire is próbálok ellenkezni, JongHyun ujjai határozottan szorítják a bal felkaromat, és lassan húz a lakás ajtaja felé. Onew, TaeMin és KiBum elégedetten bólogat, ahogy araszolunk az ajtóhoz, talán túlságosan is elégedettek ezek a bólogatások. Neeeeemtetszikeznekem! Azért annyira nem vagyok béna, hogy épp JongHyun támogatására legyen szükségem minden lépésemkor!

Persze ez a kijelentésem azonnal megborul, amint végiggondolom, mert sikerül összeakasztanom ismételten a lábaimat, de JongHyun magabiztos szorításának köszönhetően nem esek pofára, csak megbotlom picit. Kuncognak. JongHyun is, és a másik három srác is. Denagyonörülöknekihogyeztörténik!

Mi lenne, ha elengedne, és akkor talán nem esnék el a saját lábamban, miközben próbálok kicsit hátrébb húzódni kísérőmtől, nehogy teljesen megrészegüljek cédrusos illatától? A végén még valóban történik valamiféle erőszakszerű. Csak annyi különbséggel, hogy én leszek az erőszaktevő, JongHyun pedig az áldozat. Szinte már látom magam előtt, ahogy felpasszírozom a falapra, a feje mellé szorítom a karjait, és nekiesek nyaka feszes ívének~

- Meleged van? – hallom meg dallamos hangját, hirtelen ránézek.

- Eh? Mivannekem?

- Meleged van, hogy ilyen piros az arcod? – Féloldalas mosolyra húzza ajkait.

B@SSZ@MEG!!! Ugye nem hallatszott ki az utolsó gondolatom??? Erőteljesen pislogni kezdek JongHyunra, de érzem, hogy még jobban vöröslök a kérdése után. Válaszolj, te szerencsétlen! VÁLASZOLJ MÁR!

- Nincs! Miért?

- Hm – kuncog egyet halkan. – Nekem akkor szokott ilyen vörös lenni az arcom, ha az egész napos edzés után kimelegszem – vigyorogva nyitja ki az ajtót, és távozom vele együtt a fiúk dormjából.

- E-egy... kicsit. – Nagyon jól tudok hazudni, csak azt nem tudom, hogy mennyire hihető.

- Pedig most nincs is olyan meleg a dormban.

- Nekem attól még melegem van – morgom az orrom alatt, még mindig próbálok arrébb húzódni JongHyuntól, de totál felesleges minden erőfeszítésem.

- Akkor a próbaterem? – pillant rám, mikor a lifthez érünk.

- Igen. Az EXOsok után össze kell pakolnom, elég nagy rumlit tudnak maguk után hagyni.

- Azért mégis kilenc rendetlen kölyök – kuncogja, és a kezelőpanelra nyom.

- Hát, öt srác után sem élmény rendet tenni egy edzés végeztével, de az igazi kihívás a SuJu! – felnevetek.

- A lányok kevésbé rendetlenek? – jegyzi meg mosolyogva, tökéletes összhangban lépünk be a liftbe, továbbra is gyengéden fogja a karomat.

Nem esek pofára. Nem beszélek hülyeségeket. Hogy’ van az, hogy egyszer teljesen normális köztünk a viszony, néha meg én vagyok a legnagyobb szerencsétlen a világon? Mi változik ilyenkor kettőnk között? Kész káosz az egész kapcsolat. Kapcsolat? Pff! Viszony? Még rosszabb! Akkor ez most mi? Csak barátok vagyunk! Csak! CSAK. BARÁTOK. Egy baráti csevej. Igen.

- Azért a csajok is tudnak kupisak lenni – mosolyogva nézek JongHyunra az eszmefuttatásom után, ezúttal egyszerre nyúlunk a panelra, és együtt nyomjuk meg az emelethez tartozó gombot.

- Meg kéne nevelni ezeket a bandákat – reagál féloldalasan mosolyogva, félfordulatot vesz, és mélyen a szemembe néz.

Ajaj! Houston?! Van egy kis baj! Közelebb lép hozzám, én pedig megszűnök létezni ettől a közelségtől. Araszolok egy lépést hátrafelé, a lift elindul lefelé, JongHyun pedig felém tesz egy lépést. Még egyet hátrálok, de hirtelen elfogy körülöttem a tér. Beszűkül a felvonó, egyedül JongHyun melegségét érzem, ami a testéből árad, és a mélybarna tekintetet a lelkemig hatolni.

- M-mit? Mit szeretnél? – motyogom kicsit rémült hangon, ijedten járatom pillantásomat a szemében, már nem tudom hová húzni az arcomat, hogy ne másszon teljesen bele a személyes terembe.

- Csak nézlek – suttogja halvány mosollyal ajkain.

- Mit nézel? Mi ilyen néznivaló rajtam?

- Elgondolkodtam.

- Hm? Mi? – Kolibrikat megszégyenítően rebegtetem a pilláimat, nagyon értetlen fejem lehet.

- Az első találkozásunkról.

Muszáj volt ezt felhozni? Kellett? Érjünk már le, könyörgöm! Takarítani akarok, hogy kikapcsolhassam végre az agyamat! Miért ilyen rohadt hosszú az út az emeletek között?! Miért?

A fohászom meghallgatásra lel. Megállunk, az ajtó kinyílik, én pedig szabad vagyok. A lift falához simulva osonok el JongHyun mellől, és lépek ki megkönnyebbülten a folyosóra. Nem akarok totál tuskónak tűnni, így mielőtt rikoltozva a próbateremig rohannék, fordulok egyet.

- Még egyszer köszönöm a segítségeteket odafent! – Derékszögbe vágom magam a mondat végén.

- Igazán nincs mit! Remélem, hogy gyorsan rendbe jössz – megérinti bal vállamat, és finoman megszorítja.

- Kérlek – felemelkedem -, ne aggódj miattam, hamar gyógyulok!

- Azt én tudom, hogy akarok-e aggódni miattad vagy sem – végigsimít a felkaromon, aztán egyetlen lépéssel bent is van a felvonóban.

Akkor most már futhatok elmebeteg módján a próbateremig? De miért gyökerezett a földbe lábam? Most akkor tuskó lettem?! Nemár! Nagyot nyelek, ahogy a lift felé nézek. Mosolyog még egyet rám, aztán a kezelőpanelhez nyúl, és eltűnik a szemem elől.

Teljes könnyedséggel szusszantok fel. Kezdett elég kellemetlenné válni a beszélgetésünk, bár az utolsó kijelentését még nem tudtam megemészteni. Aggódna? Értem? Miattam? Ez most csak poén! Oké, valószínűleg Oppa miatt aggódik értem. Mivel jóban vannak Oppával, így velem is kedvesen viselkedik. Sima ügy. Akkor jöhet a próbaterem!

- NOON~~A!!! – Egy adag kölyök ugrik a nyakamba, ahogy fordulnék a helyes irányba, azonnal megrohamoznak.

- Énisörülöknektekskacok! – nyöszörgöm, miközben teljesen elveszek a karokban és a fejekben, fogalmam sincs, melyik testrész melyik taghoz tartozik.

- Hogy’ vagy, Noona?

- Milyen napod volt?

- Nagyon hiányoztál már nekünk!

- Miért nem jöttél előbb?

- Izé? Lehetne egyszerre csak egy kérdést? Ki kérdezett előbb? – nézek végig a kilenc ragyogó tekintet gazdáján, elmosolyodom. – Hyunnie, kicsit fáj a hátam. Aránylag tűrhető eddig, JoonMyun. Ti is hiányoztatok nekem, SeHunnie! – felnevetek. – Öhm. Amiért pedig nem jöttem előbb. Megbeszélés volt az F(x)es lányokkal, Chen, kicsit elhúzódott. Na, mindenkinek válaszoltam?

- Nem csináltunk nagy rumlit.

- Ennek örülök, Xiumin – Illedelmesen meghajolok. – Hogy’ haladtok a dalokkal? – újra végignézek a csapaton.

- Nem sokára kezdjük a forgatást – feleli kicsit fáradt hangon JongIn.

Sikerül felszabadulnom az ölelésekből, és a srácokkal a nyomomban indulok el a próbaterembe. SeHun zsebre tett kézzel sétál mellettem, lehajtott fejjel pakolja egymás után a lábait, olykor nagyot sóhajt. Nem szeretem, amikor ilyen, bár pontosan tudom az okát. Elkapom a karját, belekapaszkodok, egy mozdulattal kihúzom a kezét a zsebéből, és magamhoz rántom. Egy apró mosolyt sikerül az arcára varázsolnom.

Elballagunk a próbateremig, nehéz szívvel elválok tőlük, és visszabattyognak a lifthez. Szusszantok egyet, majd nekilátok összeszedni azt a kevés szemetet, amit a kölykök hagytak maguk után. Igaz, ma egész figyelmesek voltak, mert a használt zsebkendők végre a kukában landoltak minden esetben, nem pedig körülötte.

A szemétszedés után a kottaállványokat is a helyükre parancsolom, ahogyan a székek és a két gitár is visszavándorol az eredeti pozíciójába. Néha sokkal rosszabb utánuk pakolni, mint a többi banda után. Sokszor kétszer annyi tagot kitesznek, mint amennyien valójában vannak. Sebaj! Megcsináljuk!

A kottákat is összerendezem, az egyik kissé gyűröttebb kicsúszik a kezemből. Helyre rázom a maradékot, majd felkapom azt az egy darabot, ami leesett; nem bírom ki, hogy ne nézzem meg, melyik dal is csúszott ki a kezemből. Elmosolyodom, és szinte azonnal énekelni kezdem az ismerős dallamot. Az egyik kedvencem.

♪(...)Semmi baj, semmi baj, ismerem a szíved. Semmi baj, semmi baj, semmi baj, mutasd meg a titkaid. Szívem feketébe burkolózik, a helyed. Szívem fehérre égett, a helyem. Hát persze, nem tudsz beleunni ebbe a játékba. A szavaim elfelejtett feketék, az alapom. Szavaid fehérré tűntek el, a nyomaid. Hát persze, nem tudod megforgatni a dolgokat ebben a játékban.(...)♪ /EXO - Playboy/

- Még mindig jó hangod van.

- B@sszus! – lesöpröm az összepakolt papírokat, ahogy lendületből pozíciót váltok. – A frászt hozod rám!

- Nem akartalak megijeszteni. De akkor is jó hangod van még mindig.

- Köszönöm, Sunbae! – Udvariasan köszöntöm.

- Nem kell ez a hivatalos hangnem, Yeonnie – felnevet, beljebb löki az ajtót, és közelebb sétál hozzám.

- Csak szeretlek így hívni.

- Jobb szeretem, ha másként hívsz – átkarolja a derekamat, és magához von, azonnal belebújok a karjaiba.

- Hyukie – motyogom mellkasába temetve az arcomat, hosszan végigsimít a hátamon.

- Na, ezt akartam hallani elsőre is. Nagy kupit csináltak a kölykök?

- Á, nem! Most jó fejek voltak, alig trehánykodtak.

- Ez nagyon rendes dolog tőlük!

- Az! – Egyszerre nevetünk fel. – Oppa nincs veled? – felemelem a fejemet.

- Nem, maradt a gyakorlóban. Nem jössz megnézni minket?

- Úgyis mennem kell majd takarítani utánatok, szóval megyek majd.

- Jut eszembe! – lazít az ölelésén, és picit eltol magától. – Tulajdonképpen te miért is nem vagy benne egyik csapatban sem?

- Mintha nem tudnád. Az első meghallgatásomon eltaknyoltam, és azóta Lee elnöknek eszébe sem jutott hívni.

- Pedig nagyon tehetséges vagy – a vállaimra szorít.

- Csak te látsz annak, Unnie – elvigyorodok.

- NA! Adok én neked unnizni!!!

- Bocs, de muszáj volt! Túl jó poén, hogy ne hagyjam ki!

- Ezért még kapni fogsz a bátyádtól, ugye tudod? – fenyegetőzik vigyorogva.

- Ha beköpsz, elmondalak DongHae-nek! – vágok vissza.

- Ugyan mit mondhatnál neki? – elengedi a vállaimat, és csípőre teszi a kezeit.

- Hm. Majd kitalálok valamit!

- Ne merészeld! Ne ültess semmilyen bogarat Haehae fülébe, mert megharapom a te füledet!

Hangos nevetésben törünk ki EunHyukkal, majd nevetve húz vissza magához, és fonja át hosszú karjait a derekamon. Belebújok az ölelésébe, és én is magamhoz szorítom imádott raperemet. Hosszú és néma percek telnek el, ahogy EunHyuk karjaiba bújok, engednem kéne vissza táncolni, de nem akaródzik. Haddnemég! Még egy kicsit maradni akarok Nővérbátyám karjaiban. Csak egy hangyányit. De a meló, az meló. Nekem takarítanom kell tovább, Hyukie-nak pedig táncolnia. Ahh. Imádom nézni őket. Najó! Ideje munkára fognom magam, hogy végre lássak is valamit belőlük.

Nagy nehezen sikerül lefejtenem a karjaimat EunHyuk testéről, kapok egy puszit a hajamra, amit még egy imádnivaló mosollyal is megtold, végül elválunk egymástól. Összeszedem a földről a lesöpört papírjaimat, és visszateszem a helyére őket. Ez megvan. Akkor irány a táncterem.

Valahogy nincs kedvem a lifttel lemenni, ma valahogy nagyon szerencsétlen vagyok ezzel a fémszörnyeteggel. A szokottnál is balszerencsésebb. A próbateremből kilépve a lépcső felé veszem az irányt, és lassan caplatni kezdek a fokokon. Talán itt nem lesz semmi gáz. Csak nem borulok már meg, és gurulok végig az összes emeleten?! Csak nem! Mondjuk, ha nem épp a lépcsőt választja a balszerencsém kiváltója, akkor természetesen nem lehet semmi gáz. Csak haladnom kell lefelé, és minden rendben lesz.

Ahogy haladok lefelé a lépcsőn, felidézem a reggel óta történteket. Lehet, hogy mégis jobb lett volna ma inkább egész nap ágyban maradni. Akkor megúszom a csomagcipeléses találkánkat, aztán a liftben eltaknyolást is sikerült volna ezáltal elkerülnöm, a többiről meg már inkább nem is teszek említést még magamnak sem.

Csak azt nem értem, hogy a liftben miért hozta fel az első találkozásunkat? Már akkor is rohadtul kellemetlenül éreztem magam! Arról nem beszélve, hogy azóta visszatérő álmom van ezzel a történettel kapcsolatban! Uhh! Demégmilyen! Óbasszuskulcs!

Természetesen az utolsó két lépcsőfokon sikerül megcsúsznom, de macskákhoz hasonló gyorsaságúak a reflexeim, így nem töröm ki a bokámat. De akkor miért fáj a fenekem ilyen rohadtul? Ilyen a világon nincs!!! A macskáim zsákbamacskák! Mert semmi hasonlóság nincs köztünk, ami a reflexet illeti. Lógok a korlátba kapaszkodva, és fájlalom a hátsómat. Haza akarok menni, és a takaróm alá akarok bújni! Ez már nem Balcsillagzat, hanem BALSORS!

Nyöszörögve állok fel végre az alsó lépcsőfokról, és sajgó fenékkel indulok el a táncteremhez. Valahogy lepleznem kéne Oppa előtt a dolgokat. Legalább ezt az utolsót. Így is tök ciki, hogy egy puszta gondolattól elvörösödöm, és megcsúszok a lépcsőn.

Hangos számolások zajai szűrődnek ki a próbaterem ajtaja alatt. Plusz HeeChul nőies nyafogása és Hyukie hajcsárhangjai. No, meg persze a többiek zihálása. Megállok az ajtó előtt, és mosolyogva kukucskálok be rajta. Tökéletesen az a kép fogad, amit lelki szemeimmel látni véltem a kiszűrődő hangokból. Hyukie nyúzza a bandát, Chulie visszafogottan nyafog, Oppa guggolva liheg maga elé, és próbál némi oxigént juttatni a tüdejébe. Mintha érezné a közelségemet, az ajtó felé fordul.

Egy mozdulattal felpattan, és hozzám szalad. Szinte feltépi az ajtót, egy kissé rémült szempárral találom magam szemben.

- YEONNIE?! – megragadja a karjaimat. – Jól vagy? Nagyon megütötted magad? Biztos, hogy jól elláttak a srácok? Nem akarsz bemenni megfigyelésre?

- Oppa! Nyugi! Semmi bajom, tényleg! Jól vagyok!

- Ajh, kis Balcsillagom! Rám ijesztettél rendesen! – Magához ránt, és szorosan átöleli a derekamat, majd hosszan végigsimít a hátamon, és puszilgatni kezdi a hajamat.

- Naa! Igazán szép pár vagytok, Szépségeim! Most már tegyétek hivatalossá is végre! – hallom meg a terem sarkából SiWon hangját, mire azonnal elengedem Oppa derekát, és kibújok a mellkasából.

- Mivan?! – nézek rá villogó szemekkel, valahogy nem tud érdekelni a korkülönbség – Nem vagyunk egy pár! – kiáltom el magam.

- Öhm, ja, igen! Oké. Egy páran még nem tudjátok, bár még mindig nem értem, hogy maradt titokban előttetek ennyi ideig.

- Miről beszélsz, Yesung? – tesz egy lépést felénk SiWon.

- Oppa? – pislogok imádott bátyámra. – Nem szeretném.

- Ideje legalább nekik tudniuk, Yeonnie – elengedi a derekamat, és teljes testsúllyal a fiúkhoz fordul. – Srácok, SungYeon a húgom és nem a barátnőm!