8. fejezet

Ezernégyszázhuszonöt. Ezernégyszázhuszonhat. Ezernégyszázhuszonhét. Ezernégyszázhuszonnyolc. Ezernégyszázhuszonkilenc. Ezernégyszázhuszonharminc. Ahh!!! Képtelen vagyok elaludni! Éjjel negyed három, és én még mindig ezeket a rohadt bárányokat számolom. De csak számolom, és közben felidegesítem magam, hogy nem tudok aludni és a sorrenden morfondírozok. B@sszus! Holnap nem kéne az összepakolt bőröndjeim mellett még két kofferral beállítanom az SM épületébe, amit a szemeim alatt cipelek. Aludni kéne. De hogy’? Nem tudok! Képtelen vagyok rá!

Felkapom a mobilomat az éjjeli szekrényről, és megnyomom a kioldó gombot. P.ICSÁBA! Egy lendülettel égetem ki a retinámat, és vakítom meg magam teljesen a kijelző fényével. Oké! Ziher, hogy ma már nem fogok aludni.

Nem figyelve az ujjaim mozgását, megnyitom a gyorstárcsázót, majd félvakultan keresni kezdek a nevek között. Nem tudom, hogy kit akarok felcsörgetni az éjszaka kellős közepén, hogy elnyíkjam neki a jelenlegi legnagyobb problémámat, miszerint nem tudok aludni közel három órája, de egy névhez érve megállok, majd egy sóhajjal később tárcsázom a számot. Kicseng. Szinte már szakítanám meg a vonalat a második csörgés után, amikor felveszi a túloldalon.

- Ano~? – szól bele picit rekedtes hangon.

- Öhm. Nem akartalak felébreszteni~

- Nem tetted – szakít félbe a mondandóm közepén. – Miért hívtál?

- Igazából fogalmam sincs.

- Hm. Eszedbe jutottam? – kérdezi mosollyal a hangjában.

- Lehet. Nem tudom. Valamiért a te számodat hívtam – motyogom, majd a hátamra dőlök, és nagyot sóhajtok.

- Baj van?

- Nincs.

- Akkor? Mi volt ez a nagy sóhaj, és miért nem alszol az éjszaka közepén? – A mosolygás eltűnik a hangjából, helyét az aggodalom veszi át.

- Te sem alszol – jegyzem meg, ezúttal én mosolygok.

- Tch. Mesélj, miért nem alszol ilyenkor?

- Nem tudok.

- Van valami különösebb oka?

- Ideges vagyok.

- Az idegességed oka?

- Passz.

- Nincs passz. Miért vagy ideges? – kérdezi lágy hangon.

- A költözés miatt – motyogom alig hallhatóan, már majdnem elaludtam a hangjának dallamosságától.

- Értem – halkan felkuncog. – Mit szeretnél, mit csináljak?

- Hm? – rebegtetni kezdem a pilláimat a kérdését hallva, azonnal észhez térek. – Mit kérdeztél?

- Mit csináljak, hogy megnyugodj? Mit szeretnél?

- Nem tudom – felsóhajtok. - Aludni szeretnék.

- Akkor hunyd be a szemed.

- Nem kéne előbb letennünk? – értetlenkedek.

- Hunyd. Be. A. Szemed – taglalja csendes válaszát.

- Jó – sóhajtom.

- Feküdj úgy, ahogy aludni szoktál általában. Amikor bebújsz az ágyadba.

- Eh?

- Csak csináld.

- Hm – szusszantok még egy utolsót, majd magzati pózba vágom magam, és összekuporodok a takaróm alatt, végül becsukom a szememet, ahogy azt kérte tőlem, a telefont a párnám és a fülem közé csúsztatom.

- Megvagy? – kérdezi, miután elhalkul a fészkelődésem.

- Igen.

- A szemedet is becsuktad? – suttogja.

- Igen – motyogom csukott szemekkel.

- ♪Rendben. Figyelj. Késő van. Most már menj be, ma is késő este kísérlek el utadon. A hold színültig telt, a teliholdat nézem. Ha így elküldelek, oh, sokáig nem tudok elaludni. Úgy teszek, mintha az úton, melyen minden nap sétálunk, eltévednék, körbe-körbe járunk, s talán te is észrevetted ezt, oh. Nincs más szándékom, csak egy kicsit tovább szeretnék együtt lenni veled, ezért panaszkodom. Oh, gyönyörű az éjszaka ma. Oh, mondd! Oh, mondd! Oh, mondd! Oh, mondd! Oh, gyönyörű az éjszaka ma. Oh, mondd! Oh, mondd... ♪ /JongHyun - Beautiful Tonight/

* * *

Olyan jó lenne még egy kicsit aludni. Csak még hadd szenderegjek. Még egy icipicit. Egy puha és meleg tenyér simul az arcomra, majd cirógatja meg a bőrömet egy mélyebb lélegzetvételemmel később. Belesimulok a kézfejbe, nagyot szusszantok.

- Yeonnie-yah? – suttogja fülemhez hajolva. - Ébresztő, kis Balcsillagom.

- Uhm. Oppa? – motyogom leszorított szemekkel.

- Én bizony. Kelj fel, Balcsillagom – súgja, majd megpuszilja a homlokomat, és elveszi a kezét az arcomról.

- Mennyi az idő? – morgom, miközben az arcomat a párnába fúrom, de egy erősebb nyomás miatt azonnal felemelem a fejemet. – Ezmeg? – pislogok az ágyneműre.

- A telefonod.

- Te tetted ide? – pislogok félkómásan Oppára.

- Én aztán nem! Ott volt a fejednél, amikor bejöttem kelteni téged.

- De máskor mindig csengetsz meg kopogtatsz.

- Nos, édes kis Balcsillagom, felcsengettem, hogy ne kelljen felcaplatnom a lakásba, de nem vetted fel a kaputelefont. Az ajtón is kopogtam, de mivel tíz perc dörömbölés után sem nyitottad ki, így bejöttem a kulcsommal. Ami pedig a szobádat illeti, itt is kopogtattam elég sokáig, de nem jött válasz, így benyitottam.

- Aham.

- Mikor feküdtél le?

- Fogalmam sincs. Olyan kettő után.

- Éjjel kettő? – kérdez vissza kitágult pupillákkal.

- Nem, délután. Persze, hogy éjjel kettőkor. Csak azt nem tudom, hogy mit keres itt a mobilom.

- Azt én sem. Nem vagy ekkora kocka, hogy még az ágyba is cipeld.

- Hm.

Megdörzsölöm a szemeimet, majd magamhoz kotrom a kütyümet, és alaposan megvizsgálom, mégis milyen indíttatásból került a párnámra. A feloldás után azonnal behozza az utolsó tárcsázott számot. A szemeim a kocsányon lógást választják abban a momentumban, ahogy kitisztul előttem a név, és meglátom villogni a kijelzőn.

- Na? Mi van? Miért volt hozzád ilyen közel?

- Oppa... – motyogom félájultan.

- Igen? Hívtál valakit? – A számhoz kapok, és csak bólogatni tudok Oppa kérdésére. – Kicsodát?

- ... – átnyújtom a telefonomat, Oppa kíváncsian pislog rám, és kiveszi a kezemből.

- Hm. Épp őt? – Féloldalas mosolyra húzza a száját.

- De nem emlékszem rá, hogy miért – magyarázok zavarodottan.

- Beszéltetek?

- Azt hiszem, igen – kutatni kezdek az utolsó emlékeimben, végül felrémlik minden bennem – Beszéltünk – nyögöm ki egy szívdobbanással később.

- Helyes – mosolyogva bólint egyet, majd visszaadja a telefonomat.

- Helyes? Ennyit tudsz csak mondani? Helyes?! – értetlenül pislogok a bátyámra, alig bírom felfogni, amit mond.

- Mondjuk fel is öltözhetnél végre, Yeonnie – lép be hozzánk EunHyuk is.

- Hyukie? – oké, sokkot kaptam – Te?

- Nem csak én. Hyung megkért, hogy segítsünk neked cipekedni, mert sok holmid van.

- De nincs is sok cuccom – motyogom az orrom alatt.

- Na, öltözz, aztán igyekezzünk a hurcolászással! – ezzel bevágja a háta mögött az ajtót, és ismét kettesben maradunk Yesunggal.

- Jól vagy, Yeonnie?

- Nem tudom, Oppa. Furcsán érzem magam. Az a tegnapi. Szóval az a csók egy kicsit. Hát. Szóval kissé összezavart.

- Eddig is meg voltál zavarodva – mosolyog. -Most mit értesz zavarodottság alatt?

- Nem is a csók, hanem inkább, amit utána mondott.

- Mit mondott neked, Yeonnie? – leül mellém az ágyra, átkarolja a vállamat, és magához húz.

Sóhajtok egy mélyet, és átfonom Oppa derekát, a fejemet pedig a mellkasának támasztom. Lehunyt szemmel hallgatom nyugodt szívverését, én is megnyugszom a lüktetésétől. Ahogyan kislány koromban is megnyugodtam Oppa ölelésében és szívverésétől.

Lassú mozdulatokkal simít végig a hátamon, még jobban belefúrom az arcomat a mellkasába, és erősebben szorítok a testére. Egyszerre szakad fel belőlünk egy nehézkes lélegzetvétel.

- Na? Elmondod, hogy mit mondott? – kérdezi halkan.

- Kedvel – motyogom a mellkasába bújva -, eléggé, elég régóta.

- Igen, ezt eddig is láttam rajta. És még? Mit mondott még?

- Nem tud egy ideje másként nézni rám.

- Másként? Pontosabban?

- Hm. Azt mondta, hogy nem tud barátként vagy húgként kezelni.

- Értem. Jól van, Yeonnie. Ezt még megbeszéljük.

- Oppa? – kibújok a mellkasából, és felemelem a fejemet. – Szerinted lehetséges lenne?

- Micsoda? – nem válaszolok, picit rémülten nézek fel Yesungra. – Nem véletlenül kedvel, Yeonnie. Ha megcsókolt, azt nem unalmában tette.

- Megkérdezte uhm. Hm.

- Mit kérdezett? – Mindkét kezét a vállaimra simítja, mélyen a szemembe néz.

- Mit gondolok a dologról, és tudnám-e őt szeretni... – motyogom utolsó két szavamat.

- Mit válaszoltál neki? – Oppa hangja lelkesedéssel telik meg.

- Kirohantam a teremből – elveszi a kezeit rólam a válaszomat hallva.

- Azt hiszem, hogy most én is ezt teszem. Öltözz fel, a nappaliban megvárunk.

- Igen.

Oppa egy szempillantás alatt távozik a szobámból. Lejjebb csúszom az ágyon, előszedem a tegnapi ruháimat, és magamra aggatom őket. Felmarkolom a telefonomat az éjjeli szekrényről, majd egy lendülettel a farzsebembe csúsztatom. Összerendezem az ágyamat, és végre én is előcsoszogok a hálóból.

Oppa és Hyukie mellett még DongHae és LeeTeuk is felsorakozott a kanapé előtt, kényelmesen megtámaszkodtak rajta. Hol egymást nézik, hol pedig az én fejemet vizsgálgatják. Jó! A fésűm a bőrönd alján van, nem volt alkalmam még előkutatni, na! Beletúrok a loboncomba, hogy némileg rendre utasítsam a kócaimat, majd közelebb araszolok hozzájuk.

Oppa még kicsit morcosan méricskél, bár nem nagyon értem a duzzogását. Néha olyan, mintha nem is bátyám lenne, hanem nővérem, de komolyan! Ellentmondóan megrázza a fejét, majd megveregeti Teukie vállát, és egyszerre markolnak fel egy-egy bőröndöt. Hyukie is elengedi Haehae derekát, és ők is felkapják a maradék két koffert. Nekem csak a táskám marad, amit hoznom kell, mert minden mást a srácok magukkal vittek. Még egyszer körbenézek, nehogy itt maradjon valami, aztán az ajtóhoz sietek.

Az állam a földön koppan, ahogy kilépek a kapun. Most esik csak le, hogy Oppa autójába nehezen fértünk volna be ennyien. De azért arra nem számítottam, hogy az egyik buszt kéri el, és azzal fognak elfuvarozni az SM-hez. Még a végén kapni fogok a rajongóktól meg a többiektől, mert azt hiszik, hogy különleges bánásmódban részesülök. Ami részben igaz is, de akkor is kicsit furán jön ki, hogy én vagyok az egyetlen személy, akit négy SuJu tag kísérget mindenhova, és még külön buszt is kérnek a szállíttatására.

Teukie beül a volán mögé, Oppa pedig az anyósülésre kucorodik. Nekem marad a hátsó ülés EunHyuk és DongHae társaságában. Szuper! Bár nem szeretek közéjük férkőzni, de így legalább engem fognak kényeztetni mindketten, én pedig kimondhatatlanul fogom élvezni a dolgot.

Húsz perccel később már kifelé pakolunk a kisbuszból. Oppa LeeTeukkal egyenesen megindul a pakkjaimmal az üvegajtó felé, onnan pedig a lifthez battyognak, én kint maradok imádott Nővérbátyámmal és élete értelmével. Alig tíz percre hagynak minket hármasban, de már a második perctől kezdve kényelmetlenül érzem magam. Mintha egy romantikus estén én lennék a gyertyatartó egy szerelmes pár életében. Bocs, fiúk! Tényleg.

Még nekem is melegem lesz attól a levegőtől, ami kettejük között izzik egész nap. Huh. Remélem, hogy hamar visszaérnek hozzám, és mehetek máris a dolgomra, mert már nagyon nem szeretnék tovább zavarni.

Szerencsére még időben visszaérkeznek mindketten, majd Oppa a kocsiba parancsol mindannyiunkat, én értetlenül pislogok rá, de ő csak mosolyog. Most nekem nem pakolnom kéne? Ha nem leszek kész, akkor a csajok kinyírnak, hogy még éjjel egykor is rámolni fogok, ők meg nem tudnak tőlem pihenni. De hiába győzködöm Oppát, hajthatatlan, ahogyan a másik három Bátyám sem éppen vevő a távozásomra. Egyepenész! Akkor indulás.

A nyakunkba vesszük a várost, bár számomra kicsit szokatlan ennyi sikoly és kattogó mobil, amikkel a fényképeket csinálják, de Oppáék ezt nagyon jól kezelik már. Volt rá elég idejük és lehetőségük. Elcipelnek egy közeli cukrászdába, teletömnek mindenféle jóval, aztán meg a parkba vonszolnak át, és egy hatalmas sétával zárjuk a költözésem utolsó pillanatait.

Az SM épületéhez érve gyorsan kipattanok a kocsiból, ők pedig elhajtanak. Fújtatok még egyet, még van bőven hátra a napból, és tudok rámolni is, ami talán nem fog hajnalba nyúlni.

Szusszantok még egyet, majd picit idegesen, de végre átlépem a küszöböt, és a felvonóhoz tipegek. Az új otthonom mostantól. A kezelőpanel ezúttal engedelmeskedik a kérésemnek, és az első érintésemnek eleget téve fél perc várakozás után megérkezik a fémszörnyeteg. Halk csilingeléssel egybekötve nyílik szét az ajtó.

Újabb sokk ér a várt váratlantól, de valamiért a szokásos reakcióm elmarad. Bár nem vágódom hanyatt, és nem is esem arccal előre, ahogyan össze sem csuklom. Nem. Ezúttal mosolyogva állok a lift ajtajában, és nézek mélyen egy csillogó sötétbarna szempárba.

- Üdv itt nálunk! – szólal meg bársonyos hangján, azonnal lüktetni kezd a mellkasom a dallamától.

- Köszönöm! – illedelmesen meghajolok, majd beszállok mellé.

- Jól aludtál? – érdeklődik, és a kezelőpanelre nyom.

- Igen, köszönöm! – kicsit belepirulok a saját válaszomba, azt hiszem, hogy mostantól tényleg nehézkes lesz az együttlét vele.

- Szép napot! – egy emelettel később kiszáll a felvonóból, viszonozni sincs időm, mert azonnal tovább száguldok a saját emeletemre.

Izgatottan lépek ki a folyosóra, és veszem az irányt rögvest az újdonsült lakás felé. A kopogtatás mellett döntök; talán valamelyik lány még itthon van, és nem kell a küszöb előtt szobroznom, mire megérkezik egyikük. Óvatosan megkopogtatom a falapot, de szinte azonnal nyílik is az ajtó.

- UNNIE! – Tökéletes összhangban kiáltanak fel mindketten, majd berántanak magukhoz a lakásba. Azt hiszem, máris imádok itt lakni.