7. fejezet

Miután végre sikerült kirugdalnom a teljes csapatot, nekiállhatok a takarításnak. Most is rendesek voltak a kölykök, alig hagytak néhány műanyagflakont meg használt zsebkendőt a szemetesek környékén. Bár lehet, hogy ezt is még Oppáék hagyták itt nekem emlékbe. A kölykök igazi duracell nyuszik, nem nagyon szorulnak energiaszeletekre és hasonlókra.

Bármennyire próbálkozom, nem nagyon tudom kiverni a fejemből a csók emlékét. Túlságosan jól esett. Túlságosan is élveztem minden pillanatát, még ha csak másodpercekig tartott is. Arról már nem is beszélek, hogy mennyire jó lenne ezt tovább gyakorolni. Vele...

- Aish!

- Ano~? Mi a baj, SungYeon-ah??

- Hm? – pillantok a táncterem ajtajában ácsorgóra. – Oh! Miben segíthetek, Sunbae? – illedelmesen meghajolok – Tehetek valamit érted, Sunbae?

- Nem – mosolyogva megrázza a fejét. – Csak kíváncsi voltam, hogy érzed magad. Fáj még valamid?

- Nem, Sunbae! – Úsmét meghajlással egybekötve reagálok. – Kérlek, ne aggódj miattam, Sunbae! Jól vagyok! Hálásan köszönöm minden figyelmedet, amit nekem szentelsz!

- A dormban nem voltál ennyire hivatalos – elengedi a kilincset, és beljebb sétál a teremben – Biztos, hogy jól vagy, SungYeon-ah?

- Igen, Sunbae! Köszönöm a kérdésed! Minden rendben van velem.

- Azért megnézhetem én is? – megáll előttem, és kiveszi a kezemből a szemetest.

- Sunbae?

- Csak a karjaidat szeretném megnézni. A hátadhoz nem áll szándékomban nyúlni.

A karjaimra fog, és lassan megfordít. Elengedi a bal karomat, majd mindkét kezével a jobb csuklómra szorít, és feljebb emeli a karomat. Picit vizsgálgatja a ragtapaszomat, majd a bal karommal cselekszik ugyanúgy. Sóhajt egyet, végül ismét szembe fordít magával. Egymásra nézünk.

Kedvesen mosolyog rám, én is elmosolyodom.

- Sunbae?

- Tényleg gyorsan gyógyulsz – megszorítja a vállamat.

- Hálásan köszönöm, Sunbae! – meghajolok.

- Nincs mit! De pontosan, hogyan is történt ez a hanyatt vágódás a liftben? – Azonnal elvörösödöm, ahogy befejezi a kérdését.

- Öhm, hát. Hm. Véletlenül. Nem. Nem láttam, hogy ott van, és belegyalogoltam, aztán eldőltem. Azt hiszem, hogy valahogy így történt.

- Érdekes.

- Mire gondolsz, Sunbae?

- Hogyan tudtál egyszerűen eldőlni attól, hogy belegyalogoltál?

- Nem tudom, Sunbae. Fogalmam sincs.

- Valószínűleg akkor eshettél el, amikor hátrébb léptél, igaz? – mosolyog.

- Minden bizonnyal, Sunbae! – biccentek.

- Remélem, hogy a jövőben ügyesebb leszel a találkozások terén, és nem lesz mindig baleset a vége.

- Igyekszem. Minden erőmmel azon leszek, Sunbae, hogy ne okozzak kellemetlenséget egyikőtöknek sem.

- Én nem ezt mondtam, SungYeon-ah! Csak nem szeretnénk, ha egyszer komoly bajod esne, és nélkülöznünk kellene téged huzamosabb ideig.

- Igen, értem, Sunbae! – Még egyszer meghajolok.

- Szép estét, SungYeon-ah! Vigyázz magadra! Holnap találkozunk!

- Igen, Sunbae! Legyen szép estéd, Sunbae!

Finoman megveregeti a vállamat, és távozik a teremből. Kérdőn nézek utána, valahogy meg kéne próbálnom feldolgozni a hallottakat. Túl sokan aggódnak értem, úgy érzem. Többen, mint kellene. Túlontúl sokan aggódnak. Örültem, hogy eddig csak Oppának okoztam némi fejfájást, illetve még LeeTeuk volt az, akinek hasonló okok miatt volt nehezebb az élete. De hozzájuk még itt volt JongHyun is, aki láthatólag szintén aggódik értem. Ezt a hármast pedig megfejeli a mai naptól fogva a teljes Super Junior is, és ahogy elnézem, még valaki csatlakozik hozzájuk a liftes incidens után. JinKi személyében. Huh! Most már nagyon haza akarok menni, és pihenni szeretnék egy kicsit. Rémisztően hosszúra sikerült ez a mai nap.

Felkapom az utolsó szemetet is a földről, még egyszer körbenézek, és távozom a teremből. Szinte teljesen kiürült az egész épület, pontosabban szólva, mindenki visszavonulót fújt a dormjába. Kivéve persze Oppát és a csapatot. A banda egyik fele már otthon van, a másik még egy kicsit kiengedi a fáradt gőzt a hajtás után. Holnaptól pedig ez lesz az új otthonom. De hogyan fogom megszokni egyáltalán?

Magamban mélázva indulok haza. Ezúttal mellőzöm a tömegközlekedést. Nincs kedvem az emberekhez, mára valahogy túl sok lett mindegyikükből. Belebújok a kabátomba, majd egy lendülettel a fejemre dobom a kapucnimat, és a fülhallgatóm után kezdek kutatni. Ki akarom zárni a külvilágot, és a gondolataimat is. Hosszas kotorászás után sikerül előhalásznom az összegubózódott fülesemet, majd nehézkesen beledugni a fülembe. Kimerültem. Ez már minden mozdulatomon meglátszik. Ha most nem fogok elesni semmiben sem, amíg hazaérek, akkor többé soha nem botlom meg.

Épp csak felcsendül az első akkord, amikor egy tenyeret érzek meg a jobb vállamra simulni, majd a bal oldalamhoz egy meleg test ér. Ijedten fordulok a váratlan kísérőm felé, de azonnal elszáll a rémületem. Megállok a sétámban, és kiveszem a fülemből a zavaró tényezőket, hogy illedelmesen köszönthessem.

- Szép estét, Sunbae! Tehetek valamit érted? – kérdezem monoton hangon, mintha még mindig az SM épületében lennénk.

- Tenni?! Dehogy! – felnevet. – Épp ellenkezőleg! Most én szeretnék tenni érted valamit.

- Sunbae? Nem értelek, Sunbae. Ne haragudj, kérlek.

- Noona, nyugi! – elmosolyodik. – Gyere! Hazakísérlek!

- De honnan tudtad, Sunbae, hogy épp most indulok haza? – állok előtte értetlenül, tenyere még mindig a vállamon pihen.

- A dormba indultam vissza, amikor megláttalak kisétálni az üvegajtón. Utánad siettem, és reménykedtem benne, hogy még időben utolérlek.

- Ez igazán figyelmes, Sunbae, de nem kell miattam fáradnod. Hosszú napotok volt, Sunbae, nincs semmi szükség rá, hogy még engem is kísérgess! – Udvariasan meghajolok előtte, majd lassan felemelkedem.

- Nem fáradtság – jelenti ki határozottan. - Szívesen hazakísérlek. Mindannyiunknak megkönnyebbülés. – Sejtelmes vigyorra húzza a száját.

- Sunbae?

- Gyere, Noona, induljunk – vállamra szorít. - Még vissza is kell érnem.

- Épp ezért nem kérhetem tőled, hogy elkísérj, Sunbae! Kérlek, pihenj le, miattam pedig ne aggódj.

- Ugye még mindig ott laksz Hyungnál? – érdeklődik csillogó szemekkel, csak bólintok válaszul. – Az jó. Legalább tudom, merre van.

- Most tényleg haza akarsz kísérni, Sunbae? – pillázok rá nagyokat.

- Holnaptól már nem lesz lehetőségünk ilyenre, így igen.

- Lehetőségetek? Mi ez a királyi többes, Sunbae? - A döbbenet láthatóan ül ki az arcomra.

- Mert nem csak én jöttem utánad, Noona! – felnevet, és a hátam mögé néz.

- Hanem? MinHo Sunbae?

Lassított felvételként fordulok meg, és nyitom még nagyobbra az amúgy sem elhanyagolható méretű szemeimet. Nekem most tényleg káprázik a szemem?! Nem az, hogy egy ember lépdel felém, és ketten kísérnek haza. NEM! Egy egész banda! Pontosabban szólva, két banda lépked mosolyogva felém. Kettő! Az összesen tizennégy kísérő. Demégishogyésmiért?!

Hol a mellettem álló úti társamra pillantgatok, hol pedig a felém közeledőkre. Úgy tűnik, hogy bizony nem leszek magányos a mai sétám során, hiába terveztem azt. Nagyon nem. Igen eseménydús lesz az utolsó hazamenetelem. Képletesen szólva az utolsó.

A kölykök egyszerre szaporázzák meg a lépteiket, és futva érkeznek meg hozzám. Utolsóként SeHun szalad hozzám, széles vigyorral az ajkain áll meg előttem. Én nagyokat pislogok rá – nyakamban a maradék nyolc taggal -, SeHun pedig elégedetten bólogat. Ezek szerint felhívta. Elmosolyodom. Egyetlen lendülettel ugrik a nyakamba ő is, és szorít magához. Ismét elveszem a tagok karjai között, úgy kell kirángatni közülük, hogy végre tényleg elinduljak haza.

Egy hatalmas fiúkoszorú közepén állva indulunk ismét útnak, körülöttem szorosan lépdelnek az EXOs srácok, elöl pedig a SHINee egy része caplat... ketten a hátunk mögött sétálnak. Olykor-olykor hátra nézek, hogy tudjam, még mindig jönnek mögöttem. De azonnal elvörösödöm, valahányszor JongHyunnal találkozik a tekintetem. Egyetlen mosolyt intéz felém, a térdem válaszol neki azonnal. Egy-egy lépésnél sikeresen megcsuklik a lábam, csakis annak köszönhetem, hogy nem esem pofára azonnal, hogy SeHun és BaekHyun közvetlenül mellettem sétál, és belém karolnak mindketten.

Mosolyogva hallgatom, ahogy a srácok egymás szavába vágva mesélnek el mindent az aznap történtekről, már lassan elvesztem a fonalat, olyannyira összezavarnak. De élvezem. Mégis jó, hogy nem kell magányosan bandukolnom egészen hazáig.

A házhoz érve mindannyian lecövekelünk, elsőként a teljes EXO búcsúzik el tőlem, aztán pedig az ötfős banda, JinKivel kezdve. MinHo és KiBum után TaeMin szorít magához, kicsit hosszabban, mint az előző három tag, majd lassan lefejti rólam a karjait, és a többiekhez araszol.

JongHyun mosolyogva lép elém, lendületből vörösödök el, ahogy egymásra nézünk. Most már mindig ez lesz? Valahányszor megáll előttem, annyiszor fog felrémleni bennem az a csók, és annyiszor fogok homárokat megszégyenítő színben pompázni? Akkor inkább elásom magam valahol, vagy remete életmódra váltok!

Sóhajtok egy nagyot, majd illedelmesen meghajolok előtte, és próbálok egyáltalán talpon maradni két szédülés között. Nem kéne összecsuklani előtte. Meg a másik tizenhárom srác előtt sem. Ajh! Tényleg borzalmasan hosszú napba kezdtem. De mindjárt vége.

Hátrálok két lépést, hogy végre átlépjem a kaput, és szabad lehessek ismét, de JongHyun karjai nem eresztenek. A melegséget árasztó tenyerei már a vállaimon pihennek, és gyengéden szorítanak, majd egy gondolattal később visszahúz magához. Finoman átfonja karjait a testemen; bal tenyerét a lapockáim közé simítja, jobb kezét pedig a tarkómra csúsztatja. A másodperc tört része alatt feledkezem meg mindenről és mindenkiről.

Reszkető kezekkel ugyan, de átölelem a derekát, és a pulcsijára markolok. Jól esik a közelsége. Kimondottan jól esik. A cédrus aromája altató felhőként borul rám, a citrusos illat pedig lágyan simogatja a hajamat, és mond egy édes mesét az elalváshoz. Álom. Varázslatos álom. Halkan felsóhajt, aztán egy picit erősebben szorít a hátamra, végül lazít karjain, és eltol magától.

Nehézkesen fejtem le róla a karjaimat, de abban a pillanatban, ahogy elválunk egymástól, azonnal észhez térek. B@sszus! Ezt most nem csak ketten éltük át! Ezt most tizenhárman végignézték!!! Tizenhárman!!! Félve nézek oldalra, ahova a többiek sorakoztak fel, majdnem hanyatt vágom magam, ahogy meglátom az elégedett tekinteteket és mosolyokat. Mivan?! Most? Most mi van?! Rémülten nézek fel JongHyunra, akinek ajkain féloldalas mosoly ül, mélybarna szempárja csillagként tündököl az éjszakában.

Gyengéden rászorít még a vállaimra, majd elsétál mellőlem. Egyszerre hajolnak meg előttem mind a tizennégyen, és köszönnek el a mai napra, majd lassanként hátat fordítanak nekem, végül visszaindulnak az SM épületéhez. Szusszantok még egy nagyot, és végre átlépek a kapun.

Mindent ledobálva lépem át a lakás küszöbét, és vonulok egyenesen a hálóba. Pakolnom kéne, de nincs hozzá erőm. Semmi energiám nem maradt. Kifárasztott minden pillanata. Még a borulások annyira nem is, hanem inkább az utána következő momentumok. Az a csók. Az az édes érintés. Hogyan fogom én azt nem kívánni minden alkalommal, amikor meglátom? Hogyan fogok egyáltalán megmaradni a közelében? A szavai pedig. Amiket utána suttogott a fülembe. Édes, vallomással teli szavak, akárcsak a karácsonyi csengettyűk egy téli éjszakán. Ajh...

Az ágynak dőlök, a karjaimat megtámasztom a tarkóm alatt, és becsukom a szemeimet. De szinte el sem tűnik a plafon, amikor rezegni kezd a zsebem, és veszettül csiripelni kezd hozzá a mobilom. Ajaj! Ez Oppa lesz. Akkor jöhet a késő esti beszámoló... szusszantok még egy nagyot, végül előhúzom a zajos kütyüt a nadrág oldalzsebéből, és a fülemhez emelem a telefont.

- Annyeong, Oppa!

- Yeonnie, egészben hazaértél?

- Igen, Oppa, épp az ágyban vagyok.

- Örülök. Remélem, hogy kellemes volt a társaságod. – Kuncogást fedezek fel a hangjában, ilyenkor valahogy szeretném megfojtani az én imádnivaló bátyámat.

- Igen, Oppa, az volt – felsóhajtok.

- Yeonnie? Mit titkolsz? Mi történt veled?

- Semmit nem titkolok, Oppa – hazudom; nem akarom, hogy kiszedjen belőlem bármit is, de erre nagyon kevés esélyt látok.

- Yeonnie?! Nekem nem tudsz hazudni! Mi volt az edzésünk után?

- Semmi – vágom rá gondolkodás nélkül. – Összepakoltam utánatok.

- Yeonnie! Háromig számolok! Ha addig nem mondod meg, akkor nagy bajban leszel!

- Nem volt semmi, mondom!

- Egy.

- Oppa.

- Kettő.

- Oppa~

- Három! Mondd el, vagy holnap esküszöm, felmegyek Lee elnökhöz, és megkérem, hogy legyél teljes tagja a bandának, és csak velük dolgozhass ezentúl!

- Ezt ugye te sem mondod komolyan, Oppa?! – felülök az ágyon. – Képes lennél ezt megtenni velem, Oppa?!

- Ha nem mondod meg, hogy mi történt, akkor még ennél is többre! Mi volt az edzésünk után?

- Bejött a terembe.

- És? Aztán? Ne kelljen a harapófogó! Halljam!

- Megkérdezte, hogy’ vagyok, fáj-e még valamim. Aztán meg egy idióta szituációba kevertem saját magamat, amit annyival rendezett le, hogy megcsókolt. Most örülsz? – kérdezem felháborodottan.

- Ami azt illeti, igen! Örülök! Jó éjszakát, Yeonnie! Holnap találkozunk!

- Op~

Most frankón rám tette a telefont? Kiszedi belőlem a lényeges információt, aztán meg kinyom nemes egyszerűséggel. Hátezkész! Fújtatok egy nagyot, ledobom az ágyra a telefonomat, és mérgemben a pakolást választom.

Két legyet ütök egy csapásra. A csomagolással legalább levezetem az idegességemet, amit Oppa egyetlen gombnyomás alatt váltott ki belőlem, és legalább holnap már csak cipekednem kell, semmi több. Alig két és fél óra alatt összerakok annyi cuccot, amivel elleszek egy darabig, majd ha még esetleg hiányzik valami, akkor megkérem Oppát, hogy hozza el nekem. Most már csak lelkileg kell felkészítenem magam, hogy holnaptól null huszonnégyben az SM épületén belül leszek, és akarva akaratlanul is JongHyunba fogok botlani. Mertmiértisne? Hiszen mindig akkor jelenik meg, amikor nem kéne. Vagy kéne. Azt hiszem, hogy hosszú éjszakám lesz.