14. fejezet

- Féltékeny vagy, Sung-ah? – mosolyogva kérdezi, még mindig gyengéden fogja a karjaimat.

- Nem vagyok az! Elvégre semmi okom rá! – basszus, ezt most nem kellett volna, egyenesen tagadom az igazságot, pedig tökéletesen érzékelhető a szavaimból.

- Tudod, hogy még vonzóbb vagy, amikor mérges vagy? – elengedi a karjaimat, és ellép tőlem – Ez csak fanservice.

- Én meg hülye vagyok, és elhiszem! – összekulcsolom a karjaimat, pusztán gondolati szinten képes lennék most megfojtani.

JongHyun habozás nélkül fogja két keze közé az arcomat, majd azzal a mozdulattal húz is az ajkaira, hogy egy szenvedélyes csókkal forrassza őket össze. Nem tudok elhúzódni tőle, viszonzom a csókját.

Lazítok az összefont karjaimon, élettelenül zuhannak le a testem mellé, de szinte még hozzá sem érnek a combjaimhoz, amikor már JongHyun nyakára simulnak, és finoman magamhoz húzom.

Egy csendharang borul ránk. A cédrus mámorító aromája bársonyos lepelként borul ránk, és takarja be testeinket. Ajkainak íze a legédesebb gyümölcs zamatával nem érhet fel soha. Szédítő mindene. A szenvedélyes csók elmélyül, felébresztve bennem minden vágyat, már-már az eszemet veszi mindenével, testével közelebb húzódik az enyémhez. Mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, a szívverése legalább olyan szapora, mint az enyém. De talán még jobban zakatol az ő mellkasa az enyémnél. Ha így csókolja KiBumot is, akkor az a Díva egy rohadt nagy mázlista!

Bal kezét elveszi az arcomról, és a derekamra fog, még közelebb von magához, jobb kezével lágyan cirógatja az arcélemet, miközben egy pillanatra sem szakítja meg a heves becézgetést. Beleszédülök a bódító érzésbe. Csókolt már meg, de még soha nem éreztem ennyire szenvedélyesnek. A másik két csók nem is hasonlított a mostanihoz. Kapkodom a szájából a levegőt, és akaratlanul viszonzom ajkai érintését, mintha nem tudnék elszakadni tőle, bármennyire is akarnék.

Végül ujjaival választja el ajkainkat, még egyszer lágyan összeérinti puha párnáit az enyémekkel, picit beharapja alsó ajkamat, aztán elengedi, és gyermeki vigyorral az arcán néz rám.

- Amit Key-el csinálunk néha, az fanservice, ez viszont nem az volt – suttogja ajkaimtól néhány milliméterre.

- Azt mondod? – kérdezem, miután sikerül feleszmélnem a kezdeti sokkból.

- Még mindig nem hiszed el, Sung-ah? – elengedi a derekamat, és a kezét is elveszi az arcomról.

- El kellene hinnem? Hiszen a szemem láttára faltátok egymást!

- Barátok vagyunk, Sung-ah! KiBum olyan, mintha az öcsém lenne, pont mint TaeMin-ah vagy MinHo! A testvérem! – reagál kicsit felbőszültebben.

- Érdekes – összekulcsolom a karjaimat, és hátrébb lépek tőle.

Lassan araszolok egyre nagyobb távolságba tőle, még mindig értetlenül pislog rám. Nem tudom elhinni neki, amit mond. Egyszerűen képtelenség. A haverjaival nem csinál ilyet az ember! Ahogyan a testvéreivel sem! Én sem csinálok ilyet a csajokkal! Ezaz! Megvan! Erre az érvre úgysem tud mit reagálni.

Elégedett mosolyra húzom a számat, JongHyun tekintete még mindig nem változott meg. Értetlen. Kérdő. Aggódó. Leengedem a karjaimat, és a csípőmre teszem a tenyereimet.

- Tudod, én is a húgaimként szeretem a lányokat, de mégsem enyelgek velük minden szabad pillanatomban.

- Sung-ah? Ugye most csak szórakozol velem?! Megint hallani akarod, amit pár napja mondtam neked? Akkor inkább azt mond, és ne beszélj butaságokat!

- Elismered, hogy igazam van?

- Mégis miben lenne igazad, Sung-ah?

- Amiről már egy ideje folyik a csevejünk! Rólad és Key-ről.

- Sung-ah. Kérlek, ne csináld ezt velem! – megremeg a hangja, egyszerre nevetős és aggódó – Szépen kérlek, legalább neked ne legyenek téveszméid! Te egy okos nő vagy, aki mindannyiunkat ismer. Mindent tudsz rólunk, és tudod, hogy milyenek vagyunk igazából! Kérlek, fejezd be ezeket a butaságokat! Ne a féltékenység beszéljen belőled, Sung-ah!

- Nem vagyok féltékeny, mondtam már! Nincs rá okom.

- Ha nem vagy az, akkor miért akadtál fent a szüneten és azon, hogy hülyültünk Key-el? Miért, ha nem a féltékenység miatt?

Most tényleg átlát rajtam?! Nem lehet! Nem vagyok féltékeny a Dívára. Eleve baromság annak lenni rá, mert nincs nő, aki labdába rúghat mellette, tök felesleges hisztériáznom miatta. De akkor miért borultam ki ennyire? Nem lehet, hogy tényleg féltékeny vagyok rájuk?! De akkor mégis mi van most? Miért szűk a mellkasom? Miért tudnám megfojtani JongHyunnal együtt a Dívát is? Miért látom azt, amit a fanok is látnak?

- Miért, Sung-ah?

- Mit miért? – pislogok nagyokat.

- Miért akadtál most ki, ha nem vagy féltékeny?

- Nem akadtam ki!

- Akkor mégis mi a francot csinálsz? Nekem esel, aztán megcsókollak, de nem hiszed el, amit mondok. Mit csináljak még, hogy elhidd, tényleg csak barátok vagyunk Bummie-val, és az öcsémként szeretem őt?!

- Nem érdekel, hogy mit csinálsz, de engem hagyj békén! – elindulok az ajtó felé, de sokáig nem jutok.

- Sung-ah! – megragadja a csuklómat - Mit csináljak? Mit akarsz?

- ... – haragosan nézek rá, kezd túl sok lenni belőle.

- Mondd meg! Mit akarsz? Mit tegyek? Hogyan győzzelek meg? Mondjam el megint, amit a múltkor mondtam? Azt szeretnéd hallani?

- ...

- Azt akarod hallani? Most alkalmas az idő rá? Most nem fogsz kirohanni?

- ...

- Válaszolj, Sung-ah!

- Nem érdekel a mondanivalód.

Elrántom a csuklómat a szorításából, és dühödt léptekkel az ajtóhoz indulok. Idegesít minden szava. Rettenetesen. De legbelül miért vágyom arra, hogy most megállítson? Miért akarom, hogy marasztaljon? Miért? MIÉRT?!?!

- SUNGYEON! – a kilincsre fogok a kiáltása pillanatában, lassan megfordulok – Mit akarsz? Mit csináljak?

- ... – hogyan válaszolhatnék neki, ha még én se tudom, mit várok tőle.

- Most akarod hallani? Mondjam el megint?

- JongHyun – csupán a nevét tudom motyogni egyedül.

- Sung-ah, már egy ideje nem tudok barátként vagy húgként rád nézni. Bármennyire is akartam, már nem megy. Minden erőmmel azon voltam, hogy megtartsam a kettőnk közötti távolságot. A munka miatt. A Bátyád miatt. De nem bírtam tovább.

- ... – lassan közelebb sétál hozzám, a haragos vonásai lassanként ellágyulnak.

- Sung-ah. Te tudnál nem csak barátként nézni rám? Tudnál máshogyan is érezni irántam? Többet egy barátságnál vagy testvéri szeretetnél?

- ... – nagyot nyelek, erre azért mégsem voltam felkészülve.

- Tudnál engem szeretni, Sung-ah?

Letudja a kettőnk közötti távolságot, megint tenyerei közé fogja az arcomat, és mélyen a szemembe néz, miközben lágyan simogatja ujjaival a bőrömet. Olyan piszkosul nehéz elhinni minden szavát, amit mond. Olyan rohadtul nem megy.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó színész vagy – jegyzem meg mogorván.

- SungYeon? – elengedi az arcomat, kicsit hátrál tőlem – Ha büntetni akarsz, akkor nagyon jól csinálod, de most már befejezhetnéd, mert kezd nagyon fájni.

- Nem szokásom bántani az embereket.

- Akkor engem most miért bántasz? Miért tiporsz a lelkembe, és szorongatod a szívemet? Miért csinálod ezt?

- Nem akarok egy fedősztori lenni, ami leplezi a kapcsolatotokat KiBummal.

- Beverted a fejed? Azért beszélsz félre? Milyen fedősztoriról magyarázol?

Felrémlik bennem HeeChul arca, és az edzés utáni kitörése. Épp én voltam az, aki azt mondta neki, hogy az a nő csak egy fedősztori Han Geng életében, mert neki Heenim az egyetlen. Ez természetesen így is van. Mindannyian tudjuk, hogy Han Geng számára csak Heenim létezik, és minden más csak kamu. Átverés. Mi van, ha most én lennék az a fedősztori JongHyun életében? Hiszen fent kell tartani a látszatot az ő esetükben is, mert Idolok mindketten. Ez az, amiben egy percig sem akarok asszisztálni! Én aztán nem leszek indok senki életében sem!

- SungYeon? Milyen fedősztoriról magyaráztál az előbb? – szakít ki a merengésemből ismét.

- Han Geng is összeállt egy nővel~

- Ne keverj össze Hyunggal! Róluk mindenki tudja az igazságot, de a mi esetünk KiBummie-val teljesen más.

- Miért lenne más?

- Komolyan kérdezed, SungYeon?

- Ha nem gondolnám komolyan a kérdéseimet, akkor nem tenném fel őket!

- Nem mondhatod komolyan?!

- Ezzel csak még jobban megerősítesz abban, amit eddig is tudtam.

- A rohadt életbe, Kim SungYeon! – dühében az ajtóba vág egyet, kissé elborulni látszik az elméje – Hagyd már abba ezt a sok baromságot! Miért vagy ennyire makacs?

- Makacs? Én makacs? Még neked áll feljebb?

- Mi az, hogy nekem áll feljebb? Te nem vagy képes megérteni a szavakat, amiket mondok neked! Vagy inkább nem akarod, mert tudod, hogy ezúttal nekem van igazam, és ezzel a gondolattal most nem tudsz megbarátkozni!

- Nem az én igazságérzetem most a témánk!

- De ha egyszer nincs igazad, akkor nincs igazad! Ismerd már be! Nincs köztem semmi KiBummal! Haverok vagyunk! Semmi több! Amit pedig csinálunk, a szerződésünk része! Te tudod a legjobban!

- Egyikőtök szerződését sem láttam!

- Hyung szerződését már valószínűleg igen.

- Nem szokásom turkálni más pénztárcájában, így fogalmam sincs, hogy mi áll a megállapodásokban.

- Te tudod a legjobban, SungYeon, hogy miket vállalunk a szerződéseinkben, néhányunknak te magad csúsztatta oda, amikor alá kellett írnunk! Láthattad, hogy mi áll benne.

- Mert én csak arra a rohadt papírra figyelek mindig, igaz? Nem rátok, vagy amire szükségetek van, igaz? A kávéra meg a többi szarságra! Igaz?! Nem ti vagytok nekem mindig az elsők, ugye??? – a tekintetem elhomályosul, a kezeimet ökölbe szorítom.

- De igen! Mindig is mi voltunk neked az elsők. Mindig számíthattunk rád, és ez nem változott a mai napig sem.

- AKKOR?!?! – könnyes kiáltásomtól ismét hátrál pár lépést.

- Akkor? Akkor semmi- újra higgadtság veszi körbe az egész lényét - De miért nem hiszed el, amit mondok neked? Miért nem hiszel a szavaimban? Miért nem hiszel az érzéseimben? Azok őszinték. Az nem játék. Nincs benne megjátszás.

- ...

- Sung-ah?

Nem tudok mit reagálni tovább JongHyun szavaira. Egyszerűen elnémultam, ahogy felemlegettük a régi dolgokat. Túl sok az emlék, némi fájdalommal egybekötve, és már csak egy nagy foszlányt látok magam előtt JongHyunból is. Semmi többet.

A kezeim még mindig ökölbe szorulva lógnak a testem mellett, nagyokat pislogok, hogy a feltörni készülő könnyeimet magamba fojtsam, és a lehető leggyorsabban meg tudjak nyugodni. Csillapodnom kell. Nem borulhatok ki! Egyébként is mennem kell, és be kell fejeznem a takarítást is.

- Sung-ah? Jól vagy?

- ... – hallom a dallamos hangot, érzem, ahogy formálom a szavakat, de nem jönnek elő a hangok.

- Mi történt veled?

JongHyun a másodperc tört része alatt áll meg előttem újfent, és karjait azonnal a derekam köré kulcsolja. Még mindig csak egy nagy pacát látok magam előtt. Egy nagy pacát hatalmas mélybarna szemekkel. Aggódnak. Féltenek. Nincs benne szemernyi kétely sem, csak aggodalom. De az rengeteg. Túlcsordul. De az aggodalomhoz még ott van egy ismeretlen ragyogás is. Eddig még nem láttam ezt a különleges ragyogást benne.

- Jól vagy? – ismétli alig hallhatóan, újra a derekamra szorít.

- Jól – ellenkezően megrázom a fejemet.

- Akkor miért rázod a fejed?

- Jól vagyok – motyogom monoton hangon – Dolgoznom kell.

- Elhiszed, amit mondtam neked?

- Miről?

- Legalább fél órája ezen vitatkozunk, Sung-ah. Nem emlékszel rá?

- Nem akarok fedősztori lenni.

- Bolond egy csaj vagy, de még így is kedvellek. Hiába próbálkozol, nem foglak nem kedvelni. Ezt buktad!

- Nem leszek fedősztori – motyogom picit határozottabban.

- Szerinted az lennél?

- Mi~

De már nem tudom befejezni a kérdésemet. JongHyun ajkai vadul tapadnak az enyéimre. Fékevesztett. Őrjítő. Szenvedélyes. Vad. Lángoló. Mindent elsöprő csókban egyesülünk; nyelve erőszakosan masszírozza az én nyelvemet, a fölényért vívnak harcot vörös izmaink. Még jobban húz magára, a teste forró, engem is lángba borít a közelsége. Fel sem fogom igazán az érzést, amikor elszakad tőlem. Reszkető lábakkal, és szintén remegő ajkakkal állok előtte, halkan zihálok a csóktól.

- Ha tényleg csak egy fedősztori lennél, ha tényleg csak arra kellenél, hogy leplezzük KiBummal a kapcsolatunkat, akkor nem így reagálnál. És én sem.

- Nem reagáltam sehogy – hazug szavakkal zökkenek vissza a valóságba.

- Még most is remeg az egész tested, érzem a vágyat, ami árad belőle. Pontosan olyan, mint ami engem is fűt. Érted, Sung-ah. Érted lángolok - súgja ajkaimra hajolva utolsó két szavát.

- Bizonyítsd be!

- Hogy’?

- Bizonyítsd be, hogy tényleg értem vagy oda, nem pedig KiBumért! – elvetélt ötlet, de nem jutott eszembe jobb, és úgysem lesz belőle semmi.

- Hogyan bizonyítsam be?

- Azt a részét már rád bízom, JongHyun. Ahogy akarod.

- Rendben – bólint egyet.

Elengedi a derekamat, majd a hifihez sétál. Ha táncolni fog, körberöhögöm. Az minden csak nem bizonyíték. Felhangosítja a zenét, majd az ajtóhoz lépdel. Egyik kezével a kilincsre fog, a másik kezével a kulcsra. Rám emeli a tekintetét. A kulcs fordul a zárban, JongHyun pedig elindul felém.