3. fejezet

- SungYeon-ah? Jól vagy? Nagyon megütötted magad? Ne haragudj, azt hittem, elég nagy vagyok, hogy észrevegyél.

...szeretnék most köddé válni. De nagyon gyorsan! Tényleg egy Balcsillag vagyok. Pont, ahogy Oppa mondta. Kinyitom végre a szemeimet, hogy a hang tulajdonosára nézzek. Aggódva csillog a mélybarna szempár. A tekintetünk találkozik.

Most mi a francot mondjak neki? Itt fekszem kiterülve félig a folyosóra félig meg a liftbe lógva. Mint egy zsák krumpli, de tényleg. Csak vörösebb vagyok még a télálló rózsaburgonyánál is. Akkor talán vöröshagyma. Igen! Egy zsák vöröshagyma! Ajh. Mindegy! Fel kéne kelni. Valahogy. Aham. Demégishogy?!

Fájnak a könyökeim, lüktet a hátam, és zsibbad a hátsóm. Ja, a bokáim meg beszorulva két lábfej közé. Csak egy hangyányit érzem magam teljesen kiszolgáltatva neki. Valamit azért mégis mondanom kéne. Demégismit? MIT?

- Leszállnál rólam? – Ez az egyetlen mondat jut az eszembe, semmi több.

- Hogy’?

- A lábaimon ücsörögsz épp, és kezd nehéz lenni a versenysúlyod. Megtennéd, hogy felszabadítod a bokáimat végre, hogy feltápászkodhassak?

- Segítek~

- Egyedül is megy, de köszönöm! – Finoman elütöm a felém nyúló kezét.

Hátpersze! Merténaztelképzeltem! Menne, ha nem sajogna olyan rohadtul mindkét alkarom. Remélem, nem tört el, mert akkor Lee elnök a szokottnál is morcosabb lesz rám. Természetesen hiába tiltakozom a segítség ellen; a jobb csuklómra fog, másik karjával a derekam alá nyúl, és lassan felhúz a földről. Tényleg egy zsák vöröshagyma vagyok.

Sikerül talpra állnom, de bármennyire szeretnék elhúzódni, nem hagyja. Pedig marhára díjaznám, ha szabad lehetnék. Átkarolja a derekamat, bal karomat a nyakára vezeti, majd szabad kezével a kezelőpanelre nyom.

- Temégismiafrancotcsinálsz? – Pillázok rá veszettül, és próbálok arrébb araszolni.

- Maradj nyugton! – A derekamra szorít, és visszaránt magához.

- AÚ! Ez fáj, te tulok! – Mellkason vágom a szabadon lógó kezemmel, de csak felnevet, én meg nyöszörgök a saját hülyeségemtől.

- Ne csiklandozz! Különben meg, ha nem ficánkolsz, mint egy halacska, akkor nem fáj. Szóval nyughass!

- Nem vagyok én kutya! – Még egyszer megütöm, de ezúttal a hasát sikerül eltalálnom.

- Úgyis felviszlek a dormba. Nem úszod meg! – Még egyet szorít rajtam.

- Eressz el, te perverz! Nem megyek én veled sehova! – próbálom kitépni magam a karjaiból, de mintha a csontot akarnám elvenni a kutyától.

- Na, elég lesz most már tényleg!

Átkarol a másik oldalról is, és nemes egyszerűséggel – ahogyan csak a cementes zsákokat szokás – a hátára dob. Hiába kapálódzok a lábaimmal, leszorítja őket a térdhajlatomnál, bár azért sikerül combon rúgnom, miközben a sajgó karjaimmal a hátát püfölöm megállás nélkül.

A lift csenget, mi pedig kiszállunk. Hisztérikus módon visítozok még mindig a hátán lógva, mit sem foglalkozva azzal, ki hallja meg a rikoltozásomat, de hasztalan. A dorm felé halad magabiztos léptekkel. Próbál higgadt hangon elhallgattatni, de nem adom magam olyan könnyen. Végül a fenekemre csap egy hatalmasat; akkorát csattan a tenyere a farmeromon, hogy még a falakról is visszaverődik az ütés hangja. A kuncogásával együtt.

- AZONNAL TEGYÉL LE, TE ÁLLAT! – rikácsolom, de hiába.

Nyílik a lakás ajtaja, és azzal a lendülettel vágódik is be mögöttünk. A léptei dühödtté válnak, ahogy átlépjük a küszöböt. Már várom, hogy mikor fog ledobni az ágyra vagy csak a szőnyegre, mint a nehéz pakkokat szokás, de nem így cselekszik. Illetve letesz, de nem úgy, ahogy én azt gondoltam volna.

Óvatosan csúsztat le a földre, és azzal a mozdulattal is nyom tovább a kanapéra. Miért is nem kértem én annak idején veszélyességi pótlékot az ilyen helyzetekre vajon? Most legalább lenne haszna.

- Mi történt, Hyung? – robban elő a fürdőből a legfiatalabb bandatag, egyenesen hozzánk szalad.

- Hisztériás rohamot kapott a hölgyike – feleli vigyorogva, miközben hol rám néz, hol pedig a maknae tekintetét keresi.

- Szólok Ummának!

- Visszafelé hozz egy kis jeget is a konyhából!

- Mire készültök? – Most jött el a pillanat, hogy tényleg kezdek félni egyedüli nőként öt pasi között.

- Nyugodj már le! Ahelyett, hogy itt hisztériázol, inkább vedd le a pólódat.

- Mégmitnem?! Nem adom magam olyan könnyen! Csak a testemen keresztül érhetsz hozzám!

- Te miről beszélsz?

- Miért? Te miről? – pislogok, mint pocok a lisztben. – Most te...? T-te nem akarsz engem...?

- Téged? Téged, mit? – kidüllednek a szemei, a korábbi vigyora lefagy az arcáról, értetlenül néz rám.

Eztazégést! Ezt már soha a büdös életben nem mosom le magamról, az biztos! Nem elég, hogy fellököm a liftben, még utána el is utasítom a segítségét, és most meg lazán kinézem belőle, hogy képes lenne megerőszakolni. Egy beteg állat vagyok, komolyan! Perverz és kiéhezett öreg nyanyák szoktak ilyeneket képzelegni, miközben a kerekes szatyrukkal battyognak haza a piacról.

Meredten nézünk egymás szemébe, amit csak akkor szakítunk meg, mikor visszaérkezik hozzánk TaeMin, nyomában az Örök Dívával. A maknae irányt vált, és a konyhába szalad. A frigóból előkotor némi jeget, beletekeri egy tiszta konyharuhába, és a kanapéhoz siet.

- Mégis mi a fészkes fene történik most itt? – Csípőre teszi a kezét, és számon kérően meresztgeti mindkettőnkre macskaszempárját.

- SungYeon-ah nekem jött a liftben, és eléggé nagyot esett.

- De nincs semmi bajom – morgom az orrom alatt.

- Azt majd én eldöntöm! Vetkőzz!

- MI?!

- Gondolom, hogy hanyatt vágódtál a Hyunggal való találkozásodkor, és megütötted a hátadat. Mutasd!

- Itt a jég!

- Az nekem kell. – A konyharuháért nyúl – Még mindig zsibbad a tenyerem – mosolyog egyet, és a borogatást bal tenyerébe teszi.

- Neked meg miért zsibbad a tenyered, Hyung? – pillázik Dívánk.

- Valahogy le kellett nyugtatnom Miss Hisztérikát, így a fenekére húztam egyet.

- És elhallgatott? – Hangos nevetésben tör ki TaeMin.

- Nem igazán – feleli kuncogva, majd rám emeli mélybarna tekintetét. - Lehet, hogy kétszer kellett volna a formás popsijára csapnom, és akkor csendben marad.

Megsemmisülten hallgatom az elmélyült beszélgetést, aminek fő témája az én erőteljes kiborulásom, miközben farkasszemet nézünk. Az arcom lángol, a karjaim és a fenekem egyszerre zsibbad – bár a jobb oldali farpofám JongHyun ütésének köszönhetően erősebben -, a hátam szintén lüktet a fájdalomtól. Ketten felettem állva meresztgetik rám a szemeiket, egy bandatag pedig a kanapé mellett guggolva. Látszólag egyikük sem óhajt távozni.

- Na, leveszed végre azt a pólót? – erősködik továbbra is KiBum.

- Jól vagyok – sziszegem.

- Aham. Pont így néz ki az is, akit kicsit helyben hagytak. Mutasd!

KiBum a nyakamhoz nyúl, és félre húzza a pólómat, hogy némi rálátása legyen a sérüléseimre. Oké, most már tényleg elég vörös vagyok.

- Semmit nem látok így, bújj ki belőle végre! Addig nem nézünk oda.

- Nem kell miattam~

- Óezacsajdetényleg!

JongHyun ledobja az asztalra a borogatást, és a pólóm aljára markol. Összerezzenek, ahogy ujjbegyei egy pillanatra a bőrömhöz érnek. Nem tudom, hová fokozhatom még a vörösségemet. Óvatos, de határozott mozdulatokkal pörgeti feljebb az anyagot, felsóhajtok. Nincs más választásom.

Sziszegve emelem fel a karjaimat, továbbra is figyelmesen bújtat ki a felsőből. Bár KiBum azt mondta, hogy nem néznek addig, míg leveszem a pólómat, de ez az elmélet felsült. Mosolyogva figyelik mindketten, ahogy JongHyun levarázsolja rólam az anyagot.

- Feküdj a hasadra – suttogja mosolyogva, és összehajtogatja a pólót.

- Ühüm – bólogatok aprókat, végül eldőlök a kanapén.

- TaeMin-ah, hozz a fürdőből egy kis zúzódáscsökkentő krémet! Az jó lesz, amit Hyung kapott a bokájára a múltkor.

- Igen! – elrobog a fürdőbe.

- Hyung, kérem a borogatást!

- Itt van. Segítsek valamit?

- Mondjuk, hozhatnád a kötszeres dobozt, ott van Onew Hyung szobájában, nagyon csúnyán lehorzsolta a könyökeit, azt is le kell kezelnünk.

- Hozom.

- De próbáld meg a s.eggén tartani a leadert, nem kell, hogy itt pánikoljon nekem.

- Meglesz.

Elviharzik mellőlünk. Kettesben maradunk a Dívával, aki egyetlen huppanással ül le a combom mellé. Bár nem sokáig maradunk így, ugyanis hosszas keresgélés után végre TaeMin is visszaérkezik a nappaliba.

- Itt van a krém, Umma!

- Nagyszerű. Ez most egy kicsit hideg lesz, Sung-ah. – A díszpárnába nyomom az arcomat zavaromban, és csak bólogatok beleegyezésül.

A hideg érzésre kicsit megugrok, mire halkan felkuncognak a jelenlévők. Jó, nem tudtam, hogy ennyire hideg, na! Picit még ficánkolok, ahogy egyre több helyre nyom a krémből a testemre. Továbbra is a párnába rejtem minden zavaromat, két bársonyos és meleg tenyér simul a lapockáimra. Összerezzenek az érzéstől. Kellemes. Túlságosan figyelmes és kellemes ez az érintés.

Lassú mozdulatokkal keni el rajtam a kenőcsöt, és még óvatosabban masszírozza azt a bőrömbe. Egy pillanatra előbújok parányi rejtekemből. KiBum még mindig a kanapén ücsörög, és a karjaimnál matat valamit. Akkor, aki a hátamnál tevékenykedik, nem lehet más, mint az aranytorkú énekes. Szuper. Már csak ez hiányzott nekem erre a napra!

KiBum is óvatosan nekikezd az ápolásomnak, miközben JongHyun még mindig a hátamon próbálja meg eloszlatni a nem létező krémet. A csípő érzésre halkan felszisszenek, ez most eléggé váratlanul ért. Váratlanabbul, mint a hűvös krém. KiBum kitisztogatja a horzsolásaimat, majd gézlapot tesz rá, végül ragtapaszokkal rögzíti őket. A hajamban érzem meg a következő motoszkálást, már emelkednék fel a párnából egy kicsit, amikor gyengéden visszanyomnak az ujjak.

- Szólj, hogy hol fáj, amikor megnyomom – közli határozottan KiBum, és ezzel nyomkodni kezdi a tarkómat és a koponyámat.

- Au... ott fáj.

- Igen, érzem. Rendesen beütötted. Kicsit lejegeljük, és minden rendben lesz.

- Köszönöm – motyogom a párnába temetve arcomat.

- Nincs mit. Hyung? Teljesen elfogyott a krém, amit a hátára kentél. Le akarod nyúzni a bőrét ezzel a sok nyomkodással?

- Jól bele kell masszírozni, hogy hatásos legyen! – vág vissza sietve.

- Persze, tudom. De azért mégsem kell annyira nyomkodni szegényt. A végén attól lesz baja!

Annyira elmerültem JongHyun kényeztető ujjaiban, hogy észre se vettem, milyen régóta is nyomkodja a hátamat. Túlságosan jól esett. Most már tényleg mennem kéne, mert túlontúl kényes lesz ez a helyzet.

KiBum a fejemhez nyomja a borogatást, pontosan eltalálva a puklimat. Még egyszer összerezzenek a hirtelen fájdalomtól, de aránylag gyorsan megszokom az érzést. Remélem, hogy most nem az a rész jön, amikor a nadrágomtól akarnak megszabadítani! Azt elintézem én magamnak!

JongHyun lassan végighúzza két ujját a gerincem mentén, automatikusan feszítem ívbe a hátamat, halkan felkuncog a reakciómat látva. Ezt most tényleg muszáj volt?! Direkt szívat, komolyan!

KiBum elveszi a fejemről a borogatást, majd lassan felemelkedik mellőlem. Akkor most van az, hogy nekem emberi színt kéne öltenem magamra, aztán pedig felülni, majd felöltözni, és világgá rohanni. Igen! Így ebben a sorrendben! De az öltözést futás közben is meg tudom oldani, azzal így kevesebbet kell bajlódnom.

Fújtatok még egyet, és végre előbújok a párnából. Félve fordítom oldalra a fejemet. Természetesen – ahogy az már lenni szokott – JongHyun mélybarna szempárjába botlom azonnal. Meg a mosolyába. Oké! ÍGY nem fog menni az emberi szín! A tenyereimmel megtámaszkodom a mellkasom mellett, és feljebb nyomom magam. Sziszegve, de sikerül feltápászkodnom.

Felülök a heverőn, JongHyun a kezembe nyomja a felsőmet, de én képtelen vagyok feljebb emelni a fejemet. A combjaimat vizslatom. Érzem a kíváncsi szemeket magamon, ahogy méricskélnek. Egy bazári majmocskához hasonlíthatok valószínűleg. Pompás! Ez most megkoronázta a napomat, azt hiszem. Fogadok, hogy előbb eljut a hír Oppához, mint én a próbaterembe!

Sóhajtok még egy nagyot, és végre felemelem a fejemet. Az egész banda körbeállja a kanapét. KiBum tökéletes elégedettséggel figyel, TaeMin szokásához híven mosolyog rám, Onew láthatólag az idegösszeomlás szélén van, MinHo arcán leginkább a közömbösség jelei ülnek, JongHyun pedig. Hm. JongHyun lélektükrei még mindig aggodalommal teliek, ugyanakkor megkönnyebbülés is sugárzik szemeiből, ahogyan az ajkain lévő görbület is erről árulkodik.

Egy laza mozdulattal belebújok a pólómba, aztán felállok végre a heverőről. Egy kicsit még szédülök, majdnem sikerül vissza is hanyatlanom a bútorra, de szerencsére balanszban tartom magam. Megköszörülöm a torkomat, kéne valami nagyon okosat mondanom a sok sületlenségem után. Valamit...

- Köszönöm szépen a segítségeteket! – Mélyen meghajolok.

- Legközelebb legyél óvatosabb, Nagy lány! – MinHo egy mosolyt ereszt meg felém, majd biccent, és visszacaplat a hálókhoz.

- Igyekszem – motyogom az orrom alatt.

- Hova lesz az igyekezet? – kérdezi vigyorogva a maknae, kihasználva a szójátékot.

- A próbaterembe – felelem halvány mosollyal az arcomon.

- Elkísérlek – pattan fel a földről az aranytorkú énekes, amire a másik három jelenlévő elégedetten bólint egyet.

- Igazán nem szükséges, egyedül is eljutok oda! – ellenkeznék, de JongHyun ujjai már a felkaromat szorítják, és lassan húz a lakás ajtaja felé.