6. fejezet

- Soha nem szoktál csendben maradni? – súgja, ajkai lágyan súrolják a számat.

- Jong~ - még egy kicsit hátrébb húzom a fejemet, de nincs tovább.

- Akkor majd én elhallgattatlak.

Ezzel a mondattal megszüntette ajkaink közötti távolságot; összesimítja puha párnáit az enyémekkel. Elvesztem. Egy pillanat alatt képes elvenni a józan eszemet. Puha és forró ajkai gyengéden cirógatják az enyémeket, cédrusos illata bársonyos lepelként borul ránk, és zár egy mámoros csendharangba. Akaratlanul viszonzom a lágy érintést, a szemhéjaim elnehezülnek.

Valaki csípjen meg, de gyorsan! Tényleg itt ülök a próbaterem közepén, és a SHINee aranytorkú énekese tapadt a számra, hogy elhallgattasson?!?! Oké, hogy ez már megtörtént a fejemben jó párszor, de ez azért mégis a valóság! Vagy nem? Elaludtam? Meló közben elaludtam??? De akkor miért ilyen kellemes ez az édes becézgetés? Miért ennyire valóságos? Mintha egy forró nyári napon hűsítő zápor söpörne végig a réten, megkönnyebbülést hozva a szárazságban; nedvességgel tölti fel a földet, és életre kelt minden élettelent.

Túlságosan is álomszerű. Hirtelen elszakítom ajkaimat JongHyun párnáitól, kinyitom a szemeimet, féloldalas mosollyal és csillogó mélybarna szempárral találom magam szemben.

- Eztmostmiértkellett? – lihegem teljes döbbenetemben.

- Valahogy be kellett fognom a szádat – mosolyogva közli frappáns válaszát.

- Szólhattál is volna!

- Szóltam.

- A kezedet is használhattad volna!

- Használtam. – Picit oldalra dönti a fejét, és érzékien fogai közé szorítja alsó ajkát.

Valami meleg. Valami NAGYON meleget érzek a bal oldalamon. Félve pillantok a derekamra. HOGYKERÜLTODAAKEZEÉSEGYÁLTALÁNMIKOR?!?! Megfogom a kezét, és elveszem a derekamról, majd azzal a lendülettel visszatolom a jogos tulajdonosához.

JongHyunra nézek, még mindig csillagként fénylik lélektükre, és a mosolya sem lankadt. De mintha egy kérdőjel villogna a feje felett. Sóhajtok egy nagyot, és hátrébb csúszok tőle. Biztos távolságba. Egyrészt nehogy megfejeljem, másrészt ne tudja ugyanezzel a módszerrel befogni a számat.

- Ezt ne csináld többet – motyogom.

- Nem tetszett?

- Nem erről van szó.

- Akkor? Nem volt jó? Nem esett jól? – suttogja dallamos hangján, az egész testem belebizsereg ebbe a melódiába.

- Ami azt illeti nem! – hazudom vörösen izzó fejjel.

- Lehet, hogy még gyakorolnunk kell. – Közelebb araszol hozzám, és megint a csípőmre vezeti a tenyerét.

- Nem fogok veled semmit sem gyakorolni!

Sikerül egy mozdulattal felkelnem a földről, és szerencsére nem fejelem meg, vagy nem lököm meg őt. Most már csak az ajtóhoz kellene eljutnom. De elég nehéz úgy eljutni odáig, hogy közben valaki határozottan szorítja a jobb bokámat.

Ha megmozdulok, tuti az orra esés. Ha nem moccanok, akkor továbbra is kettesben maradunk. Kettesben. Vele. Ez egy rohadtul balszerencsés nap! Jobb lett volna az ágyban maradni a takaró alatt. Egyre inkább így gondolom.

- Engedj el – pillantok a bokámat szorító kezére.

- Mi van, ha nem akarlak elengedni? Mi van, ha nekem éppenséggel jól esett ez a csók? Mi van, ha én még szeretném ezt gyakorolni veled?

- Akkor keresned kell egy másik partnert a gyakorláshoz – motyogom immáron a parkett réseit fürkészve.

- De én nem akarok másik partnert keresni.

Elengedi a bokámat, végre szabad vagyok. Most már futhatok egészen az ajtóig. De nem tudok mozdulni. Képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni bármerre is. Illetve. Pontosabban szólva csak egyfelé tudnék mozdulni. JongHyun karjaiba. Lassanként úrrá lesz rajtam a remegés, mélyeket sóhajtok, hogy minden zavaromat leplezni tudjam.

Két vékony kar fonja át a derekamat, és húz közelebb a gazdájához. Melegség önti el a testemet. Feszes mellkasa a lapockáimhoz simul, meleg lehelete érzékien cirógatja a nyakszirtemet, két karja határozottabban öleli körül a testemet. Lassan magával szembe fordít, cipőjének orrát mustrálom zavaromban. Nem tudok ránézni. Most nem megy.

- SungYeon-ah? – súgja fülemhez hajolva, beleremegek a dallamba.

- Igen? – épp csak előtörnek belőlem a hangok.

- Szeretnék mondani neked valamit.

- Mit? – nyelek egyet, az egyszavas válaszoknál többre nem futja.

- Már egy ideje. Nem túl régóta. Bár mihez képest régóta – zavarában halkan felkuncog, most már még vörösebb vagyok, mint eddig.

- ...

- Huh. Én elég régóta kedvellek téged, SungYeon-ah.

- ... – most tényleg fejbe vágtak.

- Nagyon. Nagyon kedvellek.

- ... – mondani kéne valamit, de semmi nem jut az eszembe.

- De mivel Hyung~ - elhallgat, és sóhajt egy nagyot, majd hosszan kifújja.

- Mi van Oppával? – motyogom lesütött szemekkel.

- Hyung miatt. A tisztelet miatt. A munka miatt. Szóval. Próbáltam megtartani a távolságot kettőnk között. Mindig. A kezdettől fogva. Próbáltam én is úgy tekinteni rád, mint a többiek. Barátként vagy húgként. Próbáltam.

- ... – álmodok, egészen biztos, hogy most már álmodom.

- De nem ment. Már egy ideje nem megy. Nem tudok barátként vagy testvérként rád tekinteni.

Szorít egyet a derekamon, közelebb von magához. Fejem a mellkasához simul, bódító illata megtölti a tüdőmet, erőszakkal szorítom a testemhez a karjaimat. Átölelném én is őt. Szorosan, soha többé nem elengedve. De nem lehet. Nem! Bár a szavai. Remegnek a térdeim a szavaitól. Jól hallottam minden szavát? Azt mondta, hogy kedvel? Engem? Egy Balcsillagot?

- SungYeon-ah?

- Hm? – Nem mozdulok, arcomat mellkasába rejtem.

- Te mit gondolsz erről?

- ... – megfogja a vállaimat, finoman megszorítja őket, és picit hátrébb tol magától.

- Mit gondolsz erről? – ismétli meg nagyon halkan.

- ... – Képtelen vagyok rá nézni, életemben nem éreztem még magam ennyire zavarban, egyetlen hang sem tud utat törni magának.

- Sung-ah? – Jobb kezét az arcomra simítja, lassan végighúzza ujjait arcélemen, majd hüvelykujja és mutató ujja közé fogja az államat. – Sung-ah? – Lassan felemeli a fejemet, és mélyen a szemembe néz. – Te tudnál nem csak barátként nézni rám? Tudnál?

- ... – zavarodottan járatom tekintetem a mélybarna óceánban, nem mondhatom meg neki az igazat.

- Sung-ah? Tudnál szeretni? – suttogja alig hallhatóan.

SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! Fel akarok ébredni!

Elrántom a fejemet a kezétől, kitépem magam az ölelő karokból, és egészen az ajtóig rohanok. Válasz nélkül hagyom. Kirohanok a teremből, és csak futok megállás nélkül. Amerre a lábam visz. Kirontok a főbejáraton, félre lökve szerencsétlen Girl’s Generation lányokat, de menekülni akarok. JongHyun elől. Az érzéseim elől. Minden elől.

Ez képtelenség! Ez az egész nem történt meg! Ez csak a fejemben játszódott most le! Oppa távozása után biztos, hogy elaludtam, és ezt most csak álmodtam. Volt már ilyen. Most is ez van. Már felébredtem, mert biztos Lee elnök rám nyitott, miközben édesen szenderegtem, és ijedtemben kirohantam. Biztosan ez történt. Igen. Csakis ez lehet az oka. Fújtatok még egyet, majd irányt váltok, és visszamegyek az épületbe.

A próbaterem felé vezet az utam, teljes nyugalomban, hiszen nem történt semmi. De szinte azonnal észhez térek, ahogy egy mellkasba gyalogolok. JongHyun karjai fognak meg, nehogy megint hanyatt vágódás legyen a vége. Egymásra nézünk. Minden korábbi szava felrémlik bennem, ahogy a tekintetünk találkozik. Mégsem álom volt. De miért nem engedett még mindig el? Miért fogja még gyengéden a karjaimat?

- Jól vagy? – kérdezi lágy hangon.

- Igen – suttogom. - Köszönöm, hogy elkaptál.

- Bármikor. – Halvány mosoly jelenik meg ajkain, én is elmosolyodom.

- Sajnálom, hogy az előbb~

- Nem érdekes. Azt hiszem, hogy ez természetes reakció volt. Én is ezt tettem volna a helyedben.

- JongHyun?

- Most megyek – elengedi a karjaimat, és ellép tőlem. – Vigyázz magadra, kis Balcsillag, amíg én nem tudok. – Játékosan összeborzolja a hajamat, és a lifthez sétál.

Nagyot nyelek, és végre bejutok a próbaterembe. Nagyszerű! Szerinte is egy Balcsillag vagyok. Nem elég Oppától ezt hallgatnom állandó jelleggel, de most már JongHyun is így fog becézni? Komoly? Pedig miatta van az egész! Miatta hiszi mindenki azt, hogy egy Balcsillag vagyok. Az ő közelségének oka az, hogy mindig hülye szituációkba keverem magam. Ha nem lenne mindig a közelemben, akkor nem esnék olyan sűrűn pofára, és nem történnének meg velem ilyen idióta helyzetek.

Morfondírozásom közepette teljesen feltakarítom az egész táncteret, de annyira belemerülök a szitkozódásomba, hogy észre sem veszem, amikor a kilenc kölyök már körülöttem lebzsel, és állandó jelleggel beléjük ütközöm.

- Noona, minden oké? – szorít a felkaromra BaekHyun.

- Hogy’? Mi van? – pislogok nagyokat. – Ó! Itt vagytok?!

- Egy ideje. Merre jársz, Noona? – vigyorogva kérdezi ChanYeol.

- Ja! Semmi. Rajtatok gondolkodtam! – terelem azonnal a kényes témát.

- Rajtunk?! – reagálnak teljes összhangban.

- Igen! Miért? Nem lehet? – kérdezem nevetve, már meg is feledkeztem mindenről ettől a kilenc vigyortól.

- Min gondolkodtál? Melyikünket viszed el randira? – vigyorog JongIn.

- Kölykökkel nem kezdek! – rányújtom a nyelvemet.

- Azért nem vagyunk mind kölykök! – Xiumin a felkaromba karol, és magához húz.

- Belül mind igazi kölykök vagytok! – A csípőmmel lökök rajta egyet.

- Tényleg, Noona! Te kivel mennél el randizni közülünk? – pillázik rám nagyokat BaekHyun.

- MI?!?! – szerintem rosszul hallok.

- Na? Kit választanál? – Lay is közelebb araszol, egész kis libasor alakult ki körülöttem BaekHyun kérdésére.

- Mondtam már, hogy kölykökkel nem kezdek! – nevetek.

- Na! Csak van valaki! – KyungSoo is nyúzni kezd.

Ezek a kölykök most tényleg összefogtak ellenem, és faggatni akarnak? De mindegyik cuki. Mindegyik egy nagy kölyök. Nevetve nézek végig a csapaton, csillogó szemekkel és édes mosolyokkal az arcukon várják a válaszomat.

- Hm – oldalra döntöm a fejemet. – Mindenkivel! Az egész csapattal!

- Aaa! Ez nem ér! Egyet választanod kell! – JongIn kérlel elsőként.

- Mondom. Mindenkivel.

- Csak van egy valaki, akivel jobban, nem? – JoonMyun is beszáll a faggatásba.

- Hm. Nektek inkább gyakorolnotok kéne, nem pedig engem faggatni!

- Addig úgysem szabadulsz, amíg nem válaszolsz! – jelenti ki határozottan Chen, mire a többiek beleegyezően bólintanak.

- De nem akarok senkit sem megbántani. Tényleg mind nagyon édesek vagytok, és mindenkit nagyon bírok~

- Válassz! – parancsol rám BaekHyun.

- Akkor SeHun! – közlöm tényként, az összes szempár az említett tagra vándorol.

- Én? – pislog meglepetten, kicsit bele is pirul a válaszomba – Ez esetben, köszönöm szépen, Noona! – Illedelmesen meghajol. – Mikor és hova szeretnél menni? - kérdezi mosolyogva.

- Na, elég! Én megyek a dolgomra, ti meg táncolni, mert aztán meg rajtam verik le, hogy nem készültetek fel miattam!

- Egyébként is csak hátráltatsz minket mindig! – vigyorogva piszkálódik JongIn.

- Óóó! Ezért még kapni fogsz a Hyungjaidtól! Mindtől!

JongIn elvigyorodik a komolytalan fenyegetésemet hallva, majd egészen a tükörfalig iszkol szikrázó tekintetem elől. Hangosan nevetve sorakoznak fel a bemelegítéshez, én pedig a magnóhoz caplatok, és bekapcsolom. Kezdődhet az edzés. Lekuporodok a sarokba, és onnan figyelem a srácokat; ha pedig kell, akkor a kérésükre ugrok. Jó lesz egy kicsit elterelni a gondolataimat a történtekről. De nem igazán sikerül. Hiába küzdök vele. Túlságosan kedves. Túlságosan jó emlék, amitől nem szívesen válnék meg, és a legszívesebben nem csak emléknek hagynám meg. Huh! Derohadtnehézazélet! Főleg egy olyan Balcsillagnak, mint én. Valószínűleg könnyedebben venném, ha mondjuk én is tag lennék valamelyik csapatban. Vagy háttértáncos. Vagy. Ajh! Mindegy! Nem számít.

Az edzés még rövidebbnek hat, mint általában szokott. Túl sokat agyaltam úgy látszik. Nyolc srác a parketten feküdve pihegi ki magát, SeHun viszont a tükörfalnak támaszkodik a hátával, és becsukott szemekkel próbálja kifújnia magát. Törpejárásban mászok el SeHunig, és mellé kuporodok. A fejemet a vállára hajtom, ő pedig az én fejemen támasztja meg nehézkes kobakját. Bal kezemet a térdére teszem, és finoman megszorítom.

- Nekem is hiányzik – szólalok meg egy gondolattal később.

- Amikor a reptéren voltunk, láttam egy felvételen, és~

- Tudom. – Megint a térdére szorítok. - Nagyon sajnálom.

- De jobb így neki. – Könnyes hangok törnek fel belőle.

- Igen. De itt jobb lenne azért. Már csak miattatok is.

- Lehet. De most jobb, és nekem az a fontos.

- Tudom – elmosolyodom. - Találkoztatok azóta?

- Nem nagyon. Sok az elfoglaltság mindkettőnknek.

- Azért szakítsatok időt rá, rendben? Szükségetek van rá.

- Úgy látod?

- Úgy bizony. Neked is jobb kedved lenne, és neki is. Bár nekem mindig is teljesek lesztek. Tizenketten.

- Kösz’, Noona! – A kezemre szorít.

- Hívd fel!

- Oké.

Elengedjük egymás kezét, majd magamhoz ölelem, azonnal belebújik a nyakamba. Elveszettnek érzi magát, érzem a szorításán. Tudom, hogy min megy keresztül. Végigcsináltam vele az elejétől fogva. Mindhárom esetben. De Lulu távozása nagyon megviseli még mindig. Ahogyan mindannyiunkat. Elengedem SeHun derekát, és felkelünk a földről. Jöhet az utolsó takarítás, aztán mehetek haza végre. Másra sem vágyom, csak az ágyba zuhanhassak. Viszont ez nem megoldott, mert össze kell pakolnom. Holnap beköltözöm. Pompás!