11. fejezet

Azonnal potyogni kezdenek a könnyeim, ahogy meghallom az első akkordot. Visszafordíthatatlanul hullanak a lépcsőre, de nem is akarom megállítani őket. Ennek most ki kell jönnie. Hiányzol! Piszkosul. Jó lenne, ha most itt lennél!

- Jól vagy? – egy puha tenyér siklik a vállamra, és gyengéden rászorít.

- Hm? – könnyes szemmel nézek fel a telefonom kijelzőjéről, nem tudom pontosan kivenni, ki is talált meg magányos pillanatomban.

- Minden rendben, SungYeon-ah?

- Oh. TaeMin-shi! – letörlöm a könnyeimet, a hangról sikerült azonnal beazonosítanom a kézfej tulajdonosát – Szükséged van valamire? – szipogom.

- Nem, SungYeon-ah – elengedi a vállamat, és mellém ül – Neked szükséged van egy vállra, amin kisírhatod magad? – elmosolyodik.

- TaeMin-shi? – próbálom lepislogni a kibuggyanó könnyeimet.

- Miért pityeregsz? – néz mélyen a szemembe csokiszín szemeivel.

- Igazán nem szeretnélek a problémáimmal terhelni, TaeMin-shi.

- Nem terhelsz – kényelembe helyezkedik mellettem, bal karját átveti a vállamon, és közelebb húz magához -, mi nyomja a lelkedet? – a cipőm orrát vizslatjuk mindketten, felsóhajtok.

- Kaptam egy üzenetet – motyogom.

- Igen?

- Nagyon hiányzik az, akitől kaptam.

- Igen?

- És most jó lenne, ha át tudna ölelni az a valaki.

- Én is jó leszek helyette? – kérdezi mosollyal a hangjában, és felemeli a fejét, rám néz.

- Csak ha téged nem zavar – motyogom könnyes hangon, én is felé fordulok.

- Majd nem mondom meg Hyungnak, hogy átöleltelek – kuncogja, miközben elveszi a karját a vállamról, és a derekamra vezeti.

- Ennyire látszik? – kérdezem lesütött szemekkel, átfonom a karjaimmal a nyakát.

- Csak azok látják, akiknek van hozzá szemük – finoman szorít egyet a derekamon, és közelebb csúszunk egymáshoz.

- Akkor neked nagyon jó szemed van hozzá, TaeMin-shi – arcomat belefúrom a nyakába, és nagyot sóhajtok.

- Köszönöm. Bár a nyilvánvalót nem nehéz észrevenni – mosolyogja halkan.

- Ennyire nyilvánvaló?

- Mondom. Akinek van hozzá szeme, annak nyilvánvaló – lassan elengedi bal kezével a derekamat, és hátamon simít végig meleg tenyerével.

Halkan felsóhajtok. Most valahogy örülök, hogy nem kell magamban lennem. Most nem tudnám elviselni a saját gondolataimat. Most nagyon jó a maknae karjaiban. Bár soha nem voltunk még ennyire közel egymáshoz, most mégis örülök, hogy itt van. Ő van itt, és nem más. Előtte nem feltétlenül kell tartanom magam. Előtte mutathatom, ha egy kicsit fáj, ha egy kicsit nehéz. Neki is voltak nehéz pillanatai, és ő sem mutatta rajtam kívül soha senkinek. Bár rajtam kívül mindig volt valaki, aki észrevette minden nehéz pillanatát. De soha nem volt rá lehetősége, hogy mellette legyen. Remélem, hogy hamarosan megváltozik majd ez a dolog.

Lassú mozdulatokkal simít végig a hátamon, és lágyan ringatni kezdi a testemet. Belebújok a nyakába, és szorosabban átfonom őt a karjaimmal. Az édes narancs és vanília keveréke lassan megnyugtat. Nem bódító, mégis elfeledteti a gondokat. Minden gondomat és minden gondolatomat. Újra és újra aprót szippantok a nyugtató aromából, szinte már lassanként elalszom TaeMin karjaiban.

Halkan felsóhajt, egy picit erősebben szorít a derekamra, én is határozottabban markolok bele egy pillanatra a pólójába. Hosszú és néma percek telnek el, a könnyeim felerősödnek, és egyre több buggyan ki. A vállaim finom rázkódásba kezdenek, majd lassan követi benne az egész testem. TaeMin hosszabban simít végig a hátamon, és húz még közelebb magához. Megkapaszkodom a nyakában, és vállgödrébe rejtem minden egyes könnyemet. Hiába ő a legfiatalabb a bandában, néha ő az, aki az igazi támaszt tudja nyújtani a fiúknak. Mindegyiknek. A leginkább JongHyunnak. Pedig ő maga is még félig kölyök. De néha érettebb bármelyikünknél. Mindig tudja, hogy kinek mikor és mire van szüksége. Most pontosan ő rá van szükségem, és arra, hogy magához öleljen.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig kapaszkodhatok belé, de már kezdem nem érezni az ujjaimat a szorítástól, ahogy a pólójának gallérját markolom. Lassan sikerül teljesen megnyugodnom, és a könnyeim is elfogynak egy időre. Lazítok az ujjaimon, végül elengedem TaeMin pólóját, és felemelem a fejemet vállgödréből. Megtörölgetem az arcomat, hogy a legkevesebb nyoma maradjon pillanatnyi kiborulásomnak, majd TaeMinre nézek.

Picit homályos a tekintete, de közben ajkai finom mosolyra állnak. Ez az, amit mindig is kedveltem benne az első pillanattól fogva. Mindig tud mosolyogni, bármennyire is nehéz a pillanat, amit meg kell élnie.

- Jobban vagy? – bólogatok aprókat – Mi volt a baj?

- Tao – motyogom egy nagy sóhajjal egybekötve.

- Ah. Hiányzik?

- Meglehetősen – felelem halvány mosollyal a számon.

- De ugye ti nem~ - picit oldalra dönti a fejét.

- Nem – felkuncogok -, vagyis én nem, bár ugyanez szerintem nem mondható el Taoról, legalábbis nem beszéltünk erről a dologról sohasem, így nem is tudom pontosan, hogy mi is volt velünk. Csak barátok voltunk mindig.

- Igaz. Neked egyébként is Hyung a zsánered – vigyorogja.

- Milyen zsánerről beszélsz itt?

- Hm. Milyen is? Nagyjából százhetven centi, talán egy picit magasabb, kissé bronzos bőr, szálkás test és mondjuk kiskutya szemek?

- Ajh! Te! – nevetve vállon bokszolom – De igazad van. Meglehetősen zsáner.

- Tudom – bólint szélesen mosolyogva -, de akkor miért is nem vagytok ti most együtt, SungYeon-ah?

- Nem hinném, hogy pont én lennék az, akire szerfelett vágyik.

- Hm. Nekem erről egész másmilyen véleményem van – jegyzi meg a nem létező bajsza alatt alig hallhatóan.

- Hah? Mit mondtál, TaeMin-shi? – pislogok nagyokat.

- Ahogy én látom, szerintem Hyung igenis odáig van érted, SungYeon-ah. Van, hogy még próba közben is feléd tekeregnek a gondolatai, és úgy kell seggbe rúgni, hogy figyeljen a lépésekre.

- Nem biztos, hogy éppen értem van odáig, és felém tekeregnek azok a gondolatok – motyogom kissé csalódott hangon.

- Lehet – szusszant egy parányit -, akkor valaki teljesen más lehet, akit Kis Balcsillagként szokott emlegetni.

- Hah? – kitágult pupillákkal pillázom szeretett maknae-mra.

- Ne pislogj, mert nem én szoktalak így hívni. Ami azt illeti, Hyungon kívül nagyon senki nem emleget téged a dormban. De ő is csak Kis Balcsillagként – egy másodpercre elhallgat, majd folytatja -, akiből szívesen csinálna egy igazi Aranycsillagot.

Jó, most sokkot kaptam. De nem gyengén! Szerintem elaludtam. Igen, elaludtam TaeMin karjaiban, és ezt most álmodom. Nem lehet, hogy JongHyun ilyeneket mondjon rólam a többi tagnak! Nem létezik!!! Akkor én lennék az egyik főtéma a SHINee dormban?!?! Húdenagyonkirály! Hiába rebegtetem értetlenül a pilláimat TaeMinre, ő csak mosolyog rám, és határozottan bólogat megerősítve ezzel a korábbi szavait.

Sóhajtok egy hatalmasat, próbálok megbarátkozni a számomra feldolgozhatatlan információtömkeleggel. Csak azt nem tudom, hogyan barátkozzak a gondolattal. El kéne fogadni a tényeket? Ezt mondta MinYoung is.

- Veled mi újság, TaeMin-shi? – váltok picit érdekesebb témára, mert az én feldolgozásom kicsit lassan megy.

- Mire gondolsz, SungYeon-ah? – egy pillanatra halvány pír önti el az arcát, ajkaira kissé zavarodott mosoly ül ki.

- Hm. Semmi lényegesre. Csak úgy eszembe jutott. Neked nincs semmilyen zsánered, TaeMin-shi? – oldalra biccentem a fejemet.

- Öhm. Hogy’? Zs-zsáner? Mi-milyen zsánerre célzol?

- Neeemkonkrétanzsánerre. Csak úgy kérdezem. Nincs senki, aki egy picit megdobogtatja a szívedet, TaeMin-shi? Nekem elmondhatod – közelebb hajolok hozzá – Köztünk marad, tudod – elmosolyodom.

Nem állt szándékomban faggatni a maknae-t, de egyszerűen nem bírom megállni. Olyan rohadtul jól mutatnak együtt, és akarom, hogy tényleg együtt legyenek! Ki kell derítenem, hogy jók-e a megérzéseim. Rajta, SungYeon! Minél többet préselj ki belőle!

- Nos? – rebegtetem szempilláimat bájos mosolyommal egybekötve.

- Igen?

- Van valaki? – kérdezem alig hallhatóan.

- Hm. Hát – a füle tövéig vörösödik szegénykém, mindjárt felfalom ezt a gyereket, annyira édes – szóval. Hm. Tulajdonképpen nem lenne szabad. Merthogy. Hm.

- Merthogymiértisnemlenneszabadmicsoda?

- Nem hinném, hogy az Ügynökség rábólintana.

- Ha nem teszel egy próbát, akkor nem is tudjuk meg – finoman meglököm a vállammal a vállát, felszusszant – Van valaki olyan?

- Van – bólogat nagyon piciket.

- Tudhatom, hogy ki az?

- De ugye nem mondod vissza neki? – picit rémülten pislog rám, teljesen elvörösödött.

- Miért? Ismerem talán? – azt hiszem, hogy nagyon jó úton járok, most nem szabad hibáznom.

- Nagy a valószínűsége, hogy elég jóban vagytok – motyogja kicsit érthetetlenül.

- Ki az, TaeMin-shi?

- Igazából dolgoztunk már együtt a szólóalbumom alatt, meg az Odd Eye-nál is, és valahogy hiányoznak azok az idők.

- Értem. Jó volt vele dolgozni?

- Igen. Kicsit sajnálom, hogy vége lett a szólózásnak.

- Megértem – elmosolyodom -, van neve is?

- Hm – közelebb hajol a fülemhez, és a lehető leghalkabban suttogja bele a válaszát.

Széles vigyorra húzom a számat, a mellkasom dagad a büszkeségtől, kimondhatatlanul elégedett vagyok a hallottaktól. Semmilyen megérzésem nem csalt, gondtalanul felsóhajtok.

- Ha megfogadsz egy baráti jó tanácsot, TaeMin-shi.

- Igen, SungYeon-ah? – teljes figyelmet szentel nekem, étcsokoládé lélektükrei gyémántként ragyognak.

- Én a helyedben nem sokáig húznám az időt, és gyorsan közelednék ehhez a lányhoz, mielőtt még a végén valaki más csap le rá.

- Oh.

- Hálásan köszönöm, TaeMin-shi, hogy itt voltál velem – felkelek a márványról, és mélyen meghajolok előtte.

- Szívesen – ő is követ a felemelkedésben, szintén finoman meghajol -, és én is köszönöm a jó tanácsot, azt hiszem, megfogadom.

Nem bírom megállni, hogy ne öleljem magamhoz. Gondolkodás nélkül kapaszkodok a nyakába, és lépek még közelebb hozzá. Viszonozza a közeledésemet, és ő is átkulcsolja vékony karjaival a derekamat. Egy picit még belebújok a nyakába, még egy kicsit élvezem a támaszát. Elválunk egymástól, majd míg TaeMin a lifthez indul vissza, addig én a lépcsőházat választom. Nincs kedvem a fémszörnyeteghez.

Felballagok az emeletünkre, picit fújtatok az utolsó lépcsőfokot elérve, de fent vagyok. Kimerülten szedem a lépteimet a dormunk felé, de közben mérhetetlenül boldog vagyok. Már csak azt kéne eldöntenem, hogy JongHyun szavai miatt vagy TaeMin őszinte vallomása miatt ül fogkrémreklámhoz hasonló vigyor az arcomon.

Ugyanezzel a vigyorral nyitom ki az ajtót a közös kis lakásunkba, és szinte már szökdécselve jutok el a kanapénkhoz, amin a csajszik kuporognak picit fáradt mosollyal az ajkaikon, MinYoung laptopjával az ölében üldögél.

- Sziasztok, csajok! – lehuppanok melléjük, miután megszabadultam a felesleges cuccaimtól.

- Szia, Unnie! Mi újság?

- Nemsoksemmi. Mit csináltok?

- Oooooolvasunk – vigyorog MinYoung.

- Mitmitmit? – pillázok édesen – Mit olvastok?

- Ficeket! – vágják rá egyszerre.

- Aaaa!!! Kiről?!?!

- Hm. Most épp EunHae ficet olvastunk, de van egy pár HanChul is. Csatlakozol?

- Há! Mégszép! Két perc, és itt vagyok!

Szélsebesen elviharzok a szobámban, és ledobálom magamról a gönceimet, és magamra húzom a kényelmes melegítőmet meg egy nyúltabb pólómat, és már iparkodok is vissza a csajokhoz.

- Na! Itt is volnék! – felkuporodok MinGi mellé, és az ölébe hajtom a fejemet, ő pedig MinYoung vállára támasztja a fejét.

- Ma én mesélek ezek szerint – mosolyog MinYoung.

- Te!

- Ja, csak annyit még, mielőtt nagyon belelendülnénk itt az álmodozásba, hogy szerintem nagyon is van remény kettőtöknek, Minnie.

- Hah? Mi van nekem kivel és mire?

- Jaaaaaa. Semmi-semmi. Csak ügyesen! Olvass!

- Eztmost? – felhúzott szemöldökkel pislog rám, majd sóhajt egy nagyot, és a laptopra pillant.

MinYoung megköszörüli kicsit a torkát, majd belekezd az első fanfictionbe, aminek imádott Nővérbátyám és imádnivaló kedvese a főszereplő, nevezett EunHae páros. Ahh! Imádom a rajongók fantáziáját! Olyan tökéletes történeteket tudnak gyártani. Vannak kifejezetten tehetséges ficírók!

EunHae történetek után szavazással döntünk a következő párosról, ami szintén „háztáji”, ez pedig az imádnivaló HanChul páros. Szintén hihetetlen egyperceseket szed össze MinYoung, amit lelkesen fel is olvas nekünk, mi pedig csillogó szemekkel hallgatjuk a történeteket.

MinYoung kíváncsiságból rákattint a kedvenc írónk többi történetére, az első fic, amibe belebotlik épp egy 2Min páros. Szinte azonnal felfordul a gyomrom a hallottaktól, de Minnie hamar követ benne, és MinGi arca is eltorzul egy picit a végére. Vannak dolgok, amiknek tényleg nincs semmi valóságalapja, és az a 2Min fic. Semennyi. Ezt most én tudom a legjobban!

Az újabb páros, amit megnyit, azt már sem az én gyomrom, sem pedig MinGi gyomra nem veszi be, de még Minnie is fintorog a soroktól, amiket felolvas. Valahogy hirtelen szűknek érzem a mellkasomat, és még a gyomrom is liftezik.

Mielőtt még teljesen bediliznék az őrületbe kergető JongKey párostól felkelek MinGi öléből, és egyetlen szó nélkül vonulok a hálómba. A lányok kérdőn néznek utánam, de nem szólok semmit. Aludni akarok. Meglehetősen felkavarta a lelki világomat ez az utolsó páros. Remélem, hogy nem lesznek most rémálmaim, és nem fogok forgolódni egész éjjel.